Nevetséges. Hogy lehetne az érzéseknek parancsolni. És van-e bármi is a világon, ami több, mint az érzelem? Az értelem talán? Igen, az értelem… De az értelem szétzúzza a boldogságot, hiszen a boldogság csak a szerelemben gyökerezik! Lehet, hogy a boldogságnak is ellensége az értelem? De minek akkor értelem, ha semmivé hamvadnak tőle az élet örömei?
Marianna lehunyta a szemét, és szomorúan elmosolyodott. Elég! Elég ezekből a haszontalan és szükségtelen tépelődésekből. Megnyílt csillagos út a távoli, új világokba. Bátor szívek fedezik fel ezeket a világokat a jövendő nemzedékek számára. Szabad most az embernek magára gondolni? A szív érzéseit lakat mögé kell zárni…
Keleten a kis bárányfelhők olyan rikító bíborvörös színben tündököltek, mintha csak valamiféle óriások az égbolt alján gigászi tüzeket gyújtottak volna. Később vakító napsugarak szelték át a teret, a végtelenbe hanyatlottak, a tenger beláthatatlan rónaságain fénylő és ünnepélyes barázdákat szántottak. Enyhe szellő támadt. A tenger háborogni kezdett. De Marianna lelkében nyugalom áradt szét.
Lehúzta cipőjét, mezítláb járkált a fűben, amelyen ezüstös gyöngyként csillogott a harmat. Egyenesen a starthelyre indult, amely hét kilométernyire terült el a tengertől.
Ott már hatalmas tömeg zajongott. Marianna felmászott egy ősidőkből ittmaradt kurgánra. Innen már látható volt a rakéta, amely az űrrepülőtér fölé magasodott, jól látszott Georgij és a többi űrhajós alakja. De a lány úgy döntött, hogy nem megy közelebb. Néhány nyomasztó órát töltött ott mozdulatlanul állva, a hőségtől tikkadtan. Egyre magasabbra emelkedett a nap, erősödött a szél. Majd hallani lehetett Georgij hangszóróban felerősített hangját. Az indulást jelentette be. A tömeg ritkulni kezdett, a helikopterek felhőkben özönlöttek Kozmográd felé. Csak akkor mozdult el Marianna a helyéről. Egy utolsó pillantást vetett a kísérőkre, Georgijra, és hirtelen felnevetett.
„Micsoda meglepetés lesz!” — derült fel Marianna.
Szeme szikrázni kezdett, lesoványodott arca kipirult. A kronométerre pillantott. Öt perc múlva tizenöt. Öt perc múlva start! Marianna lehasalt egy kő mögé, és tekintetét a csillagrakétára függesztette. A szíve megdermedt.
Elérkezett az utolsó másodperc. És ekkor hirtelen a szerkezet homályba borult, és lassan valamiféle látomássá vált. Körülötte kék ragyogás támadt, mintha valamilyen ködkorona övezte volna.
„Bekapcsolták a védőmezőt” — gondolta Marianna.
A látomás felfelé emelkedett. Körös-körül minden mennydörgött. A roppant erejű energiaáramok a ragyogó égbe röpítették a kék koronát. A rettenetes szélvihar homok- és porfelhőket kavart, és a földhöz nyomta a lányt. Minden elborult szeme előtt.
A lány egy-két perc múlva felkelt és körülnézett. Már elcsendesedett a távoli dörgés az égbolton, a szél a tenger felé hordta a porfelhőket. A starthely felett helikopterek köröztek. Az egyik pilóta megpillantotta Mariannát, és leszállt hozzá.
— Maga itt tartózkodott a felszállás alatt? — kérdezte döbbent ijedtséggel, és kihajolt nyitott kabinjából.
— Igen — felelte nyugodtan a lány.
— Elment az esze! Azonnal menjen kórházba!
— Ne nyugtalankodjék — nevette el magát Marianna. — Semmi bajom sincs.
Könnyedén felmászott a hágcsón, leült a pilóta mellé, és azt kérte:
— Legyen szíves, vigyen a Virágsugár út huszonhétbe.
A pilóta csodálkozva nézett rá, de nem szólt egy szót sem, és a levegőbe emelte gépét.
