Georgij lehunyta a szemét, és hallgatott. Megrázta a tejét:
— Nem…, nem. Sohasem fogom Mariannát elfelejteni…
És mintegy lerázva a nyomasztó gondolatokat, hirtelen kiegyenesedett, és tiszta tekintettel a társára tekintett:
— Ideje már…
John Eye eltávozott.
A piros csillag a zeniten függött. Georgij bekapcsolta a külső látáshoz a műszereket. A csillagrakéta mellett megjelent John Eye, társainak körében. A parancsnokhoz kívülről behallatszott a szél éles sivítása és az űrhajósok beszélgetésének tompa moraja. Felhangzott John Eye parancsa:
— A gépekhez!
Az űrhajósok örömmel rohantak a hároméltűekhez. A csillagrakétában eltöltött hosszú tartózkodás után új benyomásokra, változatosságra vágytak.
A kisebbik gépet Boriszláv vezette. Őt Vanó és Anton kísérte. Oramil és Tavrindil John Eye-jel tartott. Az űrhajósok, miután beültek a hároméltűekbe, búcsúzóul barátságosan integettek a parancsnoknak. Mindegyikük arcát csillogó maszk és nagy szemüveg fedte, a mellükön pedig súlyos lézersugárzók függtek.
— Ne lógasd az orrod, parancsnok! — kiáltotta még utánuk Vano. — Hamarosan visszatérünk a helyi lakosok delegációjával! Készíts harapnivalót a vendégek részére!
— Szerencsés utat, barátaim! — zengett Georgij válasza a gépek hangerősítőjében.
A hároméltűek hangtalanul elindultak, a hernyótalpak sűrű, vöröses port vertek fel, amit a szél hordott tovább. A csillag bíborszínű korongja gyorsan hanyatlott le a látóhatár mögött, és kihunyó fényével még megvilágította a táj homályba boruló képét. Esteledett.
Rettegés fogta el Georgijt. Nem tudta, miért. Hiszen semmi sem történt. Minden rendben halad…
A parancsnok ott ül a vezérlőasztalnál, és nézte, hogyan nyeli el a vöröses félhomály a két hároméltűt, benne társait, akik az ismeretlen felé haladnak.
A vascsapat
A hároméltűek különböző irányba indultak eclass="underline" Boriszláv északnak, John Eye pedig keletnek.
A navigátor a láthatár szélén sötétlő hegyvonulat kiágazásai felé kormányozta gépét. Leszálláskor abban az irányban észlelt valamiféle építményeket. John Eye és útitársai csodálkozva és aggódva nézték az egyre jobban elnyúló síkságot. A vörös homok között imitt-amott romok nyomai és hamuszigetek látszottak. A csillag komor fénye valami baljós hangulatot kölcsönzött a képnek. Az űrhajósok a szokatlan táj hatására leverten hallgattak.
így telt el körülbelül egy óra.
Hirtelen Tavrindil a navigátor kezéhez kapott, és előre mutatott:
— Épület. Igazi… és ép.
Valóban, a láthatáron egy kupolás épület tűnt fel, amely bágyadtan ragyogott a szürkület sugaraiban. A hároméltű, hernyótalpával porfelhőt kavarva, sebesen közeledett a különös épülethez.
John Eye megállította a gépet. A motorok elcsendesedtek. És ekkor tisztán hallatszott a szél süvítése, amely piszkos port söpört elő a vörös halmok tövéből. A beállt csendben a csikorgó szél nesze kellemetlen és vészjósló sejtelmet keltett bennük.
— Igen, ez értelmes lények építménye — jelentette ki John Eye, a lelkesedés legkisebb jele nélkül. — Csak nem nagyon tetszik nekem…
— Nekem sem — morogta Tavrindil. — Sivatag, felégetett síkság… és hirtelen ez az épület. Nem folyik itt valami háború?
A navigátor hallgatott, töprengett. Aztán határozottan kijelentette:
— Semmi értelme tovább várni. Feltétlenül tovább kell mennünk. Azért vagyunk itt, Tavrindil! Te itt maradsz, de mi Oramillal gyalog megyünk. Kapcsold be a teleszkopikus vezetéket.
Az űrhajósok fogták a lézersugárzókat, és kiszálltak. A hároméltű ajtajai tompa csattanással csapódtak be mögöttük. A navigátor és Oramil gyors léptekkel haladt az épület felé, és menet közben kicserélték véleményüket a titokzatos bolygóról.
