— De hiszen te sem vagy gép! — vágott élesen a szavába John Eye. — Hiszen te is meghalsz!
A torz külsejű ember kitátotta görbe, fogatlan száját, és néhány kellemetlen, gurgulázó hang tört fel belőle, ami nyilván vidám nevetést fejezett ki.
— Nem! Én nem halok meg! Én halhatatlan vagyok. Én és a diktátor, az én hűséges szolgám. Miután a bolygó ura lettem, szertesugároztam az értelmet az űr minden pontjára. Meg fogom semmisíteni az életet az egész Tejútrendszerünkben, aztán pedig eljutok majd a többi élővilágba is. Nézzetek körül ezen a bolygón! Itt csak a mechanikus értelem uralkodik. Nincs semmiféle harc, csak parancsaim tökéletes teljesítése! Csak egyetlen lényt hagytam életben, azt az asszonyt, aki a vasdiktátort megalkotta. Az asszonyban öltött testet az az eszme, amely megteremtette az értelem magasabb fokát, ez a legmagasabb fokú értelem aláveti magát a valódi célszerűségnek, és ez nem más, mint a látszólagos biológiai létezésmód elpusztítása. És amikor már az egész végtelen kozmosz az én hatalmamban lesz, ha majd az én ötujjas kezem fogja marokra, akkor ezt a végtelenséget az eszme lába elé hajítom… Igen! Ez az asszony nem értette meg ezt… De én megmutatom neki…
A gnóm hangját a keserűség árnyéka fátyol ózta be. Reszkető fejét a mellére horgasztotta, és mélyet sóhajtott. Georgij kihasználta a szünetet, csodálkozva kérdezte:
— De hiszen a világ végtelen, következésképpen te sohasem érheted el a célodat!
A szörny megvetően pillantott az űrhajósra: — Mit tudsz te a végtelenségről? Én határtalan lehetőségek ura vagyok. Miféle halálról beszélsz te? Számomra nincs halál. Igaz, a testem egykoron felbomlik, de az akaratom, a parancsaim megtestesülnek a diktátorban! Hahaha! Ha pedig arra támad kedvem — a vasdiktátor újra megteremti emberi valómat! Meggyőződhettél róla, hogy milyen könnyen a bolygóhoz ragadtam a csillagrakétádat, hogyan semmisítettem meg rendünk határain legénységedet, hogy tapogattam végig egy másodperc alatt az agytekervényeidet, és mindent, amit zugában elraktároztál! Micsoda? Te kételkedsz? Hát tudd meg: te is ott fogsz majd állni az asszonyeszme mellett. Ott fogsz állani mindaddig, amíg be nem teljesedik akaratom, amíg az egész világmindenségben ki nem pusztul az élet. Hahaha! Az én hatalmam mérhetetlen. Ha akarjátok, be is bizonyíthatom. Győződjetek meg róla a saját szemetekkel, aztán pedig beteljesül, amit elétek tártam…
A döbbent űrhajósok egyetlen szót sem bírtak kinyögni. De erre idejük sem volt. A hátuk mögül előbukkant egy gomba formájú gépezet, megközelítette az embereket, majd a fejük felett megállt, és rájuk bocsátotta csápkarjait…
Küzdelem a levegőben
A csápok megragadták az embereket, és a levegőbe emelték őket. Az űrhajósok csak azt érezték, hogy valami hatalmas erő szélsebesen felrepíti őket a föld felszíne fölé. Különböző növények, gépek mellett suhantak el, felülről látták a vasdiktátor óriási púpját. Már feltűnt alattuk a gigászi hangár. Előttük a végtelen menybolt csillogott.
A gép a szabad ég alá vitte ki őket. Valamiféle karosszékekben ültek, amelyeket a csápok tartottak. Alattuk kör és gömb alakú építmények villantak fel. Ezeknek a sajátos épületeknek átlátszó tetőzete alatt jól kivehetően munkapadok, gépek és készülékek százai sorakoztak. Körös-körül a sivatag homoktengere terült el, amelynek egyhangú képét csak elszenesedett fatönkök és porfedte romok törték meg.
