A boszorkányok Magrat kunyhójából nézték, Ogg Ángyi ősrégi, zöld kristálygömbjét használva erre.
— Ideje lenne, hogy megtanuld, hogy kell ezzel a vacakkal hangot is nyerni — motyogta Néne. Kissé megbökte, amitől a kép hullámozni kezdett.
— Nagyon furcsa volt — szólt Magrat. — Azokban a szekerekben. A cuccaik! Papírmasé fák, és mindenféle jelmezek, és… — meglengette kezét —, volt az a nagy kép a külrészekről, azzal a csomó templommal meg mindennel, teljesen föltekerve. Gyönyörű volt.
Néne morgott.
— Szerintem bámulatos volt, ahogy azok az emberek királyokká meg izékké váltak, szerinted nem? Olyan volt, mint a varázslat.
— Magrat Beléndek, miket nem mondasz? Csak papír volt meg festék. Mindenki láthatta!
Magrat szólásra nyitotta száját végigfutatta fejében az ezt követő vitát, és befogta a száját.
— Hol van Ángyi? — kérdezte.
— Kinn fekszik a pázsiton — válaszolta Néne. — Egy kissé gyengélkedik — és odakintről behallatszott Ogg Ángyi hangja, amint teljes hangerővel gyengélkedik.
Magrat fölsóhajtott.
— Tudod — mondta —, ha mi tényleg a keresztanyjai vagyunk, akkor adnunk kellene neki három ajándékot. Ez a hagyomány.
— Miről beszélsz, te jány?
— A három jóságos boszorkánynak kötelessége három ajándékot adni a csecsemőnek. Tudod, olyat, hogy szépség, bölcsesség meg boldogság — erőltette a témát Magrat dacosan. — Így szokták csinálni a régi szép időkben.
— Ó, a mézeskalács-házikókra meg ezekre gondolsz — legyintett Néne. — Rokkák, meg tökök, meg az ujj megszúrása rózsatüskével, meg hasonlók. Ilyeneket sose tűrnék el.
Elgondolkozva tisztogatta a gömböt.
— Igen, de… — kezdte Magrat. Néne fölnézett rá. Ilyen ez a Magrat. Tele a feje tökkel. Mindenki tündér-keresztanyja, bagóért. De jó lélek, mindezek ellenére. Kedves a kis, szőrös állatokkal. Az a fajta ember, akit aggaszt, hogy a madárfiókák kipottyanhatnak a fészekből.
— Nézd, ha téged ez boldogabbá tesz — mormolta, meglepődve önmagán. Bizonytalanul meglengette kezét a távozó szekerek képmása fölött. — Mi is legyen az… gazdagság, szépség?
— Nos, a pénz nem minden, és ha az apjára üt épp elég jóképű lesz — felelte Magrat hirtelen elkomolyodva. — Mit szólsz a bölcsességhez?
— Az olyasmi, amit magának kell elérnie — jelentette ki Néne.
— Tökéletes látás? Szép énekhang? — a kinti pázsitról bejött Ogg Ángyi recsegő, ám lelkes hangja, eldalolva az éjszakai égboltnak, hogy A Varázsló Vesszejének Göcsört Van A Végén.
— Nem fontos — jegyezte meg hangosan Néne. — Kobakológiai alapon kell gondolkodni, tudod? Semmi piszmogás ilyen szépség meg gazdagság ügyekkel. Azok nem fontosak.
Visszafordult a gömbhöz, s fél szívvel gesztikulált.
— Jobb, ha akkor mész és összeszeded Ángyit, ha már mindhárman kellünk ehhez.
Ángyit végül be kellett támogatni és el kellett magyarázni neki a dolgokat.
— Három ajándék, he? — mondta. — Jánykorom óta nem csináltam ilyen dolgot, ami visszavisz… mit csinálsz?
Magrat gyertyákat gyújtva sürgött-forgott a szobában.
— Ó, hát meg kell teremtsük a megfelelő varázslatos hangulatot — magyarázta. Néne vállat vont, de nem szólt semmit, még az ilyen szélsőséges provokáció dacára se. Minden boszorkány a maga módján varázsol, és ez Magrat háza.
— Akkor hát mit is fogunk adni neki? — firtatta Ángyi.
— Éppen erről vitatkoztunk — válaszolta Néne.
— Én tudom, mit akar majd — jelentette ki Ángyi. Javaslatot tett, amit fagyos csönd fogadott.
— Nem értem, mi haszna lenne annak — közölte végül Magrat. — Nem lenne kifejezetten kényelmetlen?
