— De ha egyszer fejébe veszi, hogy többé nem engedelmeskedik, akkor mit csináljak? Van benne valami vadság. Néha az én kis Therrum, máskor meg valami egészen más, megközelíthetetlen. Megkérdeztem Borostyánt, vállalná-e a tanítását. Bükkös tanácsára. De elutasított. Miért? — kérdeztem. „Mert félek tőle” — válaszolta. De te, látom, nem félsz, tőle. És ő sem tetőled! Te és Lebannen vagytok az egyedüli férfiak, akiknek az érintését eltűri. Én meg hagytam… hogy az az Ügyes… de erről nem tudok beszélni. Ó, nagyon fáradt vagyok. Nem értek már semmit…
Kóbor egy csomós fadarabot lökött a tűzre, hogy lassan, csöndesen égjen, utána mind a ketten némán bámulták a lángocskák fürge táncát.
— Szeretném, ha itt maradnál, Kóbor — mormolta az asszony. — Ha neked is úgy tetszik.
A férfi nem válaszolt azonnal.
— Esetleg tovább akarsz menni Enyhelyre… — tapogatózott Tenar.
— Nem, nem! Nincs hová igyekeznem. Egyszerűen munkát kerestem.
— Nos, itt igazán bőven akad tennivaló. Frisspatak ugyan a világért sem ismerné el, de a reumája miatt már alig képes többre egy kis kertészkedésnél. Amióta ide visszajöttünk, egyre csak valami segítséget keresek. Megmondhattam volna a vén fafejűnek, mi a véleményem róla, amiért olyan kurtán-furcsán fölküldött téged a hegyekbe, de mi hasznom lett volna belőle? Úgysem értette volna meg!
— Az nagyon is jól jött nekem — dörmögte Kóbor. — Igazán szükségem volt arra az időre.
— Birkákat őriztél odafönt?
— Kecskéket. Egész fönt, a legelők legszélén. A fiú, akit fölfogadtak, megbetegedett, ezért Meggyes nekem adta a munkát, és már a legelső nap föl is küldött. Odafönt tartják őket, minél magasabban és minél tovább, hogy sűrűre nőjön a gyapjuk. Az utóbbi hónapban persze már kezdett elegem lenni abból a hegyből. És akkor Meggyes még fölküldte ezt a vastag bundát, hogy a mellé adott élelemmel menjek még följebb, és maradjak olyan sokáig, amíg csak tudok, így is tettem. Ott legfönt megint egész jól éreztem magam.
— Egyedül — jegyezte meg az asszony.
Kóbor halvány mosollyal bólintott rá.
— Te mindig is magányos voltál.
— Igen, az voltam.
Tenar nem szólt többet. Kóbor hosszan ránézett.
— Szeretnék itt dolgozni nálad — dörmögte.
— Akkor meg is állapodtunk — derült föl Tenar, majd kisvártatva mégis hozzátette —: legalábbis erre a télre.
Aznap még keményebbre fordult a fagy. A világ tökéletesen elcsöndesedett körülöttük, eltekintve a tűz halk pattogásától. A csönd úgy telepedett közéjük, mint valami eleven teremtmény. Az asszony fölemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett.
— Nos — mondta csöndesen —, melyik ágyban aludjak, Kóbor, a gyerekében vagy a tiédben?
Kóbor mély lélegzetet vett. Halk hangon mormolta:
— Az enyémben, ha te is úgy akarod.
— Úgy akarom!
A néma csönd megbéklyózta a férfit. Tenar látta, amint küszködik magában, hogyan törje meg.
— És ha elég türelmes leszel hozzám — dünnyögte végül.
— Huszonöt éve egyfolytában türelmes vagyok hozzád — suttogta Tenar. Ránézett a barátjára, és halkan fölnevetett. — No gyere, gyere ide hozzám, kedves… jobb későn, mint soha! Én csak egy fáradt öregasszony vagyok… De semmi sem veszett el, soha semmi sem vész el. Erre te magad tanítottál. — Ezzel fölállt, és a férfi is követte a példáját. Az asszony felé nyújtotta a kezét, ő pedig elfogadta. Összeölelkeztek, és ölelésük egyre szorosabbá vált. Olyan hevesen, olyan szenvedéllyel ölelték egymást, hogy önmagukon kívül minden egyéb megszűnt létezni számukra. Most az sem számított, végül melyik ágyban térnek nyugovóra. Ezt az éjszakát a kemencesutban töltötték el, ahol az asszony bevezette Kóbort annak a titoknak az ismeretébe, amelyet mindeddig a legbölcsebb férfiú sem tudott megtanítani neki.
