— Üdvözöllek benneteket, testvérek…
Az űrhajósok nem csodálkoztak. Megértették, hogy Io tudatosan feljegyezte a földi fogalmakat, hogy a fordítógép segítségével beszélgetni tudjon velük. Viszonozták az üdvözlést, és köszönetet mondtak azért, hogy megmentették őket.
— Kik vagytok, testvérek? — kérdezte lo. — Melyik bolygóról jöttetek?
— Bolygóról? — nevette el magát Georgij. — Mi a másik Tejútrendszerből jöttünk.
Az öregember majd kővé vált meglepetésében.
— Bátor emberek vagytok — szólalt meg végül. — Áthatolni a csillagok roppant halmazain, pusztán a tudás kedvéért! Ez valóban elképesztő. De mi történt veletek? Hol van a csillagrakétátok?
— Ott maradt. A diktátor épületében — felelte komoran Georgij.
— Igen, én is erre gondoltam — hajtotta le fejét az aggastyán. — Mi valamennyien szintén a vasdiktátor áldozatai vagyunk.
— De hiszen ti magatok teremtettétek! — kiáltott fel élesen John Eye. — És most az egész világotokat megsemmisítette ez a szörnyeteg!
Georgij szemrehányó pillantást vetett társára. De Io nem sértődött meg. Szomorúan nézett vendégeire, és azt mondta:
— Ez igaz. Részben én is hibás vagyok. Én is segítettem a tervezőnek, hogy elkészülhessen ez az ördögi gép…
— Egy asszony tervezte, ugye? — kérdezte élénken Georgij.
— Igen — felelte meglepetten ló. — De honnan tudjátok?
— Láttuk őt…
— Hol?
— A diktátor termében…
Georgij mindent elmondott, ami történt velük. Beszámolt a két Tejútrendszer közti repülésről, a kiégett bolygón lezajlott ütközetről, az élő szoborról vagyis az asszonyról, akit nyilván elaltattak, és akit a diktátor termében az üvegharang alatt, egy emelvényen láttak, meg a beszélgetésről, amit azzal a mániákus szörnyeteggel folytattak.
Az öreg tudós Georgij elbeszélése hallatán elfedte arcát tenyerével, és felzokogott. A földi emberek megindultan nézték.
— Bocsássátok meg gyengeségemet. Az öregség… hiába, nem tudtam visszafojtani. Ez az asszony volt az én tanítóm. Sziojnak hívják, ami napkeltét jelent… Csillagrendszerünk legkiválóbb tudósa volt. A kék napnak mind a tizenegy benépesített bolygója elismerte tudását. Az a gnóm, akit láttatok, Ró, a munkatársa volt. És lám, mi történt vele és velünk. Kilencven éve már…
Az űrhajósok visszafojtott lélegzettel hallgatták az iszonyú beszámolót az óriási csillagrendszer sorsáról. Az egész történet hihetetlenül és természetellenesen hangzott. A baj váratlanul tört az emberekre. Szioj megszerkesztette a bolygó automatikus irányítóközpontját. Ez voltaképpen egy bonyolult kvantumgép volt, amelyet tervezője felruházott a mechanikus gondolkodás csíráival is. Szioj készülékének segítségével a bolygó lakosai megszabadultak a sok energiát felemésztő agymunkától, és azt vélték, hogy ezzel a fejlődés soha nem remélt napfényes útjára léphetnek. És ekkor Ró azt javasolta Sziojnak, hogy bízzák a gépre a gondolkodás valamennyi funkcióját. Azon erősködött, hogy ekkor jön el az igazi aranykor, a több ezer éves pihenés. Szioj ellenezte ezt a rettenetes tervet. Azt tartotta, hogy az ember számára a legnagyobb örömet a gondolkodás jelenti, az álmodozás lehetősége és álmainak megvalósítása. Ekkor Ró bűnös lépésre szánta el magát. A vele egy követ fújó tudósok csoportjának segítségével önkényesen átalakította az irányítóközpont szerkezetét, és ellátta az univerzális gondolkodás funkcióival. A gépnek rendelte alá az egész bolygó energetikáját.
Szioj a világ közvéleményéhez fordult. A nép egyhangúlag Ró leváltását követelte az automatika területéről. De…, és ekkor került sor a legborzalmasabbra. Ró bevetette az univerzális félkörgépek megszámlálhatatlan hadseregét, amelyek a központ aggregátorának irányítása szerint működtek. Az emberiség megsemmisült. Csak egy kis csoport menekült a föld alá. Ró és elvbarátai a világ uraivá lettek. Ez a vasdiktátor születésének a története.
