A közelben egy spirál alakú Tejútrendszer világított. A legszélső csillagok nagy távolságban fénylettek. John Eye találomra kiválasztott egy, a Naphoz hasonló sárga csillagot, és a csillagrakétát határozottan ehhez az idegen rendszerhez irányította.
Az ősvilágban
Kiderült, hogy ez az egyetlen bolygó ebben a csillagrendszerben. John Eye a graviókészülék segítségével, amely felfogta a nehézkedési erővonalakat, meghatározta a bolygó tömegét. HasonIo volt a Föld tömegéhez.
A csillagrakéta, miután levette a sebességét, behatolt a bolygó felett elterülő sűrű és vastag felhőképződménybe. Veszélyes feladat volt ez, de nem volt lehetősége, hogy a leszálláshoz alkalmas helyet keressen.
A navigátor bekapcsolta az infraképernyőt. A képernyőn, tengerek elmosódott foltjai, széles folyók és erdők körvonalai rajzolódtak ki. Feltűnt a tengerpart is. Végül az űrhajó kiúszott a felhők közül. A periszkópokban feltárult a bolygó színes látképe, amelyet széles és keskeny, kanyargós folyók szabdaltak szét, partjuk mentén erdőrengetegek terültek el, arrébb zölddel borított síkságok, a szárazföldeket óceánok fogták gyűrűbe.
John Eye megsokszorozta a teleszkópok döntőképességét, és bekapcsolta a robotgépeket, szerette volna, ha értelemmel bíró élet nyomaira bukkanhat. De az „Értelem” hiába írt le három kört is a bolygó körül, a civilizáció legkisebb jelét sem fedezte fel. Irdatlan őserdők, óriási hegyvonulatok és végtelen kiterjedésű óceánok követték egymást. Valahol a távolban lángnyelvek csaplak a magasba, aztán füstoszlopok törtek az ég felé. Az analizátor azt mutatta, hogy ott valamilyen vulkán működik.
John Eye szíve fájdalmasan összeszorult. Bolygó, de értelmes élet nélkül, itt senki sem tud segíteni neki. Vissza kell térnie az űrbe, új világot kell keresni. Tovább keresni? Nem, ez lehetetlen! Alig lehet valami kis idő hátra, és elnémul a reaktor, megszűnik a hajtóművek működése, leállnak az automaták.
Nincs más kiút — le kell szállni! De még előzőleg, repülés közben kell meghatároznia, hogy merre terül el aktinidlelő hely, és annak a közelében kell leszállnia. Csak ez az egyetlen lehetősége…
John Eye bekapcsolta a rádiómétert. Az érzékeny műszerek megkezdték a méréseket, az apró mutatók remegése jelezte, hogy a bolygóról érkező adatokat felfogják. A nyolcadik kör során jutottak eredményre. A műszerek nagy erejű gammasugárzási központot észleltek.
Az „Értelem” másodpercenkénti egy kilométeres sebességgel repült. John Eye élesen fékezett, visszafogta a gépet, és nagy kört írt le egy elhagyott síkság felett. Az aktinidlelő helyek valahol a hegyvonulat körzetében terülnek el. A hegyek egyik oldalán sárga sivatag, a másikon pedig sötét, végtelen őserdő húzódott.
John Eye a hegyvonulattól vagy három kilométernyi távolságra nagy völgyet fedezett fel, amelyet egy hullámos folyó sebes áramlással szelt ketté. Az „Értelem” hajtóművei felzúgtak, és az izzó levegő örvényei közepette leszállt…
A hangok elhaltak. Nyomasztó csend lepte meg, csak a vér lüktetését hallotta a halántékán. John Eye felállt, botladozva végigment a kabinon, teste, amely már elszokott normális súlyának érzékelésétől, nehezen őrizte meg egyensúlyát. A navigátor ismét lepihent, behunyta a szemét, kívánta már, hogy elcsituljon zaklatottsága, szerette volna összeszedni gondolatait.
Igen, csak magára számíthat. Itt senki sem segít neki. Először is fel kell derítenie a környéket, meg kell ismerkednie az állatvilággal. Egyébként az állatoktól, legyenek akármilyen hatalmasak is, nem félt, hiszen a sugárzókkal bármilyen óriást is megsemmisíthet. De aztán, aztán az ércet kell megkeresnie. Nyilvánvalóan itt lesz valahol, ebben a sziklás vadonban. Bárcsak sikerülne! Akkor újra felrepülhet, tovább keresheti az elveszett Földet. De még ha mindez hiábavaló is, ha ismét kudarc éri, akkor is élteti az újabb cél, a repülés, a cselekvés.
