Tenar viszonozta a pillantását.
Azután kiment, messzire elkerülve a kislányt, aki mozdulatlanul állt a helyén. Keményen bevágta maga mögött az ajtót.
Az asszony szeretett volna valamit mondani a kislánynak, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
— Ne sírj! — vigasztalta őt a gyerek, aki maga sosem sírt. Odalépett hozzá, és megérintette a karját. — Bántott?
— Ó, Therru! Hadd öleljelek meg! — Lerogyott az asztal mellé, a kislányt az ölébe vette és magához szorította, bár az már nagyocska volt az ilyesféle becézgetéshez, és különben sem nagyon tanulta meg, hogyan viselje könnyen a hasonló kedvességet. De Tenar annál erősebben ölelte és sírt. Therru sebhelyes arcát az asszonyéhoz szorította, míg mindkettőjükét el nem áztatták Tenar könnyei.
Kóbor és Szikra a gazdaság két vége felől érkezett meg alkonyattájt. Szikra biztosan elbeszélgetett Frisspatakkal, és alaposan átgondolta a helyzetet, Kóbor pedig nyilvánvalóan megpróbált alkalmazkodni hozzá. Vacsora közben alig szóltak valamit és azt is fölöttébb óvatosan. Szikra nem tette szóvá, hogy nem kapta vissza régi szobáját, hanem tengerész voltához méltó fürgeséggel szaladt föl a létrán a padlásszobába, és bizonyára elégedett volt az ággyal, amelyet anyja készített elő neki, mivel másnap csak késő délelőtt jött le a földszintre.
Akkor reggelit követelt, és elvárta, hogy föl is szolgálják neki. Apját is mindig kiszolgálta valaki: az anyja, a felesége vagy a lánya. Talán ő nem ugyanolyan ember, mint apja volt? Nem kell ezt az asszonynak is elismernie? Tenar tehát elébe tette az ételt, utána leszedte az asztalt, és visszament a kertbe, ahol Therru és Szilaj segítségével tűzre vetett egy nagy fészeknyi szövőlepkehernyót, amelyek a gyümölcsfák frissen kifeslett rügyeit fenyegették.
Az özvegy nyomorúságosan érezte magát a házban. Csak odakint, a gazdasági munkák közben nyert megkönnyebbülést a Szikra jelenléte által okozott haragos indulattal és szégyenkezéssel szemben.
— Lám, most rám került a sor — mondta keserűen Kóbornak a csillagok halvány fényével megvilágított szobájuk homályában. — Rajtam a sor, hogy elveszítsem azt, amire a legbüszkébb voltam.
— Miért, mit veszítettél el?
— A fiamat! A fiamat, akiből nem sikerült embert nevelnem. Kudarcot vallottam vele. Mindent elhibáztam. — Keményen összeharapta az ajkát, és száraz szemmel meredt a sötétségbe.
Kóbor nem próbált vitába szállni vele, és elkeseredésétől sem kísérelte megszabadítani.
— Gondolod, hogy végleg itt marad? — kérdezte helyette.
— Igen. Attól fél, hogy megkíséreljen visszatérni a tengerre. Nem mondott igazat a hajójukról, vagy legalábbis nem mondta el a teljes igazságot. Másodtiszt volt rajta. Arra gyanakszom, hogy belekeveredett valami lopott áru szállításába. Afféle közvetítő kalózkodásba. Nekem ugyan nem sokat számít. Hiszen minden gonti tengerész félig-meddig kalóz. De mégsem mond igazat felőle. Hazudik nekem. Különben rád is féltékeny. Becstelen és irigy ember lett belőle.
— Csak rémült, azt hiszem — dörmögte Kóbor. — Nem eleve gonosz. A tanya pedig valóban az övé.
— Akkor hát tartsa is meg! És lássa el őt olyan bőkezűen, ahogy…
— Ne, kedves szerelmem — ragadta meg őt Kóbor a kezével és a hangjával egyszerre —, ne beszélj! Ne mondd ki a vak indulat szavát! — A férfi annyira sürgetőn, olyan szenvedélyes komolysággal beszélt, hogy az anya haragja nyomban átváltott abba a szeretetbe, amely különben a forrása volt, és halkan fölkiáltott:
— Ó, nem átkozom én meg őt, sem ezt a házat! Nem, nem is azt akartam! Csak annyira elszomorít, és úgy szégyellem! Ó, annyira bánom, Kóbor!
