John Eye beállította a robotgépeket, hogy visszapergessék a műszerek működésében, miként haladtak át a válságos szakaszon. És az űrhajósok előtt egy hatalmas piros csillag képe tűnt fel, amely ahog közeledett, szinte betöltötte az egész képernyőt. A navigátor kikapcsolta a vetítőt.
— Minden világos — mondta. — A vörös óriás fotoszféráján haladtunk át… Még néhány másodperc — és a mező nem bírta volna ki!
— Bármi is volt — zárta le a témát Georgij — a mi csillagrakétánknak nincs párja!
A műszerek azt mutatták, hogy a csillagrakéta kiért a Tejútrendszer határára. Az automaták hozzákezdtek a fékezéshez. Ez volt az utolsó szakasz, mielőtt folytatták volna útjukat a Nagy Magellán Felhő térségeibe való behatoláshoz. A nagy hatású energiaáramok, amelyek a gép repülésének irányába lövellődtek ki, lassították a csillagrakéta mozgását.
Csodálatos percek következtek, amelyek rövidek voltak a csillagrakétában, de hosszú időnek számítottak a környező csillagrendszerekben. Az „Értelem” már a bolygóközi űrhajók megszokott sebességével repült.
John Eye kikapcsolta a védőmezőt. A periszkópokban, a Föld emberei előtt még ismeretlen csillagok rajzolata bukkant fel. A csillagok gigászi ezüstös spirált alkottak, amely betöltötte az egész égboltot. De elöl, a központi képernyőn már ott hatalmasodott az új Tejútrendszer — a Nagy Magellán Felhő.
A csillagrakéta irányától balra barátságosan fénylett egy magányos csillag piros korongja. Georgij elégedetten mosolygott, és miközben megmutatta a csillagot John Eye-nek, azt mondta:
— Ez feltétlenül öreg csillag. Ha vannak ott bolygók, és van élet, bizonyára a civilizáció magas fokára jutott már el. Megfigyeléseket végzünk ezen a rendszeren.
— Te itt meg akarsz állni?
— Igen. Ez lesz az utolsó pihenőnk, a szomszédos Tejútrendszerbe vezető úton. Ellenőrizzük a csillagrakéta minden külső berendezését. A vörös óriással való találkozás után ez feltétlenül szükséges.
Az automaták ismét utasítást kaptak, hogy csökkentsék az űrhajó villámgyors röptét…
A vörös törpe világa
A piros csillag megnagyobbodott. Sebesen nőtt a képernyőn, és végül bíborvörös koronggá változott, amely a mennyboltozat felét betöltötte. De hatalmas méretei ellenére is a csillag csak gyenge sugárzást bocsátott ki. Ezt állapították meg a műszerek. A csillag a vörös törpecsillagok fajtájába tartozott.
Az automata rádióteleszkópok jelzése hangzott fel. Georgij bekapcsolta a képernyőket. A fekete háttérben először csak egy, aztán még egy bolygó tűnt fel. A csillagot két sötét bolygó kísérte. Vajon melyiken van élet?
A robotgépek, John Eye programja szerint, számításokat végeztek. Hamarosan kiderült, hogy normális élet csak a fényforráshoz közelebb lévő bolygón lehet. Ott elegendő meleg és oxigén maradt meg az elég vastag atmoszférában.
Igazad volt — mondta nekividámodva John Eye. — Nekem is meggyőződésem, hogy ott élőlényekre bukkanunk…
— Akkor leszállás?
— Igen.
A csillagrakéta spirál alakban ereszkedett lefelé. A gravióméterek azt mutatták, hogy a bolygó csak másfélszer tömörebb a Földnél, ezért itt a súly alig haladja meg a normális mértéket.
A bolygó felületét ellepő pirosas felhők mögül kis medencék, növényövezetek kandikáltak ki, meg sötét foltok látszottak, valamiféle épületek vagy romok körvonalai. Az „Értelem*' behatolt az atmoszférába, és átható vijjogással száguldott az új világ beárnyékolt félgömbje fölött. Georgij szívét homályos balsejtelem szorította össze. Idegennek és barátságtalannak érezte a homályban lent húzódó bolygó felszínét.