Marianna gondolataiba süppedt. Félig öntudatlanul érzékelte csak a körülöttük áradó meleg, fűszeres levegőt, az alattuk úszó végtelenbe nyúló mezőket, a dúsan pompázó kerteket, és a drága Kozmográd virágzó utcáit. Semmit sem fogott fel a szépséges látványból, gondolatai egészen másutt jártak.
Valami egészen képtelenre szánta el magát. Talán bűnbánatról árulkodott az arcán játszó szomorúság? Nem, százszorosán nem!..
A helikopter leszállt a huszonhetes számú ház mellett. Egy kis kék színű villa volt, amelyet fiatal nyírfák fogtak közre. Marianna ültette még régebben ezeket a fákat, a városból hozta a csemetéket.
A lány elbúcsúzott a pilótától, és a kapu felé indult.
— Azt ajánlom, hogy menjen be a kórházba! — kiáltott még utána a férfi.
Marianna nem felelt. Belépett a házba, kimerülten rogyott le a pamlagra, és sírvafakadt. A nagymama aggodalmaskodva kérdezősködött, de bármennyire is faggatta unokáját, mi bántja, választ nem kapott. Estefelé a lány értesítette Kijevet, hogy kilép munkahelyéről.
Nehéz napok következtek. Marianna nem sétált, nem pihent egyetlen órát sem. Éjjel-nappal az univerzális készülék mellett tartózkodott, és a Kozmoszközpont híreit leste. Tudni akart mindent az „Értelem” sorsáról. Végre, két hónap múltán graviógram érkezett a távoli anticsillagról.
A világ tudomást szerzett az antibolygón lezajlott tragédiáról, és arról, milyen módon sikerült végül is antiaszteroidot szerezni. Georgij közölte, hogy most már elegendő mennyiségű antianyaggal rendelkeznek. Üdvözletüket küldték a Föld embereinek, elbúcsúztak, és bejelentették, hogy elindulnak a Nagy Magellán Felhőre.
Ezzel a közlemény befejeződött. Marianna könnyektől homályos szemmel vetett utolsó pillantást a képernyőre, amelyen szerelme képe imbolygott. A kép aztán elsötétedett és eltűnt. Vége…
A lány sokáig ült mozdulatlanul, tenyerébe temetett arccal. Aztán kitörölte szeméből a könnyeket, és eltávozott hazulról. Kilépett az utcára, a ház előtt megállt, a fehér törzsű nyírfához odasimult, mintha búcsúzna tőle.
Az úton megállított egy helikoptert, és megkérte, hogy vigye el az Anabiózis Intézetbe.
Kozmográd széles sétányai és utcái sebesen suhantak el alatta. Emberek özönlöttek lent, de a lány nem látta őket.
A helikopter leszállt egy nagy épület tetején, amelyet néma falak zártak körül. Marianna leugrott az ülésről, és leszaladt a széles, puha és süppedő szőnyegekkel borított lépcsőn. A földszinten felállt fogadására asztala mögül egy idősebb, kövér férfi, aki fehér köpenyt viselt, hosszú, ősz bajusza volt, és jóságos, csillogó szeme.
— Mit óhajt? — kérdezte barátságosan.
— Azt olvastam, hogy önkéntes jelentkezőket keresnek… az anabiózis kísérletekhez — felelte félénken a lány.
— Maga…, maga hajlandó alávetni magát a kísérletnek?
— Igen…
— Ehhez össze kell hívni az Intézet tanácsát. Én rögtön…
Megnyomott egy gombot az asztalán, néhány számot tárcsázott a számkorongon.
— Hát akkor jöjjön — fordult gyengéden Mariannához.
Végighaladtak egy világos, széles folyosón. A lány szív összeszorult. Mit tesz? És talán azonnal… Most mindjárt megtörténik minden?
Beültették Mariannát egy puha, légpárnákkal bélelt karosszékbe. A lány körülnézett. A matt, áttetsző ajtókon keresztül kellemes fény szűrődött be. A szoba üres volt, mindössze néhány karosszék, egy asztal és váza volt látható, a vázában olyan égszínkék, különös virágok pompáztak, amilyeneket Marianna eddig még sohasem látott.
A lányt valahogy ezek a virágok érdekelték a legjobban.
„Vajon hol termettek? — tépelődött gyötrődve. — A Földön nincs ilyen virág. Bizonyára valamelyik másik bolygóról származik. Jó lenne megtudni… ”