— Nem, nem, ne! Kedvesem, én nem törődöm vele, mit gondol felőlem a fiú. Veled viszont nagyon is igazságtalan.
— És Therruval is. Úgy bánik vele, mint valami… Azt mondta… azt kérdezte tőlem: „Mit követett el, hogy így kell kinéznie?” Még hogy ő mit követett el…?
Kóbor közben csöndesen simogatta a haját, ahogy olyan gyakran tette, könnyű, lassú, ismétlőn becéző mozdulatokkal, amitől hamarosan szeretettel teli álmosság fogta el őket.
— Elmehetnék megint kecskéket pásztorolni — szólalt meg végül a férfi. — Ez könnyíthetne a te itteni helyzeteden. Kivéve azt a sok munkát…
— Én inkább veled tartanék.
Kóbor tovább simogatta a haját, és közben komolyan elgondolkodott!
— Azt hiszem, tényleg megcsinálhatnánk — suttogta. — Lakik ott, Lissu föllött egypár juhászcsalád a hegyi legelőkön. De azután megint csak jön a tél…
— Talán valami módos gazda befogad majd bennünket. Én minden tanyasi munkához értek… és a birkákhoz is… te meg a kecskékhez… és különben is, te mindent olyan gyorsan megtanulsz…
— Még a vasvillát is egész jól forgatom — mormolta Kóbor, amivel sírós kis nevetést váltott ki asszonyából.
Másnap reggel Szikra korán fölkelt, és együtt reggelizett velük, mivel halászni készült a vén Patvar társaságában. Az asztaltól fölállván a megszokottnál valamivel megenyhültebben dörmögte:
— Nagy rakás halat hozok majd vacsorára.
Tenar az éjszaka komoly elhatározásra jutott.
— Várj! — szólt a fiú után. — Segíthetnél az asztalt leszedni, Szikra! Tedd a tányérokat a mosogatóba, és önts rájuk vizet! Majd a vacsoraedényekkel együtt elmosogatjuk őket.
Szikra egy pillanatig némán meredt maga elé.
— Az asszonymunka — mondta végül, és föltette a sapkáját.
— Az bárki munkája, aki ebben a konyhában eszik.
— De nem az enyém! — vágta rá a fiú ridegen, és kiment.
Tenar utánalépett. A küszöbön megállt.
— Kóboré igen, de a tiéd nem? — kiáltotta indulattal.
Szikra csak kurtán bólintott, miközben keresztülvágott az udvaron.
— Már késő! — sóhajtotta az asszony a konyhába visszalépve. — Hiába! Teljes kudarc! — közben érezte, amint a vonásai megkeményednek a szája körül és a szemöldöke között. — Öntözheted a követ — sóhajtotta —, mégsem borul virágba.
— Akkor kell elkezdened, amíg még fiatal és engedékeny — dörmögte Kóbor. — Amilyen én vagyok.
Ezúttal azonban Tenar nem nevetett.
Amikor a napi munka végeztével visszatértek a házhoz, meglátták, amint Szikra a kertkapuban beszélget egy férfival.
— Az az alak lesz az, Re Albiból — állapította meg Kóbor, akinek még mindig nagyon éles volt a látása.
— Gyere, Therru, gyere — szólt hátra Tenar a gyereknek, aki hirtelen lecövekelt. — Miféle alak? — ő viszont elég rövidlátó volt, szemét hunyorítva nézett a kapu felé. — Ó, persze, az a… hogy is hívják… az a juhkereskedő. Townsend. Ugyan mit ólálkodhat már megint errefelé az a dögkeselyű?
Egész nap vibrált körülöttük a levegő, ezért Kóbor és Therru bölcsen nem szólt semmit.
Az asszony odament a kerítést támasztó két férfihoz.
— Talán a húsvéti bárányok miatt jöttél, Townsend? Pontosan egy esztendőt késtél. De az ideiekből még akadhat néhány az akolban.
— A gazda is pontosan ezt mondta — fordult felé Townsend.
— Vagy úgy! — fortyant föl Tenar.
Hanghordozásának hallatán Szikra arckifejezése minden eddiginél sötétebbre váltott.
— Akkor nem zavarom tovább a tárgyalásotokat a gazdával — mondta az asszony, és már fordult is, hogy eltávozzon, amikor Townsend utánaszólt:
— Üzenetet hoztam neked, Goha.