Úgy érezte, a belenyugvásuk éppúgy bemocskolja és megalázza, ahogy a rosszallásuk tette volna. Csupán Pacsirta szabadította föl e feszültség alól azzal, hogy egy szó megjegyzést sem tett… soha nem ejtett ki a száján olyasmit, hogy „férfi, nő, özvegy vagy idegen”, amikor a közelükben tartózkodott, csak nézte őt és Karvalyt, valami mélységes érdeklődéssel, kíváncsisággal, irigységgel és nagylelkűséggel.
És mivel Pacsirta nem holmi pásztornak, béresnek, özvegy szeretőjének tekintette Karvalyt, hanem őt magát nézte, számos, igazán különleges sajátosságot vett észre benne. Egyszerű méltósága nem sokban különbözött az általa ismert többi férfiétól, de valahogy mégis másnak tűnt. Valahogy Kóbor nagynak látszott a szemében, nem a magasságával vagy a súlyával, abban biztos volt, hanem a lelke és az esze által. Egyszer meg is jegyezte Borostyánnak:
— Ez az ember nem töltötte egész életét kecskék között. Sokkal többet tud a nagyvilágról, mint egy parasztgazdaságról.
— Én inkább azt mondanám, hogy valami varázsló, akit megátkoztak, vagy valami más módon veszítette el az erejét — duruzsolta a javasasszony. — Ilyesmi nemegyszer előfordul.
— Ó! — sóhajtott föl Pacsirta.
De a „fővarázsló” szó túlságosan súlyos és hatalmas volt ahhoz, hogy elválaszthassa a paloták fényűzésétől, és összekapcsolja a Tölgyes Tanyán élő ősz hajú, sötét szemű férfival, és ezt soha nem is tette meg azután sem. Ugyanis ha megtette volna, sohasem lehetne olyan közeli barátja többé, mint eddig volt. Maga az a gondolat is nyomasztotta őt, hogy a férfi valaha tényleg varázsló lehetett, hiszen a híre előtte járt, és hallott róla, mielőtt egyáltalán megjelent volna a világukban. Abban a pillanatban Kóbor éppen az egyik almafa tetején küzdött az elszáradt ágak levagdosásával, és vidám kiáltással üdvözölte az asszonyt, amint az belépett a portára. Igazán találó a neve, gondolta Pacsirta, hiszen ott ült a fa tetején — és fölintegetett neki elhaladtában.
Tenar nem feledkezett meg a kérdésről, amelyet a kemencesutban tett föl neki, a báránybőr bunda alatt. Néhány nap vagy hónap múltán ismét előhozakodott vele, mivel az idő igen kellemesen és gyorsan telt számukra, a tél ölelésébe fagyott gazdaság közepén álló, meleg kőházban.
— Tényleg, még sohasem mondtad el nekem — faggatózott —, miről beszéltek ott, akkor, idefelé jövet.
— Úgy emlékszem, mindent elmondtam erről. Félrehúzódtam és elrejtőztem, amint meghallottam, hogy valaki mögöttem jön az úton.
— De miért?
— Egyedül voltam, és hallottam, hogy valami rablóbandák kószálnak a vidéken.
— Hát persze… De ahogy elhaladtak melletted, Tekergő pontosan Therru nevét említette?
— Tölgyes Tanyát mondott, azt hiszem — felelte Kóbor.
— Nagyon is meglehet. Csakhogy olyan közönségesnek tűnik.
Tudván, hogy ez nem a kételkedés jele Tenar részéről, Kóbor várakozón hátradőlt.
— Olyasmi ez, ami általában a varázslókkal fordulhat elő — találgatott az asszony.
— És másokkal is.
— Előfordulhat.
— De kedvesem, csak nem akarsz mégis valaki mást tenni a helyembe?
— Nem! Egyáltalán nem! Lehetne ennek bármi józan értelme? Ha még ebben a pillanatban is varázsló lennél, vajon eljöttél volna ide?
Közben a nagy, tölgyfa keretes ágyban feküdtek, alaposan betakarva a vastag báránybőrökkel és pehelydunyhákkal, mivel ebben a szobában nem volt tűzhely és ráadásul a hirtelen lehullott hó miatt is ez volt az utóbbi évek egyik legfagyosabb éjszakája.
