Ezután mindketten hallgattak egy sort.
— A helyzet az — vette föl a szót Kóbor —, hogy még a bizalom is lehet álságos. A kútfői férfiak például megbíznak önmagukban és egymásban. Az erejük tiszta, semmi nem ejthet foltot a tisztaságán, amelyet ennélfogva a bölcsesség letéteményesének tekintenek. Még csak el sem tudják képzelni, hogy valami hibát is véthetnek.
Tenar fölnézett a férfi arcára. Ezelőtt még soha nem beszélt így Kútfőről, valahogy teljesen kívülállóként és szabadon.
— Talán mégiscsak rájuk férne egy-két nő, hogy fölhívja a figyelmüket erre a lehetőségre is — mondta az asszony, és Kóbor fölnevetett.
Tenar újraindította a rokkát.
— De azt még mindig nem értem, hogy ha lehetnek nőnemű királyok, miért nem lehet egy nő akár fővarázsló is?
Therru közben némán hegyezte a fülét.
— Forró hó, száraz víz — mormolta Kóbor a jól ismert gonti közmondást. — A királyok hatalma a többi férfitól származik. A varázsló ereje viszont csak az övé… az ő maga!
— És az tiszta férfierő. Hiszen senki sem tudja igazán, miben rejtőzhet a nők ereje. No, jól van. Értem én, de mégis, miért nem találnak egy új fővarázslót, legyen hát… egy férfit!
Kóbor figyelmesen tanulmányozta a térdnadrág fölfeslett varrásait.
— Nos — dörmögte végül —, ha a Formamester nem is válaszolt a kérdésükre, mégis megfelelt egy másikra, amelyet föl sem tettek. Lehet hogy éppen ez lenne a dolguk: föl kellene tenniök neki azt a kérdést.
— Az egy találós kérdés? — szólt közbe Therru.
— Igen! — vágta rá Tenar. — De nem ismerjük a megoldását. Csak egy homályos választ ismerünk rá, amely így hangzik: „egy gonti asszony”.
— Olyan nagyon sok akad — mondta Therru némi tépelődés után. A helyzettel láthatóan elégedetten kiszaladt a következő adag aprófáért.
Kóbor töprengőn utánanézett.
— Minden megváltozott — mormolta. — Minden… Néha arra gondolok, kedvesem… az jut az eszembe, hogy Lebannen királysága még csak a kezdet. Valami kapu… ahol ő maga az Ajtónálló. És senkit sem enged be rajta.
— De olyan fiatalnak látszik — jegyezte meg Tenar szeretetteljesen.
— Olyan fiatal, mint Morred volt, amikor összecsapott a Fekete Hajókkal. Olyan fiatal, amilyen én voltam, amikor… — itt Kóbor elhallgatott, és a lombjukvesztett fák ágai között kibámult a megfagyott mezőre. — Vagy amilyen te voltál, Tenar, ott, a sötétség birodalmában… De mi az ifjúság… és mi a kor? Nem tudom. Néha úgy érzem, hogy már vagy ezer éve élek ezen a világon… máskor meg úgy tűnik, hogy az életem nem több egy fecske röpténél, amit a házunk falának repedésén látok fölvillanni. Én már nemegyszer meghaltam és újjászülettem… odaát, a száraz földön és ideát, a nap világánál… nem is egyszer! A Teremtés pedig azt sugallja nekünk, hogy visszatérünk, örökösen visszatérünk a forráshoz… és az a forrás kimeríthetetlen. Az élet a halál szülötte… Tudod, ezen töprengtem, amikor odafönt jártam a kecskékkel a hegyen, miközben kihunyt a nap fénye, és mégsem jött el az éjszaka, hogy végre megvirradhasson megint… Akkor megtanultam a kecskék bölcsességét. Arra gondoltam: „Ugyan mi célt szolgálhat ez az én kesergésem? Ugyan miféle embert gyászolok? Talán Kóbort, a fővarázslót? Karvaly, a kecskepásztor ugyan miért gyötrődik és szégyenkezik miatta? Végül is mit tettem én, ami miatt szégyenkeznem kellene?”
— Semmit! — kiáltott föl Tenar. — Soha semmit!
— Hát persze — mormolta Kóbor. — A férfiak egész nagyszerűsége a szégyenen alapszik, belőle épül föl. Ezért siratta Karvaly, a kecskepásztor Kóbort, a fővarázslót. És közben valóban őrizte is azokat a kecskéket, amint ez elvárható egy hozzá hasonló korú legénykétől…
Rövid töprengés után Tenar elmosolyodott.
— Moha azt mondja, hogy akkoriban alig tizenöt éves lehettél — dünnyögte kissé szégyenkező hangsúllyal.
