— Az nem számít.
— Persze, hogy nem.
— Vedd kézbe a dolgot.
— Igen, szerelmem.
Dolog a kézben. Előzőleg igenis kézbe vette a dolgot. Ha behunyja szemét, maga előtt látja a testet legurulni a lépcsőn. Tényleg hallatszott a megdöbbenés fölszisszenése, ott lenn a csarnok sötétjében? Dolog a kézben! Már próbálta lemosni a vért a kezéről. Ha le tudná mosni a vért a kezéről, mondta magának, akkor az egész meg nem történtté válna. Sikálta és sikálta. Addig sikálta, míg sikítozni nem kezdett.
Néne nem érezte otthon magát kocsmákban. Merev vigyázzban ült citromos portóija mögött, mintha az védőpajzs lenne a világ csábításai ellen.
Ogg Ángyi viszont lelkesen hajtotta föl harmadik italát, és, gondolta savanyúan Néne, már jócskán azon az úton jár, ami valószínűleg a szokásos asztalon táncolásával fog végződni, alsószoknyái mutogatásával, és a „Sej, haj, a Sün Sejehaját Meghágni Nem Lehet de Nem Lehet” eléneklésével.
Az asztalt rézpénzek bontották. Kedélyvámos és felesége a két végén ültek, számoltak. Némileg verseny jellege volt a dolognak.
Néne Mrs. Kedélyvámost nézegette, miközben az asszony kikapdosta férje ujjai alól a krajcárokat. Intelligensnek látszott, s szemlátomást úgy bánt urával, ahogy egy juhászkutya kedvenc bárányával. A házasélet bonyodalmait csak a távolból ismerte Néne, ugyanúgy, ahogy a csillagász szemléli egy messzi, idegen világ felszínét de már fölötlött benne, hogy egy Kedélyvámosnak való feleség nagyon különleges nő kell legyen, kimeríthetetlen türelem- és szervezőtehetség-tartalékokkal, meg fürge ujjakkal.
— Mrs. Kedély vámos — szólalt meg végül —, lehetek oly vakmerő, hogy megkérdjem, megáldatott-e a maguk frigye gyümölccsel?
A házaspár bambán bámult.
— Úgy érti… — kezdte Ogg Ángyi.
— Nem, értettem — mondta halkan Mrs. Kedélyvámos. — Nem. Volt egy kislányunk.
Kis felhő ereszkedett az asztal fölé. Egy-két másodpercig Kedélyvámos pusztán embernagyságúnak látszott, és sokkal öregebbnek. Mereven nézte a kis pénzkupacot maga előtt.
— Csak, tudják, itt van ez a gyerek — mutatott rá Néne a csecsemőre Ogg Ángyi karjában. — És otthonra van szüksége.
A Kedélyvámosok csak néztek. Aztán a férfi fölsóhajtott.
— Nem gyereknek való ez az élet — jelentette ki. — Mindig mozgásban. Mindig újabb város. Nincs lehetőség iskoláztatásra. Azt mondják, hogy az manapság nagyon fontos — de a szemét nem vette le a fiúról.
Mrs. Kedélyvámos megkérdezte:
— Miért van szüksége otthonra?
— Mert nincs neki — válaszolta Néne. — Legalábbis olyan nincs, ahol szívesen látnák.
A csönd folytatódott. Aztán Mrs. Kedély vámos megszólalt:
— És maguk, akik ezt kérik, maguk milyen minőségben…?
— Keresztanyaként — vágta rá Ogg Ángyi. Néne némileg meghökkent. Ez sose jutott volna eszébe.
Kedélyvámos szórakozottan játszadozott az előtte lévő érmékkel. A felesége átnyúlt az asztal fölött, megérintette karját, s egy pillanatig szavak nélkül kommunikáltak. Néne másfelé nézett. Szakértő módon tudta olvasni az arckifejezéseket, de akadtak alkalmak, amikor ezt inkább elkerülte.
— Sajnos, szűkében vagyunk a pénznek… — kezdte Kedélyvámos.
— De mégis bőven elég lesz — mondta eltökélten a felesége.
— Igen. Azt hiszem, úgy lesz. Boldogan vállalnánk a gyerek gondját.
Néne bólintott, aztán halászni kezdett köpenye legmélyebb rejtekén. Végül előhúzott egy kis bőrzacskót, amit kiborított az asztalra. Sok ezüst közt még néhány apró aranyérme is akadt.
— Ennek fedeznie kell… — keresgélte a szavakat — a pelenkákat meg ilyesmiket. Ruhákat meg izéket. Akármiket.
