— Hát itt van az én kis aranyom! No gyere, ölelj meg, mézecském!
Therru örömmel átnyalábolta.
— Kik azok az emberek, akiket elfogtak? — kérdezte reszelős, monoton hangján, tekintetét Pacsirtáról Tenarra fordítva.
Az özvegy leállította a motollát, és kimérten magyarázta:
— Egyikük az az Ügyes. Egy másiknak Bozontos a neve. Azt meg, aki megsebesült, Tekergőnek hívják. — Szemét beszéd közben Therru arcára szegezte. Látta a belső tüzet, az elvörösödő sebhelyeket. Az asszonyt pedig, akit megöltek, Kötelesnek, alighanem.
— Kötekedőnek — suttogta a kislány.
Tenar rábólintott.
— Egészen megölték?
Újabb bólintás.
— Ebihal azt mondja, itt jártak!
Tenar megint csak bólintott.
Therru ugyanúgy nézett körül a helyiségben, mint imént az asszonyok. Az ő tekintete azonban teljesen üres maradt: nem látta a falakat.
— Megölik őket?
— Akasztófára kerülhetnek.
— És meghalnak?
— Igen.
A gyerek csaknem közönyösen biccentett. Visszament az udvarra, és csatlakozott Pacsirta gyerekeihez a kútház mellett.
A két asszony nem szólt egymáshoz semmit. Csak fontak, stoppoltak tovább a tűzhely mellett, Kova tanyaházában.
Hosszú szünet után Pacsirta törte meg a csendet:
— És mi lett azzal a fickóval, a juhásszal, aki idáig követte őket? Mintha azt mondtad volna, Karvalynak hívják.
— Odabent alszik — intett a fejével Tenar a ház belseje felé.
— Ó! — lepődött meg Pacsirta.
Csöndesen surrogott a rokka.
— Már a tegnapi este előtt is ismertem őt.
— Ó! Biztosan odaföntről, Re Albiból.
Tenar bólintott. A rokka kereke pörgött tovább.
— Hanem hogy annak a háromnak a nyomába szegődött, és a sötétben még nekik is ment egy szál vasvillával, ahhoz kellett egy kevés bátorság. Pedig nem is fiatal ember, ugye?
— Nem. — Majd rövid hallgatás után: — Betegeskedett, de mégis munkára volt szüksége. Így aztán fölküldtem a hegyekbe Frisspatakhoz, hogy kérdezze meg tőle, fölfogadja-e. Hanem az öreg úgy gondolta, még megáll ő a saját lábán, így aztán fölküldte egészen a forrásokon túl, a hegyi legelőkre. Éppen onnan tért vissza tegnap.
— Ezek szerint befogadod a házba?
— Ha ő is úgy akarja — mondta Tenar.
Újabb csoport érkezett a faluból a Tölgyes Tanyára. Kíváncsiak voltak Goha történetére, el akarták mesélni neki saját szerepüket a gyilkosok elfogásában, meg akarták nézni a vasvillát és hosszú fogait összehasonlítani a Tekergő nevű fickó kötésén látható három véres folttal, még egyszer végigcsócsálni az egész históriát. Tenar végül örömmel fogadta az est közeledtét, behívta Therrut, hogy magukra zárhassa az ajtót.
Már nyúlt volna a retesz után, de akkor leeresztette a kezét, erővel elfordult tőle, és mégis nyitva hagyta.
— Karvaly a te szobádban van — tájékoztatta a kislányt, miután visszajött a veremszobából, kezében néhány friss tojással. — Neked is meg akartam mondani, hogy itt maradt, de elfelejtettem, ne haragudj.
— Ismerem őt — suttogta Therru, miközben a kezét és arcát mosta a dézsában. Amikor pedig Kóbor álomittas tekintettel és bizonytalan léptekkel bejött a konyhába, egyenesen odament hozzá, és felé nyújtotta a kezét.
— Therru! — dörmögte a férfi, lehajolt hozzá, és a karjára emelte. A kislány kurtán megölelte, azután visszakéredzkedett a földre.
