Lehunyta a szemét. Halántékában lüktetett a vér. a feje zúgott, és zűrzavaros gondolatok kergették benne egymást. Körülötte idegen, ellenséges világ, idegen bolygó, barátságtalan gépek, és sehol egy teremtett lélek, egy élőlény. Csak ez a sápadt égbolt, ez a vakító napfény. Mikor ér már véget ez a szörnyű lidércnyomás?
Szélsusogás törte meg a csendet. A dombról csendes ropogással homok szitált az üregbe. Testébe egy vastag, fehér levél tüskéj fájdalmasan fúródott be. Georgij felnyitotta a szemét, és John Eye-re pillantott. Társa mélyebbeket lélegzett, és arcát már pír öntötte el. Menniük kellett, nehogy utolérjék őket az üldözők, akiket a korcs bizonyára haladéktalanul a nyomukba küld.
Megrázta a navigátort: — John Eye! Kelj fel! Hallasz?
A navigátor kinyitotta a szemét, és felnyögött. Georgij láttán fájdalmasan elmosolyodott:
— Élünk?
— Élünk, barátom. Mennünk kell!
— Igen, értem… Segíts.
Georgij átölelte társát, és segített neki lábra állni. A szakadék mélyén botorkáltak tovább, a romok felé. A dombok gerincét elkerülték. Itt, a romok között, fedezéket keresve, valami rombusz alakú építmény sötétzöld falába botlottak. A fal tövénél nagy lyuk tátongott. Körös-körül mindent moha és sápadt színű fű lepett be. Az űrhajósok óvatosan másztak be a lyukon. A fekete padlón vörös homokszigetek látszottak. A kis közökben, ott, ahol nem takarta el a homok a padlót, finom mintázatot lehetett felfedezni. Félhomály uralkodott a romos teremben, és a falak hideget leheltek.
Georgij leült egy falmaradványra.
— Nos, mihez kezdünk most, navigátor?
— Harcolunk! — jelentette ki szilárd meggyőződéssel John Eye.
— Harcolunk? Hogyan?
— Nem tudom. Ki kell gondolni. Ha sikerülne bejutnunk a diktátor hangárjába… Akkor…
Nem tudta befejezni a gondolatát. Kívülről fülsiketítő sivítás hallatszott. A navigátor elsápadt.
— Mi ez? — suttogta Georgij.
— Ők azok… Az üldözők…
A falak mélyedéseiben csillogó félkörök villantak fel. Georgij kezénél fogva ragadta meg társát, és az épület belsejébe igyekezett. Ott dermedten, elgyengülve, elcsigázva és tehetetlenül megálltak, már a legkevésbé sem reménykedtek a megmenekülésben. Rögtön megállapítják hollétüket a félkörös lokátorjaikkal, és akkor ismét fogságba esnek…
Hirtelen a falnak az a része, amelyhez támaszkodtak, oldalsó irányban kinyílt, és mögötte egy fekete nyílás tárult föl. Néhány ember formájú lény, akik a föld alól bújtak elő, megragadták az embereket, és lehúzták őket. A fal visszacsúszott előző helyére, elfedte a nyílást. Éjszakai sötétség lepte meg őket. Az ismeretlen lények hallgatagon, gyengéden, de erélyesen vezették Georgijt és John Eye-t láthatatlan átjárókon keresztül valahová a bolygó mélyébe…
A váratlan szövetségesek
Az út megvilágosodott előttük. A sötét barlang széles folyosóba torkollt. A folyosó mennyezetéhez kék gömbök voltak erősítve, amelyek lágy, kék fényt árasztottak. Az űrhajósokat valódi emberek fogták körül, magas, szálas termetűek, szép arcuk telt és rózsás volt.
— Arra a kupolabeli asszonyra hasonlítanak — súgta John Eye.
Ugyanaz a fajta — felelte a parancsnok. — De képtelen vagyo megérteni, hogy mi történik itt. Emberek a föld alatt. Nyilván a diktátor elől rejtőznek. Nézd csak, barátom…, itt világítás is van, tehát a technika…
John Eye-nek nem jutott ideje a válaszra. Kísérőik közül az egyik, egy fiatal, magas és kellemes arcú ember megbiccentve a fejét, az oldalsó bejáratra mutatott. Tiszta tekintete aggodalommal vegyes kíváncsiságot tükrözött. A tömeg érdeklődve vette szemügyre az újonnan jötteket, és élénken beszélgettek dallamos, csengő nyelvükön. Az űrhajósok követték kísérőjüket, és egy nagy teremben találták magukat. A helyiség felét valami berendezés foglalta el, amit átlátszó kupola borított. A fal és a padIo fekete volt. A mennyezetről halvány fény ömlött szét a helyiségben.
