— Akkor Rezgőnyárnak neveztek — válaszolta a türelmes hang rezzenéstelenül.
— No és az igazi nevem?
— Az igazi nevedet nem tudom.
— Micsoda? Hogy nem tudod? Hát nem deríthetted ki? A varázslók sem ismernek tehát minden nevet?
— Én nem vagyok varázsló.
— Ó, mondd, ki ezt még egyszer!
— Én nem vagyok varázsló.
— Nagyon tetszik, ahogy ezt mondod. Halljam csak megint!
— Nem vagyok varázsló.
— Én viszont igen!
— Igen.
— Ezt is hadd hallom újból!
— Te varázsló vagy.
— Ó! Ez sokkal jobb, mint amire számítottam. Csukát akartam fogni, és cápa akadt a horgomra! Gyertek hát, gyertek, és találkozzatok a barátaimmal! Te jöhetsz lábon… az meg csak kússzon tovább!
Így vonultak hát föl Re Albi földesurának udvarházához az ösvényen, és mentek be a kapun. Tenar négykézláb, végig az úton, föl a márványlépcsőkön, be az ajtókon, végig a folyosók és termek kőpadlóján.
Odabent a házban koromsötét volt. Azzal együtt Tenar elméjét is elborította a sötétség, s így egyre kevesebbet értett meg a hallottakból. Tudatáig csupán néhány szó és hangtöredék jutott el valamennyire tisztán. Amit Kóbor mondott, azt megértette, és közben egyre csak a nevét ismételte magában, abba kapaszkodott tudata legmélyén. De Kóbor csak ritkán szólalt meg és akkor is csak válaszul annak a kérdéseire, akinek nem Tuaho volt a neve. Az az alak rá is odamordult néha, szukának nevezve őt.
— Ez az én új kis házőrzőm — mutogatott rá a többi férfinak, akik nagy számban bubbogtak a sötétben, a gyertyák vetette, homályos árnyak között. — Látjátok, milyen jól idomított? Fordulj csak hanyatt, szuka! — mire ő hanyatt hemperedett, amazok meg durván röhögtek rajta.
— Volt neki egy kölyke is — magyarázta —, annak akartam befejezni a megbüntetését, mivel csak félig égették meg amazok. De helyette egy frissen fogott madarat, egy karvalyt hozott nekem. Nos, holnap majd azt is megtanítjuk röpülni!
Más hangok is mormogtak közben valamit, de Tenar már nem értett meg egyetlen szót sem.
Egyszer valamit a nyakába kötöttek, és annál fogva vonszolták föl további lépcsőkön és be, valami vizelettől, rothadó hústól és virágok édes illatától szagló helyiségbe. Hangok hallatszottak. Egy jéghideg, kőkemény kéz is megtaszította egyszer, nem túl erősen a fejét. „Hehehehel” — hallatszott közben valami vihogás, akár egy nyitódó-csukódó ajtó rozsdás sarokvasának nyikorgása. Akkor belerúgtak és kényszerítették rá, hogy még több helyiségen végigkússzon. De nem tudott elég gyorsan mászni, s ezért még jó pár rúgást kapott a mellébe és az arcába. Végül hangos dörrenéssel rácsapódott egy ajtó, mire csönd és sötétség vette körül. Valami halk sírást is hallani vélt, és azt hitte, a gyermek az, az ő gyermeke. Szerette volna, ha a sírás abbamarad… és egyszer csak el is hallgatott végre.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Tehanu
A gyerek balra fordult, és ment egy jó darabot, mielőtt hátranézett volna, hagyta, hogy elrejtse őt a dúsan zöldellő sövény.
Az, akit Rezgőnyárnak hívtak, de akinek Erisen volt az igazi neve, és akit csak a sötétség ágas-bogas és vonagló megtestesülésének látott, megkötözte az anyját a nyelvén és apját a szívén átfúrt szíjjal, annál fogva vonszolta fel őket a rejtekhelyéhez. A hely bűzétől ugyan fölfordult a gyomra, de azért biztos távolságból csak utánuk osont, hogy kilesse, mit művel velük. Beterelte őket a házba, és becsapta mögöttük az ajtót, amely tömör kőlapból készült. Azon nem mehetett utánuk.
Repülnie kellett volna, de arra képtelen volt. Ő nem tartozott a szárnyas teremtmények közé.