Kóbor egyszer fölkelt, hogy tegyen a tűzre, és azt a finom szőttest is lecibálta a padkáról. Tenarnak ezúttal egy szava sem volt ellene. Takarójukul Tenar köpönyege és Kóbor birkabőr bundája szolgált.
Hajnalhasadtakor ébredtek föl megint. Az ablak előtt, a tölgyfák félig kopasz ágain halvány, ezüstös fény csillant.
Tenar egész hosszában Kóborhoz simult, hogy magába szívhassa testének melegét. Kis idő múlva halkan megszólalt:
— Ő feküdt itt nem is régen. Tekergő. Éppen alattunk…
Kóbor tétova horkanással tiltakozott.
— Most váltál igazán férfivá — suttogta fülébe az asszony. — Először is telelyuggattál egy másik férfit, utána elháltál egy igazi asszonnyal. Ez lehet a helyes sorrend, legalábbis azt hiszem.
— Csitt! — suttogta a férfi, felé fordult, és a vállára fektette a fejét. — Ne csináld!
— De igenis csinálom, Kóbor! Én szegény emberem! Nincs bennem kegyelem, csak igazságosság! Engem nem tanítottak a kegyelemre. A szerelem az egyetlen kincs, amivel rendelkezem. Ó, Kóbor, kérlek, ne félj tőlem! Te vagy a férfi a szememben, az első pillanattól, ahogy megláttalak. Nincs olyan fegyver, sem asszony, sem varázslat vagy bármely más erő, amely férfivá tehet egy embert, csak ő maga!
Egy darabig némán feküdtek a csönd édes melegében.
— Mondj hát valamit!
A férfi egyetértően mormogott valamit álmosan.
— Hogyan hallhattad meg, mit beszélnek? Tekergő, Ügyes meg az a harmadik? Hogyan kerülhettél éppen oda és pontosan a kellő pillanatban?
Kóbor erre már fél könyékre emelkedett, hogy Tenar arcába nézhessen. A férfi arca olyan nyílt és sebezhető volt megkönnyebbülésének, kielégültségének és elérzékenyültségének hatására, hogy Tenar kénytelen volt megérinteni… méghozzá a száját, ahol megcsókolta… először… hónapokkal ezelőtt… mire Kóbor ismét a karjába zárta, és a párbeszéd nem szavakkal folytatódott tovább.
Maradt még pár formaság, amit el kellett intézniök. A legfőbb, hogy Frisspatak és a Tölgyes Tanya többi lakója értesüljön róla, hogy az „öreg gazdát” asszonyuk újonnan fölvett segítséggel helyettesítette. Tenar mindezt meg is tette, azonnal és határozottan. Senki nem tehetett ellene semmit, és senkit sem fenyegetett semmivel. Bármely özvegy szabad kézzel kormányozhatta megboldogult férje birtokát mindaddig, amíg nem jelentkezett jogos férfi utód vagy más örökös. Ebben az esetben Kova fia, a tengerész volt az örökös, és az özvegy csupán az ő számára tartotta karban a gazdaságot. Ha ő netán meghal, Frisspatak kötelessége az örökös tulajdonának gondozása, ha Szikra egyáltalán igényt tart rá majd valamikor, ha viszont nem, akkor Kova egyik távoli unokaöccse örökli majd, aki ott lakik valahol messze Kaheda vidékén. A két házaspárt, akiknek semmi tulajdonuk nem volt a gazdaságban, de létfenntartásuk a benne végzett munka eredményétől függött, a gonti íratlan törvény szerint senki sem küldhette el, akivel esetleg az özvegy összeállt, még akkor sem, ha netán hozzámegy feleségül. Tenar viszont attól tartott, hogy szemére vetik Kova iránti hűtlenségét, hiszen az elhunytat jóval régebbről ismerték, mint őt. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban semmiféle hasonló ellenvetés nem merült föl. Karvaly egyetlen vasvillaszúrással megnyerte a rokonszenvüket. Mellesleg, egy asszony részéről csak a józan ész jele, ha egy férfit kíván maga mellett, mindenkori védekezés végett. Ha végül az ágyába is befogadja őt… nos, az özvegyek ilyesféle étvágya igencsak közismert. No és, egyáltalán ez az özvegy mégiscsak egy idegen!
A falubeliek is majdnem ugyanígy vélekedtek. Volt ugyan némi pusmogás és találgatás, de jórészt semmi több. Ezek szerint mégiscsak könnyebb a köztisztelet megszerzése, mint ahogy Moha gondolta. Vagy talán arról van szó, hogy a használt holminak amúgy is csekély az értéke?