— Nézd csak!
Akkor kelt föl éppen a fogyó hold. A frissen hullott hóról visszaverődött fehér ragyogása, és beszivárgott a szobába, mivel Tenar a kemény fagy ellenére sem zárta be az ablaktáblát. Maga a levegő is belső fénnyel vibrált fölöttük. Ott feküdtek az árnyékos sarokban, de úgy tűnt, hogy fölöttük a mennyezet csupán egy könnyű fátyol, közöttük és a fény végtelen, ezüstös, nyugodt mélységei között.
Gont szigetén ezen a télen sok hó esett, és a fagyos idő is hosszan elnyúlt. Nyáron gazdag volt az aratás. Bőven akadt táplálék a jószágnak és az embereknek, akiknek nem volt sokkal több dolguk, mint hogy elfogyasszák és élvezzék szobáik melegét.
Therru már végig tudta Éa teremtésének énekét. A napforduló reggelén a téli dalt és Az ifjú király tetteit is fölmondta. Már értett a lepénysütéshez, ügyesen font a rokkán, és megtanult szappant főzni. Tudta a hó alól kikandikáló minden növény nevét és hasznát, és sok egyéb szóbeli és gyógyító praktikát is elsajátított, amit Kóbor elraktározott a fejében Oromonnál töltött rövid inaskodása és kútfői, hosszú tanulóévei alatt. De nem vette le a kandallópárkányról a Rúnák könyvét, sem a Törvények köteteit, és a Teremtés nyelvéből sem tanított meg egyetlen szót sem a kislánynak.
Ezt a kérdést Tenarral is megvitatták. Az asszony elmondta neki, hogy az egyetlen tolk szót megtanította ugyan a gyereknek, de ott megállt, mert tovább oktatni helytelennek vélte, bár maga sem tudta, miért.
— Talán azért — tűnődött —, mert sohasem beszéltem igazán azt a nyelvet, és varázsláshoz sem használtam. Azt gondoltam, jobb lenne, ha olyasvalaki tanítaná meg neki, aki igazán ismeri.
— Olyan ember nem létezik.
— És olyan asszony sincs, aki legalább félig tudná.
— Úgy értettem, hogy csak a sárkányok beszélik saját anyanyelvük gyanánt.
— És ők hogyan tanulják meg?
A kérdésen meglepődve, Kóbor egy kicsit késlekedett a válasszal. Biztosan megpróbálta fölidézni, amit valaha hallott, amit egyáltalán tudott a sárkányokról.
— Nem tudom — mormolta végül. — Ugyan mit tudunk mi róluk? Talán ők is úgy tanítanak, mint mi, emberek? Anya a gyermekét, idősebb a fiatalabbat? Vagy olyanok, mint az állatok? Megtanulnak ugyan egyet-mást, de a tudásuk nagyobbik része velük születik? Látod, még ezt sem tudjuk igazán. De azt hiszem, hogy a sárkány és a sárkánybeszéd valahogy egy és ugyanaz. Egyetlen teremtmény.
— És más nyelvet nem is beszélnek?
— Ők nem tanulnak — bólintott Kóbor. — Egyszerűen vannak és kész.
Ekkor Therru lépett be a konyhába. Egyik föladata a fásláda feltöltése volt. Most is ezzel foglalatoskodott. Rövid báránybőr kabátkában és meleg sapkában térült-fordult többször is a fáskamra és a konyha között. Beleborította terhét a kéményzugban álló ládába, és indult is vissza újabb fordulóra.
— Most meg mit énekel? — kérdezte Kóbor.
— Therru?
— Igen. Amikor egyedül van.
— De hiszen sohasem énekel. Nem is tud!
— Úgy értem, a maga módján: „Nyugatabbra a nyugatnál…”
— Ó! — sóhajtott föl Tenar. — Arra a történetre gondolsz! Oromon sohasem beszélt neked Kemay Asszonyáról?
— Nem — ismerte el a férfi. — Mondd el nekem!
Tenar fonás közben el is mesélte a történetet. Szavait egyhangúan kísérte az orsó zizzenő surrogása. A végén még hozzátette:
— Amikor a Szélkötő mester elmondta, hogy egy „gonti asszony” keresésére jött ide, őrá gondoltam. De mára már egész biztosan meghalt. És egy halászasszony, akármennyire is sárkány, ugyan hogy lehetne a fővarázsló?