— Puszta sivatag — mormogta John Eye. — Még egy szál facsemete sem akad! De hová visz bennünket ez a vasbarom?
— Hallottad — felelte keserűen Georgij. — Ez a megszállott őrült elkápráztat most bennünket a hatalmával.
— Hogyan tudtak e bolygó értelmes emberei annyira lesüllyedni, hogy ezt a korcsot elfogadják? — háborodott fel a navigátor.
— Bárhol előfordulhat ilyesmi. És ez gyötör engem a legjobban. Szívesen áldoznám érte akár az életemet is, csakhogy a Földet a történtekről értesíthessem.
— A Földet?
— Igen… A diktátor kétségtelenül hatalmas, de az értelme egysíkú, és az emberiség feltétlenül meg tudná semmisíteni rettenetes erejét.
Az építmények sora a homályba veszett, lent komor sivatag terpeszkedett el, a távolban azonban hegyek tűntek fel. A legmagasabb hegycsúcs felett óriási, rácsos torony tört a fellegekbe, a tornyon reflektor volt. A gomba alakú gép lejjebb ereszkedett, és egy sápad rózsaszínű satnya növényzettel benőtt, félig kiszáradt patak felett repült el.
John Eye hirtelen oldalba bökte társát. Georgij ránézett. John Eye a gép kis antennájára mutatott, amely változatlanul egy irány felé fordulva állt. Ahogy a gomba alakú gépezet irányt változtatott, az antenna is automatikusan arrafelé fordult.
— Ez nem véletlen — mondta a navigátor. — A vak is láthatja, hogy az antenna köti össze gépünket a diktátorral. Ki kell rántanunk az antennát, és megszabadulunk a diktátortól.
— De mihez kezdünk egyedül, védtelenül, puszta kézzel?
— Mindegy, meg kell próbálni. Egy életünk, egy halálunk. Egy kockára kell feltennünk mindent.
A parancsnok szemében tűz lobbant fel. Lesz, ami lesz!
Lent violaszínű mohával borított táj húzódott, furcsa romok tűntek fel, amelyeket futónövények nőttek be. Az űrhajósok tekintete összevillant, és az antennára vetették magukat. Az antenna megdőlt, ahogy az emberek erőlködve rángatták. Georgij még érezte, hogy egy erős áramütés megbénítja a kezét, majd elveszítette az eszméletét.
— A — a — a! — üvöltött fel vadul John Eye, és dühöngve tördelte az antenna törékeny részeit.
A gép egy ideig bizonytalanul körözött a piros homokbuckák fölött, majd ismét visszanyerte egyensúlyát.
Georgij, aki közben felocsúdott, átkozódva szedte össze utolsó erejét, és érezte, amint az antenna roncsaival és az irányítást vesztett géppel együtt zuhan lefelé.
Tudata pontosan működött. Egy ütés — és teste, végigcsúszva a homokdomb lejtőjén, begurult egy üregbe. Porfelhő csapott fel, a szája homokkal telt meg. Georgij, krákogva és köpködve, nagy nehezen feltápászkodott és körülnézett.
John Eye! Mi van vele? Ott feküdt a közelében, a harcképtelenné tett gép mellett. A parancsnok, legyűrve a hátába és lábába hasító fájdalmat, társához rohant. John Eye nem mozdult. Georgij a navigátor melléhez tapasztotta a fülét — vert a szíve. „Él!” — sóhajtott fel megkönnyebbülten. De az űrhajós arca szederjes kékre változott, a halántékán pedig bíborvörös folt sötétlett.
Georgij a közelben csordogáló patakhoz szaladt. A köves parton a csillogó, zöldes víz mellé lehasalt, és mohón kortyolgatott belőle. A víz hideg volt, és jóízű. Georgij megnedvesítette zubbonyát, letépte egy ismeretlen növény széles, vörös levelét, tölcsért csavart belőle, és vizet mert bele. Ezzel az értékes szerzeménnyel tért vissza társához, szájába öntötte a frissítő folyadékot, és zubbonyának nedves ujját a homlokára helyezte. Ez a művelet erejének végső maradékát is kimerítette, és ő maga is lerogyott társa mellé.