A terem végében egy hajlott öregember fogadta őket. Rajzokkal zsúfolt asztal mellett állt, meglepetten nézte a jövevényeket. Az öregember ráncos arca tisztes korról tanúskodott, de tekintetéből fiatalság és erély ragyogott.
Az öregember néhány szót mondott. A kísérő erre székeket hozott, az ülőkék alacsonyak és mélyek voltak. Georgij és John Eye leült és összenézett.
— Vajon ki lehet? — tört ki John Eye-ből a kérdés. — Tudós, vezető vagy kormányzó?…
Georgij hallgatott. Az aggastyán a saját mellére bökött, és szájából ezüstösen csengő mondat hangzott eclass="underline"
— lo-tinaasz. lo.
— lo — nyilván így hívják —, mondta Georgij John Eye-nek.
Az öregember örvendezve bólogatott a fejével, majd külön-külön a vendégeihez fordult, és kérdő pillantást vetett rájuk.
Az űrhajósok megnevezték magukat, lo nagy igyekezettel ismételgette el nevüket, ízlelgetve az idegen hangzású szavakat. Aztán anélkül, hogy megfordult volna, a kis pulthoz nyúlt, és megnyomott egy gombot. A fény kialudt. Az űrhajósoktól jobb kéz felé kigyulladt egy rózsaszín, téglalap alakú ernyő. Az űrben úszó bolygó képe jelent meg rajta, csillagok társaságában. Io;i bolygóra mutatott, és azt mondta:
— Loo-praa.
A bolygót a kék csillag váltotta fel. Io most arra mutatott, és azt mondta:
— Szii-nyjee.
Ily módon bemutatott még jó néhány képet, megnevezte őket a saját nyelvükön, aztán megismételte a szemléltetést, és ujjával Georgij mellére bökött.
— Arra kér, hogy te is nevezd meg ezeket a képeket a mi nyelvünkön — jegyezte meg John Eye. — De mi szüksége van neki erre?
— Ők a mi szövetségeseink — magyarázta Georgij. — Annál jobb, minél előbb megértjük egymást…
Io várt, amíg a vendégei egymással beszéltek. Aztán Georgij a képernyő felé fordult, és megnevezte az azon megjelenő tárgyakat, így ment ez jó sokáig. Georgijt John Eye váltotta fel. De az öreg Io egyre kérte a Föld embereit, hogy újabb és újabb fogalmakat nevezzenek meg, fáradhatatlanul mutogatta nekik a különböző tárgyak, rajzok, képe százait és százait. Végül az űrhajósok annyira kimerültek, hogy már beszélni sem volt erejük. Rettenetes álmosság tört rájuk, majd leragadt a szemük. Io észrevette ezt, és leoltotta a világítást.
Ahogy rájuk borult a sötétség, abban a szempillantásban elaludtak a földi emberek…
Ugyanazokban a karosszékekben ébredtek fel. Mindenfelől kék fény áradt. Előttük ült ló, és kedvesen mosolygott. Kis asztalon két fekete tányérka állt, valamiféle sárga, hosszúkás gyümölcsökkel, amelyek szabatosan szeletelt lukacsos sajtszeletekre hasonlítottak.
— Mi ez? — csodálkozott John Eye.
— Bizonyára ennivaló — mondta Georgij, miután megszagolta. — Jó illata van. Semmi esetre sem szabad visszautasítanunk…
Mohón az evéshez láttak. Az étel nagyon ízletes és laktató volt. Az űrhajósok azonnal tapasztalták jótékony hatását, agyuk kitisztult, egész testükben élénkség áradt szét. Az erőre kapott földi emberek kérdőn tekintettek lóra. Az aggastyán elmosolyodott, bekapcsolt valami készüléket, és bediktált néhány szót. A hangerősítőből, az űrhajósok füle mellett, földi szavak csendültek fel, ámbár szokatlan akcentussal.