— Hanem én mégis szeretném megtudni a következőt… Létezik-e valami azonkívül, amit hatalomnak nevezel… ami esetleg még annál is fontosabb lehet? Vagy aminek ez a hatalom vagy erő csak egyik fölhasználási módja? Mint most is? Oromon azt mondta rólad egyszer, hogy még azelőtt, hogy bármi varázserőt elsajátítottál volna vagy bárki bármit megtaníthatott volna neked, máris valamiféle mágus lehettél. Azt mondta varázslónak születtél. Talán ezért gondoltam én úgy: ha az ember hatalomra vágyik, először valahol teret kell teremtenie ennek a hatalomnak. Van ott valami űr, amit be kell töltenie. És minél nagyobb ez az üresség, annál több erő kell a betöltéséhez. Hanem ha minderre sohasem volt kész az erő, vagy elrabolta valamilyen hatalom, vagy önként áldozta föl valaki, az üresség mégis ott marad!
— Ó, ez az üresség! — sóhajtott föl Kóbor.
— Az „üresség” csak az egyik szó a megnevezésére. Lehet, hogy nem is a legjobb.
— Talán „képesség”? — töprengett Kóbor, de nyomban meg is rázta a fejét. Ami elnyerheti a létezését… ami egyáltalán lehet.
— Azt hiszem, ott voltál azon az úton, pontosan azon a helyen és abban a pillanatban… mert ez volt a sorsod! Nem te voltál az előidézője. Nem te okoztad! Nem a te hatalmad volt a forrása! Csak éppen valahogy megtörtént veled. Éppenséggel az „ürességed” miatt.
— Ez nincs messze attól, amit én kisfiúkoromban tanultam meg Kútfő szigetén — mondta Kóbor egy kis szünet után —, hogy az igazi mágia abban rejlik, amit amúgy is mindenképpen meg kell tenned. Hanem ez azért mégis több ennél… Nem a cselekedetről, hanem a végrehajtásának kötelességéről van szó…
— Nem hiszem, hogy igazán fején találtad a szöget. Inkább úgy hangzik, mint annak a forrása, ahonnan az igazság származik. Hát nem azért jöttél ide, hogy megmentsd az én életemet? Hát nem beledöfted azt a vasvillát Tekergő mellébe? Az valóban „hősi tett” volt, elismerem, olyasmi, amit neked mindenképpen meg kellett tenned…
A férfi hosszan elgondolkodott a hallottakon, és végül csak megkérdezte az asszonyt:
— Ez afféle bölcsesség, amit akkor tanítottak meg neked, amikor a Sírok Főpapnője voltál?
— Nem! — akkor az asszony lazán kinyújtózott, és belebámult a sötétségbe. — Arhát arra tanították, hogy a hatalom birtoklásáért áldozatokra van szükség. Önmaga és mások föláldozására. Egyértelmű az alku: adj valamit… és akkor kapsz is valamit! És még csak nem is mondhatom, hogy ez így nincs igazán jól. De az én lelkem nem fér bele ebbe a szűk skatulyába, amely szerint valamit valamiért, fogat fogért, életet valaki más haláláért… Az igazi „szabadság” valahol ezen túl rejtőzködik. Túl a fizetségen, kárpótláson, áron és béren, túl minden megállapodáson és mérlegelésen… mégis ott van, létezik a szabadság!
— Látod, ez az átjáró közöttük — dörmögte Kóbor kedvesen.
Aznap éjjel Tenar álmodott. Álmában látta Éa teremtésének átjáróját. Olyan volt, mint egy kis, durva, homályos, vastag üvegből való ablak egy, a tengerre néző ház nyugati falában alacsonyan elhelyezve. Az ablak csukva volt. Még egy erős vaspánt is keresztezte. Szerette volna kinyitni, de volt valami, egy szó vagy kulcs, amit elfelejtett, egy varázsszó, kulcs vagy név, amely nélkül sehogy sem nyithatta ki. Kőfalú szobákban keresett, kutatott utánuk, de a szobák egyre kisebbekké váltak, összeszűkültek, míg az nem tudatosult benne, hogy Kóbor öleli, próbálja fölébreszteni, megnyugtatni lágy szavaivaclass="underline" „Jól van, édes szerelmem, meglátod, minden rendben lesz!”
— Nem tudok megszabadulni! — sikoltotta Tertar, és még szorosabban hozzábújt.
A férfi vigasztalta, simogatta a haját. Végül vissza-feküdtek egymás mellé, és a férfi az asszony fülébe súgta: