— Nesze, most vezesd te! — és most az vette át a szárat, akit szeretett, de többé már az ő nevére sem emlékezett… aki markába fogta a szíjat.
Mindnyájan kivonultak a komor, sötét épületből. Ásítva tárult föl a kőkapu, hogy utat engedjen nekik, és csikorogva zárult vissza mögöttük.
A varázsló és a pórázt fogó szorosan mellette maradt, a többiek, három vagy négy férfi, kicsivel mögöttük lépdeltek.
A mezőt odakint szürkés harmat borította. A nagy hegy sötéten tornyosult a sápadt ég előterében. A madarak egyre hangosabban és hangosabban zendítettek rá énekükre a fák lombjai és a sövények ágai között.
Hamarosan kiértek a világ peremére, és egy darabig azt követték, amíg a párkány teljesen el nem keskenyedett, és már nem volt több puszta sziklánál. A kő felületén keskeny árok húzódott, amit még az asszony is észrevett.
— No, most szépen lelökheti — mondta a varázsló. — Utána őkarvalysága is megtanulhat repülni a saját erejéből.
Ezzel a szíjat leoldotta a nő nyakáról.
— Menj csak, állj oda a szakadék szélére! — mordult rá. Az asszony a kőbe vésett jelet követve lépett ki a Meredély peremére. Csak a tenger terpeszkedett alatta a mélyben, semmi más. Előtte üresen tátongott a levegő.
— És most Karvaly szépen megadja neki a kezdő lökést — mondta a varázsló. — De talán előbb még szólni kíván valamit. Hiszen annyi locsogni valója lehet. Mint minden fehérnépnek. Tényleg, nem óhajtasz még pár szóval megörvendeztetni bennünket, Tenar asszonyság?
Tenar nem tudott megszólalni, de kimutatott a tenger fölé, az égre.
— Egy albatrosz! — mormogta a férfi.
Az asszony hangosan fölkacagott.
A fény hullámain, az ég kapujából előröppent a sárkány, kígyózó, páncélos teste nyomában hosszan tekergőztek a lángok. Ekkor Tenar végre mégis szóra nyitotta a száját.
— Kalesszin! — kiáltotta, hirtelen megragadta Kóbor karját, és lerántotta őt a sziklára, amint a tűzcsóva átcsapott fölöttük. Megcsörrentek az acélpikkelyek, a magasba emelkedő szárnyak vad szelet kavartak, és a sziklán kardpengékként megcsikordultak a belemaró karmok.
A tenger felől föltámadt a szél. A szirt egy keskeny repedésében megbúvó apró növényke szaporán bólogatott a hirtelen, vad kavargásban.
Kóbor szorosan ott állt mellette. Gyorsan lekuporodtak, egymáshoz bújva. Mögöttük a tenger, előttük a sárkány.
Oldalazva nézett végig rajtuk egyik hosszúkás, sárga szemével.
Kóbor rekedt, remegő hangon szólalt meg, a sárkányok nyelvén. Tenar is azonnal megértette a két egyszerű szót:
— Köszönjük, Legvénebb!
Az asszonyra tekintve ekkor Kalesszin is megeresztette hatalmas hangját, amely úgy zengett, mint egy súlyos acélsöprű keltette gongütés:
— Aro Tehanu?
— A gyermek! — sikoltott föl Tenar. — Therru! — És már szökkent is talpra, hogy a keresésére rohanjon. De mindjárt meg is pillantotta őt, amint a hegy és a tenger között jön a keskeny párkányon, egyenesen a sárkány felé.
— Therru, ne szaladj! — kiáltott rá az asszony, de a kislány ekkor meglátta őt, és irányát kicsit megváltoztatva egyenesen hozzárohant. Szorosan átölelték egymást.
A sárkány ekkor feléjük fordította óriási, rozsdavörös fejét, és mindkét szemét rájuk szegezte. Üstnyi nagyságú, félelmetes orrlikaiban tömör lángok lobogtak, és sűrű füstgomolyagok törtek belőlük elő. A sárkány testéből áradó hőség fölmelegítette a dermesztő tengeri szelet.
— Tehanu! — mennydörögte a gigászi lény.
A gyermek felé fordult, és figyelmesen végigmérte.
— Kalesszin! — mondta csöndesen.
Ekkor a mindeddig térden álló Kóbor is talpra állt, igaz, reszkető térddel, és meg kellett kapaszkodnia Tenar karjában, hogy némi támaszt keressen magának. Fölnevetett.
— Most már tudom, ki hívott ide téged, Legvénebb — mormolta.
— Én tettem — ismerte el a gyerek. — Nem tudtam, mi mást tehetnék, Segoy.
Egyenesen a sárkány szemébe nézett, és az ő nyelvén, a Teremtés szavaival szólt hozzá.
— Nagyon helyesen cselekedtél, gyermek — mennydörögte a sárkány. — Már nagyon régen kereslek.
— És most elmegyünk oda? — kérdezte ekkor a kislány. — Oda, ahol a többiek tanyáznak? A másik világ szelének szárnyán?
— Hát itt tudnád hagyni őket?
— Nem! — vágta rá a gyermek. — Ők nem jöhetnének velünk?
— Nem! Ők nem jöhetnek. Az ő életük csak ide tartozik.
— Akkor én is itt maradok velük — jelentette ki a kislány halk, elakadó sóhajtással.
Kalesszin erre félrefordult, hogy kiereszthesse melléből mennydörgő kacagását, a méltatlankodás, az öröm vagy a haragos indulat hangját…
— Hahahh! — aztán visszafordult a gyerekhez: — Igen, jól lészen így. Dolgod vagyon még ezen a világon.
— Tudom — válaszolta a gyermek belenyugvón.
— Visszatérek majd érted — tette hozzá Kalesszin —, ha eljő a kellő idő. — Végül Kóborhoz és Tenarhoz fordult: — Nektek adom a gyermekemet, ahogyan ti is nekem adjátok a tiéiteket.
— Ha eljő az idő — mormolta Tenar.
Kalesszin óriási feje könnyedén előrebillent, hosszú kardfogait elővillantó szájának sarka kissé fölfelé kunkorodott.
Kóbor és Tenar félrehúzódott a gyerekkel, mialatt a sárkány megfordult, páncéljával végigcsörömpölt a sziklapárkányon, karmos lábával óvatosan kereste a megfelelő helyet, hatalmas, fekete lábára lekuporodott, akár egy macska, míg iszonyú rugói föl nem lökték a levegőbe. Dagadozó, eres szárnya karmazsinszínben bomlott ki a megújuló fényben, pikkelyes farka csörrenve szisszent végig a sziklán, felröppent és tovatűnt… először mint egy sirály, aztán már csak egy fecske… egy távoli gondolat.
Ahol az imént ült, most összeégett rongy- és bőrdarabok és más, kisebb, megpörkölődött tárgyak hevertek csúf kupacban.
— No, gyerünk innen — szólalt meg Kóbor.
De a gyermek és az asszony földbe gyökerezett lábbal nézte azokat a maradványokat.
— Ezek a csontemberek — suttogta végül Therru. Ezzel megfordult, és elindult lefelé. Biztosan lépdelt a keskeny csapáson a férfi és az asszony előtt.
— Ez az ő eredeti nyelve — dünnyögte Kóbor —, az anyanyelve.
— Tehanu! — suttogta Tenar. — Az igazi neve Tehanu!
— És egyenesen a minden nevek adója adta neki.
— Tehanu volt ő a kezdetektől fogva. Mindig is Tehanu volt csupán.
— Gyertek már! — szólt rájuk a gyermek visszanézve rájuk. — Moha néne nagyon beteg!
Nagy nehezen kicipelték Mohát a levegőre és a fénybe, hogy lemossák kisebesedett bőrét, és elégessék elmocskolódott ágyi ruháját, míg Therru frisset kerít neki Oromon házából. Visszafelé Heathert, a kecskepásztorlányt is magával cipelte. Az ő segítségével helyezték vissza kényelmesen a vénasszonyt a fekhelyére, a csirkéivel együtt. Heather még azt is megígérte, hogy hamarosan hoz neki valami ennivalót.
— Valakinek le kellene mennie Gont Kikötőjébe — jelentette ki Kóbor. — Az ottani varázslóért. Hogy viseljen gondot Mohára. Még meggyógyulhat. És az udvarházat is föl kell keresnünk. Az öregember most már meghal majd. Az unokája viszont életben maradhat, ha tisztességesen kitakarítják azt a koszfészket. — Közben letelepedett Moha házának küszöbére. Tarkóját neki támasztotta a kilincsnek a ragyogó napsütésben, és behunyta a szemét. — Vajon miért cselekedjük éppen azt, amit cselekszünk? — dörmögte halkan.