Ismét feltűnt távolból a piros öv, a terminátor vonala, aztán kiúszott a látóhatárból a kihunyó napcsillag korongja. A csillagrakéta szüntelenül csökkenő sebessége elérte a nulla fokot — az űrhajó egy barna sivatag felett lebegett, és lassan leereszkedett a széles síkságra.
A periszkópokban véres napkelte lángolt. Valahol a látóhatár szélén távoli hegyfokok, vagy őserdőrengetegek sötétlettek. Az égbolt sötétkék volt, és vörös felhők hömpölyögtek rajta sebesen, valami mesebeli szörny torz sörényére emlékeztetve. Az egész tájon a könyörtelen halál, a lassú enyészet és valami megmagyarázhatatlan iszonyat árnyéka feküdt.
Georgij és John Eye egy darabig komoran szemlélte a periszkópokban kirajzolódó idegen világ örömtelen látképét. Aztán a parancsnok összenézett a navigátorral, értetlenül megvonta a vállát, és azt mondta:
— Olyan előérzetem van, mintha itt valami ördögi, mindent felfaló gépezet haladt volna végig… Nézd, én úgy sejtem… ez nem természetes pusztaság…
John Eye szigorúan nézte a síkságot. Neki sem tetszett ez a bolygó, mégis azt mondta Georgijnak:
— Nem gondolod, hogy ezt a benyomásunkat csak a repülés utáni fáradtság kelti bennünk? Azt hiszem inkább, hogy talán valami alkalmatlan tájon szálltunk le. Leszállásunk egész ideje alatt növényzetet és építményeket láttunk. Szerintem feltétlenül fel kell kutatni a bolygót.
— Igen, ez igaz. Nem fogjuk az időt vesztegetni. Hívjuk társainkat, és előkészítjük az expedíciót. Pihenünk egyet, aztán rajta. Én a csíllagrakétán maradok, ellenőrzöm az összes műszereket. Te pedig nekem segítesz.
John Eye könyörgő pillantást vetett a parancsnokra:
— Nem, Georgij, a barátaimmal megyek. Nagyon szeretném szemügyre venni ezt a világot. Meg aztán lehet, hogy élőlényekkel találkozunk…
— Te örök csavargó! Jó néhány bolygón volt már alkalmad megfordulni, de nem szalasztanál el egyetlen alkalmat sem — nevette el magát a parancsnok. — Nos hát, legyen, eredj! De most induljunk társainkhoz…
Rövid tanácskozás és pihenés után az űrhajósok nekiláttak a hároméltűek összeállításához. Néhány órai munka után az űrhajó mellet két nagyméretű masina nőtt ki a földből. Az egyik kocsi fedett volt, és megbízható biológiai és mágneses védelemmel volt ellátva, a szerkezet belsejében adó-vevő készülékek kaptak helyet.
A kabinban John Eye bukkant fel. Meleg, védő kezeslábast viselt. Georgij bíráló tekintettel végigmérte, és azt mondta:
— Vidd magaddal a biomaszkot. Nem tudjuk, hogy milyen baktériumok vannak itt. És még valamit… fegyvert… is vigyél.
— Arra gondolsz…
— Nem tudom — felelte kitérőén Georgij —, minden eshetőségre.
— Rendben van — válaszolta komolyan a navigátor. — Magunkkal visszük…
Georgij átölelte társát, és erősen magához szorította. És ekkor ki tudja miért, Marianna szívfájdítóan drága és mindig izgató arca villant fel a szeme előtt. Ez a látomás olyannyira valószerűen hatott, hogy a parancsnok belerázkódott.
— Mi van veled? — kérdezte aggódva John Eye.
— Semmi — suttogta Georgij. — Tudod… valamiért Marianna jutott az eszembe…, és megjelent lelki szemeim előtt. Nem fogsz kinevetni? Ugye, nem?
— Nem — mondta gyengéden és szomorúan John Eye. — Nem foglak kinevetni, barátom. Én megértelek…, mindent megértek. De gondolj arra, hogy a Földön már évezredek teltek el. Senki sincs már az élők sorában azok közül, akik annak idején kikísértek bennünket. Marianna sem. Felejts el mindent, ami egykor volt. Nekünk a jövőre kell gondolnunk…