— Az uralkodói klikk tagjai fokozatosan kihaltak. A henyélés, a kicsapongás, az értelmetlen élet sírba vitte őket. Most már csak egyedül Ró él közülük, az a szörny, akit ti is láttatok. És még valaki… Szioj. Szegény Szioj! Tudom, Ró szerelmes volt bele… Ezért őrizte meg az anabiózis állapotában. Az egész világmindenséget leigázta az az átkozott gép!..
— Nem az egészet — tiltakozott Georgij. — Talán mi nem szabad csillagrendszerből repültünk ide?
— De mit tudtok ti tenni? — rázta meg a fejét lo. — Saját bolygótokat sem tudjátok értesíteni, saját magatok is tehetetlenek vagytok…
— De miért nem tesztek ti ellene? Talán ti is fegyvertelenek vagytok? Látom, van villamossági gépetek… Van energiátok, van tudásotok!
Io felemelte a kezét, és csendesen felelt:
— Nem lehet elhamarkodni. Már régen készülünk a harcra. De ehhez még évszázadokra van szükség. Nincs jogunk arra, hogy ismét elkövessük azokat a hibákat…
De hiszen ti előbb meghaltok, mint ahogy ez megtörténhet! É nemcsak te, hanem mindenki, aki itt él!
— Ám legyen! — felelte nyugodtan az aggastyán. — Utódaink azonban szabadon fognak élni.
— Évszázadok! — ismételte komoran John Eye. — És nekünk is itt kell sínylődnünk ezekben a barlangokban… Ezalatt pedig a vasszörnyeteg elpusztítja a bolygók és világok sokaságát…
— Nem rólunk van szó — vágott zordan a szavába Georgij. — Az a legfontosabb, hogy a Földet értesíthessük. Feltétlenül vissza kell térnünk, élve vagy halva… — A parancsnok az aggastyán arcát fürkészte tekintetével, és megkérdezte: — Vajon nem akadnának-e olyanok… hogy már most megkísérelhetnénk?
Io csodálkozva emelte tekintetét a Föld emberére, és kiolvasta belőle kék szemének merész villogását. A Föld emberének elszánt ereje és bátorsága megingatta az aggastyánt, és gondolkodásra késztette. Sokáig hallgatott, majd végül azt mondta:
— Kitaláltam, hogy mire gondolsz. Haza akarsz repülni. Nos hát, megpróbálunk neked segíteni. Ehhez azonban mindenekelőtt feltétlenül meg kell semmisíteni a Vio-litta hegységben levő energetikai antennákat, ugyanis ezek a diktátor fő energiaforrásai. Ettől harcképtelenné válik, még ha rövid időre is. A diktátor parancsai nélkül a gépek halottak és mozdulatlanok. Ez alatt az idő alatt startolhatnátok, feltéve, ha az alkalmas pillanatban sikerül bejutnotok a hangárba…
Az űrhajósok örvendezve néztek egymásra. John Eye örömmámorában erősen megragadta az öregember kezét, Io szomorúan, és gyengéden ingatta a fejét:
— Korai még a hála. Még nem értünk el semmit.
Felkelt karosszékéből, az ajtóhoz ment, és valakit beszólított. A terembe három fiatalember lépett be. A kék öltözék szorosan feszült szép, arányos alakjukon. Tartózkodóan biccentettek a vendégeknek, lóhoz léptek, és megálltak előtte.
— Fiam — kezdett halkan a beszédhez az aggastyán —, ti nem ismeritek, nem láttátok azt a gyönyörű világot, ami itt születésetek előtt virágzott. Ti már ezekben a sötét pincékben születtetek, a rettenetes diktátor uralkodása alatt. De ez az élet méltatlan az emberhez. Harcra készülünk, hogy kitörhessünk a napfényre. De idetévedtek hozzánk barátaink, egy távoli világ küldöttei. Haza kell repülniük, hogy tájékoztassák a szörnyű hírről a többi világot. Kötelességünk, hogy segítsük őket. Bátor és merész szívekre van szükség. Lehet, hogy ezzel nekünk is már most sikerül… Ki tudja? És akkor, fiaim…, gyerekeink már az áldott, kék ég alatt születnek majd, nem pedig sötét barlangokban, ahol még a levegő is fullasztó…