— Százszorosan, azt mondanám — nyögte elhalóan Kedélyvámos. — Ezt miért nem mondta előbb?
— Nem érte volna meg az árát, ha meg kellett volna vásárolnom magukat.
— De hát nem tud rólunk semmit! — lepődött meg Mrs. Kedélyvámos.
— Nem, ugye? — felelte nyugodtan Néne. — Természetesen szeretnénk hallani, hogyan boldogul a fiúcska. Küldhetnek nekünk leveleket meg ilyesmiket. De nem lenne valami jó ötlet beszélni erről azután, hogy innen távoznak, értik? A gyerek érdekében.
Mrs. Kedély vámos a két öregasszonyra nézett.
— Van még valami, igaz? — firtatta. — Valami nagyszabású mindezek mögött?
Néne tétovázott, aztán bólintott.
— De semmi haszna nem lenne, ha tudnánk?
Újabb bólintás.
Néne fölállt, amikor több színész belépett, megtörve ezzel a varázst. A színészeknek megvan az a szokása, hogy betöltik a rendelkezésükre álló teret.
— Vannak még elintéznivalóim — jelentette be. — Kérem, bocsássanak meg.
— Hogy hívják a fiút? — tudakolta Kedély vámos.
— Tamás — válaszolta Néne szinte habozás nélkül.
— János — mondta Ángyi. A két boszorkány összenézett. Néne nyert.
— Tamás János — felelte határozottan, és kivonult.
Odakint összefutott a levegőért kapkodó Magrattal.
— Találtam egy ládát — mondta az ifjú boszorka. — Benne volt az összes korona meg bigyusz. Ezért beletettem, úgy, ahogy mondtad, az egész hóbelevanc legaljára.
— Jól van — dicsérte Néne.
— A koronánk egész kopottnak látszott a többihez képest!
— Ez is mutatja, mi? — mondta Néne. — Látott valaki?
— Nem, mindenki túl elfoglalt volt ahhoz, de… — Magrat tétovázott, és elpirult.
— Ki vele, leányzó.
— Pont utána odajött egy férfi és belecsípett a fenekembe — Magrat teljesen elvörösödött, és kezét a szájára csapta.
— Tényleg? — szólt Néne. — És aztán?
— És aztán, aztán…
— Igen?
— Azt mondta, azt mondta…
— Mit mondott?
— Azt mondta „Szia, szépségem, mit csinálsz ma este?”
Néne egy darabig elrágódott ezen, aztán azt firtatta:
— Az öreg Pityergi Komámasszony nem fordult meg sokfelé, nem járt társaságba valami sokat, igaz?
— A lába miatt, tudod — felelte Magrat.
— De megtanította neked a bábáskodást meg mindent, ugye?
— Ó, azt, hát hogyne — válaszolta Magrat. — Rengeteget csináltam.
— De… — hezitált Néne, ismeretlen területen tapogatózva —, sose beszélt arról, amit az ember előzetesnek nevezhetne.
— Tessék?
— Tudod — magyarázta Néne hangjában a kétségbeesés élével. — Férfiak meg ilyesmi.
Magrat úgy nézett ki, mint aki mindjárt pánikba esik.
— Mi van velük?
Mállotviksz Néne számtalan szokatlan dolgot cselekedett meg a maga idejében, és ugyancsak sokra volt ahhoz szükség, hogy meghátráljon egy kihívás elől. De ezúttal föladta.
— Azt hiszem — nyögte gyámoltalanul —, hogy talán jó ötlet lenne, ha csöndesen elbeszélgetnél Ogg Ángyival a napokban. Minél hamarabb.
A mögöttük lévő ablakból kacagás hallatszott, poharak csilingelése, s egy vékony hang nótára fakadva:
— …a zsiráffal, Ha székre állsz. De a sün…
Néne abbahagyta a hallgatást.
— Csak ne most — tette hozzá.
A színtársulat néhány órával napnyugta előtt elindult, négy szekerük elzötyögött a Sto-síkság és a nagyvárosok felé vezető úton. Lancréban volt egy városi rendelet, hogy a ripacsok, szemfényvesztők, és egyéb potenciális bűnözői elemek kívül kell legyenek a kapukon naplementére; ez valójában senkit sem sértett, mert a városnak nem voltak említésre méltó falai, s amúgy se törődött különösebben azzal senki, ha egyesek sötétedés után újra visszaszivárogtak. Csak a dolog látszata számított.