A dal elhalt. La-la, szemét szerényen lesütve várta, hogy mit szól szerzeményéhez John Eye. Az űrhajós gyengéden mosolygott, és megdicsérte a lányt. La-la zavarba jött, és a barátnőihez szaladt. Az űrhajós ezután a törzsfőhöz fordult, és határozottan közölte:
— Tehát, Ta-ta, holnap elvezetsz engem a Halálszorosba.
Ismét az űrben
Másnap reggel John Eye felöltötte védőruházatát, magához vett egy tartályt, és így lépett ki az űrhajóból. Ta-ta és néhány vadember a völgy tisztásán várta. Keskeny, erdei ösvényeken vezették az űrhajóst a hegyvonulathoz. Amint egy kis patakhoz értek, amely a fák között kígyózott tova, Ta-ta megállt.
— Ez itt a Halálszoros — mondta, és a fák között kéklő hegygerinc felé mutatott. — Mi nem megyünk tovább…
— Jól van — egyezett bele John Eye. — Itt várjatok meg.
A navigátor határozott léptekkel megindult előre, és átgázolt a kis patakon. Kievickélt a meredek partra, felöltötte védőszemüveggel felszerelt csuklyáját, és körülnézett.
Ta-ta és társai barátságosan integettek. John Eye visszaintegetett, és megindult a gerinc felé. Ahogy egyre inkább előrehaladt, úgy ritkult a fű, azután pedig teljesen kopár vidék fogadta. Körös-körül halotti csend ült a tájon, életnek nyoma sem látszott. A sziklák között itt-ott állatkoponyák, állati csontok fehérlettek. Végül John Eye leereszkedett egy keskeny hasadékba, amelynek falát kaotikus összevisszaságban gránittömbök borították. A hegygerinc mögül felkelt a nap, és a kőtömbök színes szikrákat szórtak. A rideg szoros, mint valami csodálatos kaleidoszkóp tükrösen villogtatta fényeit. Mintha csak a természet ide hordta volna össze a legkülönbözőbb ásványok pompázó, gazdag gyűjteményét. És valahol itt rejtőzik az aktinid is, amelyre John Eye-nek oly nagy szüksége van…
A navigátor kinyitotta a mellén függő analizátor tokját, és megindult a sziklafal mentén. Vagy öt perc múlva a műszer sugárzás jelenlétét állapította meg. Az analizátor mutatója erősen kilengett, majd megállt, nyíl alakú hegye egy hatalmas fekete tömb irányába mutatott. A pirosas kőzetben valami ásvány csíkjai villogtak. John Eye izgatottan vette elő a vibrátort, és segítségével néhány darabkát letördelt a kőzetből. A törés felületén, az erekben aranyszínű fém csillogott. Ez nem lehet más, mint radioaktív elem! A csillagrakétában kell majd ellenőrizni. De már most úgy látszik, hogy sikerrel járt a kutatás!
John Eye fél óra alatt megtöltötte a tartályt a kőzettel, és megindult visszafelé.
Az analízis pozitív eredménnyel járt. Kiderült, hogy az erecskék egy olyan transzurán elemet tartalmaznak, amelyet még a Föld tudósai nem ismernek. A mag csekély átalakításával, amelyet a csillagrakéta készülékével végzett el, kiváló hajtóanyaghoz jutott a reaktor működtetéséhez.
John, Eye két napig bányászta az ércet. A patakig a teli tartályokat saját maga cipelte el. Onnan azonban Ta-ta és még néhány vadember segített neki, hogy a tartályokat a csillagrakétához szállíthassa.
És végre eljött a búcsú napja. Estefelé a navigátor ott ült a tábortűz mellett, és ismét La-la énekét hallgatta.
A lány daláról azonban az űrhajósnak Kozmográd széles utcái jutottak az eszébe, a déli sztyeppék síkságai, Szibéria erdei, az óceánok és a folyók. Mennyire szeretett volna már otthon lenni, milyen hő vágy fogta el az elvesztett Föld után…
Elbúcsúzott Ta-tától, megmagyarázta a törzsfőnöknek, hogyan kell a kőből tüzet pattintani, hogyan kell máglyát gyújtani.
— Visszatérsz még hozzánk, te fentről jött ember? — kérdezte panaszosan Ta-ta.
— Nem tudom — felelte John Eye, és szomorúan pillantott rá. — Lehet, hogy én már nem térek vissza, de feltétlenül érkeznek majd más vendégek az égből. A ti gyerekeitek és unokáitok majd találkoznak velük. Aztán pedig ti magatok fogtok elrepülni a Naphoz, a csillagok világába.