— Érthetetlen! — kiáltott fel az asztronómus. — Irdatlan sivatag, amelyet hamu és romok borítanak… és ez a gigászi épület. Az előbbiek kegyetlenségről és esztelenségről tanúskodnak, az utóbbi pedig szellemről és értelemről! Micsoda titok…
Amikor körülbelül már csak száz méterre voltak az épülettől, John Eye lelassította lépteit, és jelt adott, hogy álljanak meg. Ismét hatalmába kerítette valami kellemetlen, rossz előérzet.
Hirtelen a kupolaszerű épület alapzatánál fekete nyílásokat vettek észre, amelyek egyszerre kitárultak. Oramil megragadta a navigátor kezét:
— Mi ez?
John Eye-nek már nem jutott ideje felelni. A fülhallgatóban felcsattant Georgij aggódó hangja:
— Bajtársak! Vissza! Veszedelem! Itt ellenség van!
Abban szempillantásban a fekete nyílásokból százszámra özönlöttek elő különös szörnyetegek. Élőlények-e valóban? A piros csillag, amely már lebukott a látóhatár mögött, bíbor fénnyel árasztotta el a síkságot, és az űrhajósok jól láthatták a véres visszfényt a lekerekített fém „testeken”. Lehet, hogy ezek gépek, amelyekben értelmes lények bújnak meg? Az érthetetlen gépek hosszú rajvonalban sorakoztak fel az épület, azaz a „hangár” előtt.
Az űrhajósok bizonytalanul iparkodtak hátrafelé. Ismét felhangzott a parancsnok hangja:
— Rátámadtak Boriszláv gépére! Fussatok, barátaim! Szükség esetén hozzátok működésbe a fegyvert!
De az űrhajósoknak még tíz lépésre sem sikerült elfutniuk, amikor a géptestek hatalmas özöne nekizúdult, és hangtalanul feléjük indult. Félgömb alakú testük mintha halvány ragyogású dicsfényben úszott volna a síkság felett, és ismeretlen erők tartották őket a levegőben.
— Ez rettenetes! — suttogta John Eye. — Azt sem tudjuk, hogy kikkel állunk szemben…
— Legyetek óvatosak, barátaim!.. Legyetek óvatosak! — hangzott távolról Georgij hangja.
Az űrhajósok szíve összeszorult a rájuk váró baj sejtelmétől. Az ismeretlen ördögi masinák kérlelhetetlenül közeledtek. Már azt is jól ki lehetett venni, hogy áttetsző páncéljuk alatt spirál alakban ibolyaszínű folyadék áramlik. Miféle fantomok lehetnek? Már csak száz lépés választotta el a menekülőket és az üldözőket egymástól.
— A fegyvert előkészíteni! — rendelkezett John Eye.
A vascsapat azonban tántoríthatatlanul közeledett, és gyűrűbe zárta a lassan hátráló űrhajósokat.
A csata
Georgij, miután elvált társaitól, elgondolkozva nézte a homályos messzeséget. Nem tetszett neki ez a bolygó; az egész, amit a csillagrakétából kifelé tekingetve látott, csak barátságtalan hangulatot keltett. Hogy miért, azt nem tudta volna megmondani, de az ösztönösen ébredt sejtelmes aggodalom nem hagyta nyugodni.
Lassan és nyomasztóan telt a várakozás ideje. Mindkét csoport arról tájékoztatta, hogy körülötte ugyanaz a sivatag terül el, egyelőre nem látható semmi reménykeltő, semmi, ami érdekes. De hamarosan valami rettenetes dolog kezdődött el.
Boriszláv azt jelentette, hogy különös, félig gépszerű, félig élőlényekkel akadtak össze, akik elálltak további útjukat. Ugyanezt erősítette meg John Eye is. Minden kísérlet, hogy kapcsolatba lépjenek ennek a világnak a képviselőivel, csődöt mondott. Georgij visszavonulást rendelt el.
Bekapcsolta a televíziós összeköttetést. A pult fölött kigyulladtak a képernyők. A komor sivatag képe tűnt elő, a sivatag felett a magasban lassan, de feltartóztathatatlanul hömpölygőit a fémszörnyetegek lavinája, körülkerítve az embereket.
A legnehezebb helyzetben John Eye csoportja volt. A hároméltű és a szörnyetegek között már csupán százméternyi távolság maradt. Georgij látta, hogy a két embert a szörnyetegek egész serege vette körül, és nyilvánvalóvá vált előtte, hogy társai nem menekülhetnek.