— Igen, valahogy úgy lehetett. Oromon ősszel ruházott föl az igazi nevemmel. A következő nyáron pedig máris Kútfőn találtam magamat. De ki is volt az a legényke? Egyfajta üresség… Ha tetszik: szabadság!
— Kóbor! Mondd meg, ki lehet Therru!
A férfi hosszan nem felelt, Tenarnak már úgy tűnt, nem is kap választ a kérdésére, amikor végre megszólalt:
— Ilyen állapotban… mit érhet neki egyáltalán a szabadság?
— Szerinted tehát valahogy azonosak vagyunk a szabadságunkkal?
— Azt hiszem, igen.
— Te, amikor még megvolt az erőd, olyan szabadnak tűntél, amilyen egy ember csak lehet. De milyen áron? Mi tett téged olyan szabaddá? Én pedig… engem úgy teremtettek… gyúrtak, akár az agyagot, az Ősi Erők szolgálatában álló asszonyok kezével… vagy olyan férfiak szolgálatában, akik mindenre ügyeltek, minden helyet őriztek, ma már nem is tudom, hogyan és miképpen. Azután egy pillanatra megszabadultam onnan teáltalad, és hamarosan kikötöttem Oromon mellett. De az nem az én szabad választásom volt. Csupán valami halvány lehetőséget villantott föl előttem. És akkor engedelmességet fogadtam, mint egy darab föld, a tanya, egy parasztember és a gyermekeink üdvére. Olyan lettem, akár valami edény. Csak az alakja volt az enyém, de az anyagát már nem is ismertem. Körültáncolt az élet. Ó, mennyire ismerem azokat a táncokat! De azt már nem tudom, ki járja őket a legjobban!
— És ő… — szólalt meg Kóbor hosszú hallgatás után —, ő táncolhat-e valahol, valamikor…?
— Félnél majd tőle — suttogta Tenar. Ekkor visszajött a kislány, és a társalgás átváltozott a tűzhely mellett dagadó kovász és kenyér témájára. Így ment tovább a beszélgetés, hosszan és nyugodtan, egyik témáról a másikra szökellve, csapongva, végig az egész rövid, szürke napon, gyakran olyan szavakkal, tettekkel és évekkel szőve át meg át az időt, amelyekkel kapcsolatban a gondolataik sohasem voltak, lehettek közösek. Végül megint csak némaságba burkolóztak, csöndesen dolgoztak, gondolkodtak és álmodoztak, miközben a kisgyerek ott ült mellettük csöndesen.
Így múlt el fölöttük a tél, míg el nem érkezett a bárányzás ideje, és a munka is egyre nehezebbé vált, amint a napok megnyúltak, és a világosság is meghosszabbodott. Egyszer csak megérkeztek a fecskék a napsugaras szigetek felől, a Déli peremvidékről, ahol a Gobardon csillag ragyogott a végzet csillagképében… miközben a visszatért fecskék semmi másról nem csiviteltek egymás között, mint a mindenkori újrakezdésről.
TIZENHARMADIK FEJEZET
A gazda
A tavasz megérkeztével a hajók a visszatérő fecskékhez hasonlóan kezdtek cikázni a Szigetvilág tengerein. A falvakban Valmouthból, másodkézből származó hírek kaptak lábra arról, hogy a királyi flotta hevesen üldözi és sorra tönkreteszi az erősnek tűnő kalózbirodalmakat, foglalja el azok hajóit, kobozza el mindennemű zsákmányukat. Lord Heno maga is útnak indította három legpompásabb és leggyorsabb hajóját, a Hosszú nevű varázsló és tengeri farkas főkapitánysága alatt. Ezektől Szoléától az Andrádokig minden becsületes kereskedő rettegett. Flottája azt a feladatot kapta, hogy Oranéa környékén csalja kelepcébe és semmisítse meg a királyi hajóhadat. Ehelyett azonban az egyik királyi hajó futott be Valmouth kikötőjébe, fedélzetén a láncra vert kalózkapitánnyal és azzal a paranccsal, hogy Heno uraságot Gont kikötőjébe szállítsák, ahol rablásért és gyilkosságért kell bírái elé állnia. Heno elbarikádozta magát a Valmouth mögötti dombok között épült erős kőházában, de elkövette azt a hibát, hogy a meleg tavaszi időre való tekintettel nem gyújtatott be kandallóiba. Így azután a király öt-hat derék ifjú vitéze a kéményen keresztül hatolt be erődjébe, hogy hamarosan láncra verve kísérjék végig őt is Valmouth utcáin, és szállítsák az igazságszolgáltatás tömlöcébe.