— Már tudom a Teremtés énekének az elejét — dicsekedett a vendégnek.
— El is énekelnéd nekem? — Ismét kérdő pillantással kért engedélyt a ház asszonyától, mielőtt letelepedett volna helyére, a tűzhely mellé.
— Csak elmondani tudom.
Kóbor bólintott, és komoly arckifejezéssel várakozott. A gyerek belekezdett a történetbe:
A gyerek hangja olyan volt, mintha drótkefével sikálnának valami fémtárgyat, mint a száraz avar zizegése, lobogó tűz sistergése. Végül elmondta az első szakasz befejező versét is:
S akkor a habokból fölmerült Éa, a fényes.
Kóbor gyorsan, elismerően bólintott:
— Nagyon jó — mormolta halkan.
— Tegnap este — szólalt meg Tenar —, csak tegnap este tanulta meg. Mintha teljes esztendeje lenne.
— Tovább is meg tudom tanulni — büszkélkedett Therru.
— Meg is fogod — biztatta Kóbor.
— Most pedig, kérlek, gyere és segíts megpucolni a tököt — szólította Tenar, és a kislány szó nélkül engedelmeskedett.
— És én mit csináljak? — kérdezte Kóbor. Tenar abbahagyta a munkáját, és felé fordult.
— Az a fazék kellene nekem, tele forró vízzel.
A férfi bólintott, és odavitte az edényt a nyomós falikúthoz.
Elkészítették a vacsorájukat, utána megették, és a maradékot eltakarították.
— Mondd el még egyszer a Teremtés énekét, ameddig tudod — mondta a kislánynak Kóbor, a tűzhely mellé telepedve —, onnan majd együtt haladunk tovább.
És Therru elmondta a második szakaszt is… egyszer Kóborral, egyszer Tenarral és végül egyedül.
— No, ágyba! — szólt a gyerekre az asszony.
— De még nem meséltél Karvalynak a királyról!
— Akkor mesélj neki róla te! — mondta Tenar, magában mulatva a kislány csalafinta késlekedésén.
Therru Kóbor felé fordult. Arca eltorzított és ép fele, látó és vak szeme megélénkült, tűzben égett.
— A király egy nagy hajón érkezett. Hosszú kardja volt. Adott nekem egy delfint, csontból. A hajója csak úgy röpült, de én rosszul voltam, mert Ügyes hozzám ért. De akkor a király is megérintett ugyanott, és a foltok eltűntek rólam. — Ezzel megmutatta vékony és mégis valahogy gömbölyded karját. Tenar is odanézett. Egészen megfeledkezett azokról a foltokról.
— Egy napon szeretnék elröpülni oda, ahol Ő lakik — suttogta Therru Kóbor fülébe. A férfi rábólintott. — És meg is teszem! — tette még hozzá a gyerek. — Te tudod, hol lakik?
— Igen. És jól ismerem őt. Egyszer hosszú utazást tettünk vele kettesben.
— Hová?
— Oda, ahol nem kel föl a nap, és nem mennek le a csillagok. Meg vissza… abból a világból.
— Repültetek?
Kóbor megrázta a fejét.
— Én csak a földön tudok járni — mormolta.
A kislány egy kicsit még elrágódott a hallottakon, majd, mint aki elégedett velük, elköszönt: — Jó éjszakát! — és visszavonult a szobájába. Tenar utána ment, de ma este a gyerek nem vágyott altatódalokra.
— Majd fölmondom magamban a Teremtés énekét a sötétben — büszkélkedett. — Mind a két szakaszt!
Tenar visszajött hát a konyhába, és letelepedett Kóborral átellenben, a tűzhely túlsó oldalán.
— Milyen gyorsan fejlődik ez a gyerek — sóhajtotta. — Alig tudok lépést tartani vele. Öreg vagyok én már egy kislány fölneveléséhez. És ő… ugyan engedelmes velem, de csak azért, mert neki is úgy tetszik.
— Ezzel biztos csak önmaga előtt igazolja az engedelmességet — állapította meg Kóbor.