Rohant hát, ahogy apró lábától telt, a mezőkön át, maga mögött hagyva Moha néne házát, Oromon házát, a kecskeaklot, ki, a szakadék peremén vezető ösvényre, ahová nem lett volna szabad mennie, hiszen csak egyetlen szemével láthatta. De nagyon elővigyázatos volt. Igen óvatosan figyelt azzal az egy látó szemével. Megállt a Meredély szélén. Alatta, a mélyben megcsillant a víz, messze nyugaton lefelé szállt a nap. Akkor elnézett nyugat felé a másik szemével, és rejtett hangján kimondta a nevet, amelyet anyja szájából hallott egyszer, annak álmában.
A választ nem várta meg, hanem visszafordult, és ismét megtette az utat. Először Oromon házához, hogy megnézze, mekkorát nőtt azóta a barackfácskája. Az öreg fán rengeteg apró, zöld barack díszlett, de a kis palántának nyoma sem látszott. Biztosan lerágták a kecskék. Vagy azért pusztult el, mert azóta senki sem öntözte. Egy darabig még vizsgálta a helyét a földben, azután mélyet sóhajtott, és visszament a réten át Moha néne házához.
Betolakodása ellen zajos káricsálással és vad szárnycsapkodással tiltakoztak a rántani való csirkék. A kis házikó teljesen sötét és súlyos szagoktól terhes volt.
— Moha néne! — szólította az öregasszonyt az itteni népekhez szánt hangján.
— Ki van ott?
A vénasszony az ágyában feküdt, elrejtőzve mindenki elől. Nagyon félt, ezért súlyos kövekkel próbálta körülbástyázni magát, de nem sikerült neki. Ahhoz már nem volt elég varázsereje.
— Ki az? Ki van ott? Ó, aranyom… ó, aranyos gyermekem, én kis megégetett szépségem, hát te mit keresel itt? Hol van ő, ó, hol van az anyád, ő is eljött veled? Ugye ő is itt van? Ne! Ne gyere be, maradj kint, aranyom, átok ül rajtam, az a gonosz megátkozta a szegény vénasszonyt… a közelembe se gyere! Ne! Ne gyere közelebb!
Keservesen fölzokogott. A gyerek kinyújtotta a kezét, és megérintette a vénasszonyt.
— Egész hideg vagy! — suttogta.
— Te meg akár a tűz, gyermekem, a kezed égeti a bőrömet. Ó, ne nézz rám! Elrothasztotta a húsomat, aztán visszacsinálta, és megint elrothasztotta, de nem hagy meghalni… azt mondja, én majd idecsalogatlak téged. Én próbáltam meghalni, igazán próbáltam, de ő visszatartott, akaratom ellenére életben tartott, sehogy sem engedi közelembe a halálomat, ó… hagyjatok végre meghalnom!
— Még nem szabad meghalnod! — mondta a gyerek határozottan, a homlokát ráncolva.
— Gyermekem — suttogta az öregasszony —, kis aranyom… szólíts a nevemen!
— Hatha! — mondta ki igazi nevét a kislány.
— Ó! Jól tudtam én! Szabadíts hát meg, aranyom!
— Várnom kell még — suttogta a gyermek —, amíg ideérkeznek!
A vajákos asszony máris lazábban feküdt a párnáin, és légzése sem volt többé fájdalmas.
— De hát kiket várunk ide, aranyom? — kérdezte.
— Az enyéimet.
A javasasszony nagy, hideg keze göcsörtös rőzsenyalábként pihent a kislányéban. A gyerek szorosan markolta. Eddigre a kunyhón kívül is olyan sötét lett már, mint odabent. Hatha, akit Mohának hívtak, elszenderedett. Kis idő múlva a kőpadlón, egy bozontos, vén tyúk mellett üldögélő gyerek is követte a példáját.
A hajnal világosságával együtt férfiak léptek a helyiségbe. A varázsló rámordult:
— Fölkelni, szuka! Föl! — Az asszony négykézlábra emelkedett. A férfi felröhögött. — Állj csak föl egészen! Okos szuka vagy te, a hátsó lábaidon is tudsz járni, nem igaz? Így ni! Tégy úgy, mintha emberi lény lennél! Most sétálnunk kell még egy kicsit. No, gyere! — A póráz még mindig a nő nyakán volt. A mágus megrántotta. A szerencsétlen némán követte.