John Eye feltápászkodott. Nincs idő a pihenésre. Cselekednie kell. Gyorsan evett egy keveset, és bekapcsolta a léganalizátorokat. A műszerek azt mutatták, hogy a bolygó atmoszférája elegendő oxigént tartalmaz. Nem találtak káros gázokat, sem veszélyes baktériumokat. Nem fenyeget közvetlen veszély.
John Eye, miután felöltötte meleg kezeslábasát, megindult a kijárat felé. Majd gondolt egyet, és magához vette a gázálarcát, a sugárzót és a hordozható tájolókészüléket. Bekapcsolta az automatikus tájolást, és megindult lefelé. A nyílás csikorogva tárult fel. Erős légáram vágott az arcába. A megrészegítő illattól megszédült. John Eye a zsilip falához támaszkodott, és megállt egy pillanatra. Majd ismét felocsúdott, és átlépett a bejárati rácsokon.
Az „Értelem” felperzselte maga körül a földet. Távolabb, az egész völgyet kékes színű, kemény szálú, csillogó fű borította, amelyet sárga bugák tarkítottak. Helyenként nagy piros virágok virítottak. A messzeségben irdatlan őserdő sötétlett. A fák magasak és karcsúak voltak, formájuk kopjára emlékeztetett, csúcsuk széles levelek kis nyalábjaiban végződött. Lentebb az egész síkságot alacsony növésű bozót borította, szinte fekete, sötétzöld húsos levélzettel.
A völgy a folyó felett ért véget. A víz sziklák között csörgedezett. A folyó másik partján is erdő sötétlett. A völgy felett komor, szürke felhők tornyosultak. Szél nem mozdult. Mintha valami szürke takaró borult volna az egész világ fölé.
John Eye odalépett a szakadékhoz, és letekintett a mélyben hullámzó vízre. A legközelebbi szikla hasadékából, átható hangon vijjogva, egy furcsa, kék madár rebbent elő. Alacsonyan szállt a folyó felett, majd eltűnt az erdőben.
Primitív világba került. Alacsonyabb rendű állatok, őserdők és sziklák világa ez. Ez a bolygó csak nemrégiben léphetett a szerves fejlődés útjára. Csak saját magára számíthat…
A navigátor visszafordult, és megindult az „Értelem” felé. Ekkor az űrhajó mögül furcsa hangok ütötték meg a fülét. John Eye-nek úgy tűnt, mintha tagolt beszédet hallana. A csillagrakéta mögött, a bozótosban valamiféle alakok mozgása látszott. Gesztikulálva közeledtek John Eye- hez. A navigátor bizonytalanul megállt. Vajon kik lehetnek ezek?
Közben az ismeretlen élőlények már egészen a közelébe értek. Most már ki lehetett venni körvonalaikat is. John Eye örömmel állapította meg, hogy a közeledő lények — nem állatok. Kiegyenesedve álltak hátsó végtagjaikon, elülső végtagjaikban pedig valamiféle tárgyat tartottak, és inkább hasonlítottak ősemberekre, semmint vadállatokra. Igaz, különböztek a mai embertől, de testük arányai az emberre emlékeztettek. Ilyenek lehettek a neander-völgyiek, vagy a még régebb őseink, akiket a tudomány „Pithecantropus erectus” névvel jelölt meg. Homlokuk elég magas volt, nagy szemük figyelmesen meredt a jövevényre. Görnyedt testüket ritkás, kék szőrzet borította, és levelekből készített primitív ruházatuk arra utalt, hogy ezeknek a lényeknek emberré válása csak nemrégiben kezdődött meg.
A csoport szétnyílt. Egy óriás termetű hím lépett ele soraikból. Felemelte a kezében tartott bunkót, és furcsa dallamot dúdolva, vad ütemű táncba kezdett, és körben járva közeledett az űrhajóshoz.
John Eye meglepetten figyelt, és mindenesetre előkészítette sugárvetőjét…
A hajtóanyag keresése
A vadember, miután körbetáncolta John Eye-t, a fűbe hanyatlott. Amíg énekelt, társai összevissza hemperegtek, felugráltak, és táncoltak a sajátos dallam ütemére. Az űrhajós ijedten hátrált néhány lépést. De aztán, amint látta, hogy a vadember térdre borul, és áhítatosan kinyújtja feléje a kezét, vidáman felnevetett. Hát erről van szó! Ezek az ártalmatlan lények nyilván istennek tartják, az ég küldöttének. Figyelmüket természetesen nem kerülte el a csillagrakéta leszállása. Nos, ha így van, akkor ki kell aknázni ezt a lehetőséget. Semmi esetre sem fogják bántani, sőt, a segítségére lehetnek az érc felkutatásában. Csak közelebbi ismeretséget kell velük kötni, még ha hónapok is mennek rá erre. Hiszen ha a vademberek segítségével rátalál a szükséges ércre, százszorosán megtérül az elfecsérelt idő!