— A Formamester különben sohasem állította, hogy annak a gonti asszonynak fővarázslóvá kell lennie — dörmögte Kóbor. Közben egy alaposan elrongyolódott térdnadrágot foltozott az ablakpárkányon ülve, hogy elcsípje a borongós nap sápatag fényét. Alig fél hónappal jártak a napforduló után, és még dermesztően fagyos volt az idő.
— Akkor, végül is, mit állított?
— Csak egy „gonti asszonyt” emlegetett. Te magad is azt mondtad.
— De közben azt is firtatták, ki lehetne a következő fővarázsló!
— És nem kaptak választ a kérdésükre!
— Végtelen számúak a varázslók érvei — jegyezte meg Tenar meglehetősen szárazon.
Kóbor elszakította a cérnát, és a maradékát fölcsavarta az ujjára.
— Kútfőn egy kicsit megtanítottak köntörfalazni, ez igaz — ismerte el a férfi —, de ez most nem afféle szófecsérlés. Az a „gonti asszony” nem lehet fővarázsló. Egyetlen asszony sem lehet azzá soha. Azonnal le is rombolná, amivé vált, pusztán azzal, hogy azzá válik. A kútfői varázslók férfiak… az erejük férfierő, a tudásuk férfibölcsesség. A férfiúságot és a varázslótudományt egyetlen sziklából faragták: a hatalom a férfiak tulajdona! Ha a nőknek is lenne hatalmuk, mik lennének a férfiak, ha nem olyan asszonyok, akik nem szülhetnek? És mik lennének a nők, ha nem olyan férfiak, akik viszont igen?
— Ahh! — csattant föl Tenar, de nyomban meg is toldotta, hangjában némi évődésseclass="underline" — Hát nem léteztek királynők is? Ők nem voltak nagy hatalmú asszonyok?
— Egy királynő nem más, mint nőnemű király — vágta rá Kóbor.
Az asszony fölhorkant.
— Úgy értem, a férfiaktól kapták az erejüket. Ők hagyják, hogy fölhasználják a hatalmukat. De az a hatalom mégsem a nőé, nem igaz? Nem azért lehet hatalma, mert nő, hanem éppen annak ellenére!
Tenar bólintott, utána hátradőlt a rokka mellől, kinyújtózott és megkérdezte:
— Akkor micsoda végül is a nő ereje?
— Attól tartok, ezt senki sem tudja.
— Mégis, mikor lehet egy asszonynak igazi hatalma? Talán a saját gyerekei fölött… egy ideig…
— Igen, a háztartásban esetleg.
Tenar körülpillantott a konyhán.
— De az ajtók csukva vannak — sóhajtotta —, sőt be is zárták őket!
— Mert ti, asszonyok olyan értékesek vagytok.
— Hát persze! Kincset érünk. Ameddig nincs semmi hatalmunk… Jól emlékszem, amikor először megtanultam ezt a leckét. Kosszil fenyegetett meg akkor… engem, a Sírok Egyetlen Papnőjét! És rájöttem, hogy tehetetlen vagyok vele szemben. Tisztelet övezett, az igaz, de a hatalom egy férfitól, az Istenkirálytól nyert, csak az övé volt! Ó, mennyire dühöngtem emiatt! És súlyosan meg is fenyegetett… Pacsirtával egyszer beszélgettünk erről. Ő akkor megkérdezte tőlem: „Miért félnek a férfiak a nőktől?”
— Ha az ember ereje csak a másik gyöngeségében rejlik, örök rettegésben élhet.
— Igen, de az asszonyok, úgy tűnik, a saját erejüktől is félnek, önmaguktól is rettegnek.
— Hát megtanította őket valaha valaki, hogy bízzanak önmagukban? — tette fel a költői kérdést Kóbor. Miközben beszélt, Therru jelent meg újabb ölnyi aprófával. A kislány és Tenar tekintete összekapcsolódott.
— Nem — válaszolta az asszony. — Az önbizalom nem az, amire megtanítottak bennünket — mondta, és közben figyelte, amint a gyerek a ládába rakja a fát. — Ha egyáltalán megbízhatunk a hatalomban — tette hozzá. — Tetszik nekem ez a szó. Ha nem lenne ez a seregnyi megállapodás, egyik a másik fölött: királyok, mesterek, varázslók és birtokosok… Mind olyan fölöslegesnek tűnik. Az igazi hatalom, az igazi szabadság csak a bizalomban gyökerezhet, nem az erőszakban!
— Ahogy a gyerekek bíznak a szüléikben — dörmögte a férfi.