— És mi is a Nap fiai leszünk? — derült fel a vadember.
— Igen, Ta-ta! Ti is a Nap fiai lesztek…
A rövid éjszaka a végéhez közeledett. Felkelt a nap. A vademberek az erdei tisztáson csoportosulva várakoztak a soha nem ismert látványra. Az ég küldötte, a fentről jött ember, aki a tüzet ajándékozta nekik, eltűnt a repülő barlang nyílásában.
A vademberek lélegzet-visszafojtva vártak. Hirtelen, a derűs napsütés közepette mennydörgés reszkettette meg a levegőt. A forró levegő vihara a földhöz vágta Ta-tát és társait. A csillagrakéta a magasba szárnyalt, és eltűnt a kékségben, a Nap irányában.
…Ez alkalommal szerencséje volt. Néhány nappal később már a televíziós lokátorok érzékelték a hazai Tejútrendszer felvillanó apró kis pontjait.
És az űrhajó ismét olyan sebességgel szelte a világmindenség távolságait, hogy ehhez képest a fény röpte a teknősbéka vánszorgásához hasonlított. Semmi sem akadályozta e csodálatos emberi alkotás száguldását.
A gravitációs és mágneses mezők szétváltak előtte, az óriási ködfoltok sem térítették el útjából, nem akaszthatták meg minden villámnál sebesebb röptét…
John Eye végrendelete
Majd ismét baj szakadt rá. Elfogyott az antianyag. Eltűnt a védőmező, így az „Értelem” sebessége nem haladta meg a fényét.
John Eye-t, aki már annyira biztosra vette a repülés sikeres befejezését, ez a kudarc teljesen elbátortalanította. A műszerekhez rohant. A robotgépek azt mutatták, hogy a csillagrakéta már elérte a hazai Tejútrendszert, és a rendszer határain repül. De a Napig még ötszáz fényév volt hátra. Micsoda balszerencse!
A navigátor kiszámította a repülés sebességét, és számba vette az élelmiszerkészleteket. Tisztában volt azzal, hogy milyen veszél fenyegeti. Hiszen még a csillagrakéta sajátos ideje szerint is százötven évig kell repülnie.
John Eye meg volt győződve arról, hogy az automaták pontosan a Földre irányítják az „Értelem” űrhajót. A kozmoszban eltöltendő hosszú, magányos évektől rettegett, a lassú haldoklástól, végül pedig… a fémkoporsó vagy száz éven keresztül hurcolja majd tetemét a végtelenség útjain.
A navigátor lelki szemei előtt felködlött Georgij arca. Még a hangját is hallotta: „A mi halálunk…, barátaink halála… nem lehet hiábavaló…”
„Hallom, Georgij. Én megteszek mindent. A Naprendszer emberiségéhez eljut majd az a gazdag tudásanyag, amit mi összegyűjtöttünk, tudomást fognak szerezni arról, hogy milyen rettenetes veszedelemmel fenyegeti őket a másik Tejútrendszer, így kell ennek lennie, tehát így is lesz…”
John Eye gondosan ellenőrizte az irányt, az automaták programját. Párhuzamos feladatot adott a robotgépeknek. Aztán elővette a mágneses membránokat, beindította a diktafonautomatákat, és a mikrofon fölé hajolva tollba mondta végrendeletét. Beszámolt a Nagy Magellán Felhőbe tett utazásukról, barátai haláláról, az expedíciónak az űrkutatás során elért kiemelkedő felfedezéseiről és végül a vasdiktátorral történt találkozásról. John Eye kissé elgondolkodott, majd így fejezte be végrendeletét.
— Távoli testvéreim! Mi végrehajtottuk az ember feladatát. Én megtettem mindent, amit tudtam, de most meghalok. Ne ítéljetek el ezért. Irtózatos dolog hosszú éveken át magányosan élni. Pedig mennyire szerettem volna megismerni a ti új világotokat! Természetesen gyönyörű lesz, mint amilyennek az embertitánok világának lennie kell. Hiszem, hogy segítségére lesztek a Nagy Magellán Felhő rendszerében élő testvéreinknek, akik az értelem teremtette automaták szörnyű világával viaskodnak. Ne ismételjétek meg e távoli világ hibáit, ne semmisítsétek meg az emberi szellemet! Az emberi élet lényege az értelem újabb és újabb lépcsőfokainak meghódítása! Hiszen van-e szebb az élő, lángoIo emberi gondolatnál, hibáival és eredményeivel, bánatával és örömével, tépelődéseivel és harcaival együtt? Viszontlátásra, távoli testvéreim!..