— A fiú meg fogja köszönni nekünk, ha fölnőtt, higgy nekem — állította Ángyi. — Az első férjem mindig azt mondta…
— Valami kevésbé testi szokott lenni a dolog stílusa — vágott közbe Néne, szúrósan meredve Ogg Ángyira. — Nincs semmi szükség arra, hogy mindent elronts, Gytha. Miért kell neked mindig…
— Nos, én legalább elmondhatom, hogy én… — kezdte Ángyi.
Mindkét hang motyogássá halkult. Hosszas, ingerült csönd következett.
— Azt hiszem — szólalt meg Magrat tettetett vidámsággal —, hogy esetleg jó ötlet lenne, ha mi mind visszamennénk a kis házikónkba, és a magunk módján csinálnánk. Tudjátok. Külön-külön. Hosszú volt a nap és mind eléggé fáradtak vagyunk.
— Jó ötlet — jelentette ki Néne határozottan, s fölállt. — Gyere, Ogg Ángyi — csattant föl. — Hosszú volt a nap és mind eléggé fáradtak vagyunk.
Magrat hallotta, ahogy egymással zsörtölődve elindultak az ösvényen.
Meglehetősen elszomorodva ült a színes gyertyák közepette, kezében egy kis üveg szerfelett varázslatos tömjénnel, amit a messzi Ankh-Morpork egyik varázsfelszerelés áruházából rendelt meg. Alig várta, hogy kipróbálhassa. Néha, gondolta, szép is lenne, ha az emberek egy kicsit kedvesebbek lennének…
Rámeredt a gömbre.
Nos, akár el is kezdheti.
— Kívánom, hogy könnyen tudjon barátokat szerezni — suttogta. Tudta, ez nem valami sok, de olyasmi volt, aminek sosem jött rá a nyitjára.
Ogg Ángyi egyedül ült a konyhájában, óriási kandúrja összegömbölyödve ölében, kitöltött magának egy lefekvés előtti itókát, s a homályon keresztül megpróbált visszaemlékezni a sün nóta tizenhetedik versszakának soraira. Volt valami a kecskékkel, ez rémlett neki, de a részletek kisiklottak emlékezetéből. Az idő elkoptatja az emlékezőtehetséget.
Fölköszöntötte a láthatatlanul jelenlevőt.
— Rohadt jó memória, az kellene neki — mondta. — Mindig emlékezzen a szavakra!
És Mállotviksz Néne, hazafelé lépdelve az éjféli erdőn át, maga köré tekerte sálát, és tűnődött. Tényleg hosszú volt a nap, és fárasztó. A teátrum volt a legrosszabb benne. Az a rengeteg ember, mind azt tettetve, hogy másvalaki, olyan dolgok megtörténése, amik nem igazak, tájképdarabok, amiken át tudod dugni a lábad… Néne szerette tudni, hol áll, és nem volt biztos benne, hogy kiáll az ilyesmi mellett. Úgy tűnt, hogy a világ egyfolytában változik.
Régebben nem változott ennyit. Az egész úgy, ahogy van, elképesztő.
Gyorsan gyalogolt a sötétben, annak egyenes lépteivel, aki legalábbis abban biztos, hogy az erdőben, ezen a nedves és szeles éjszakán, különös és rettenetes dolgok fordulnak elő, és az ő.
— Legyen a fiú az, akinek hiszi magát, bárki is legyen az — mondta Néne. — Ez minden, amit az ember remélhet ezen a világon.
Akár a legtöbb ember, a boszorkányok sem fókuszáltak időben. A különbség az, hogy ők halványan tudatában vannak ennek és hasznát veszik. Becsben tartják a múltat, mert egyes részeik még mindig ott élnek, és képesek látni a jövendő előrevetett árnyait.
Néne ki tudta venni a jövő alakját. Kések voltak benne.
Másnap reggel ötkor kezdődött. Négy férfi lovagolt át az erdőn, közel Néne kunyhójához, hallótávolságon kívül kikötötték a lovakat, s roppant óvatosan átosontak a ködön.
A szolgálatos őrmester nem örült megbízatásának. A Kostető szülötte volt, s egyáltalán nem tudta, hogyan fog hozzá az ember egy boszorkány letartóztatásához. De azt egész biztosan tudta, hogy a boszorkánynak nem fog tetszeni az ötlet. S neki nem tetszett az az ötlet, hogy a boszorkánynak nem fog tetszeni az ötlet.