Az emberei szintén kostetőiek voltak. Szorosan követték őt, készen arra, hogy mögé bújjanak az első jelére bárminek, ami szokatlanabb, mint egy fa.
A ködben Néne kunyhójának gombaszerű alakja volt. Rakoncátlan gyógyfüves kertje mozogni látszott, még a moccanatlan levegőben is. Olyan növényeket tartalmazott, amiket sehol máshol nem lehetett látni a hegyekben, gyökereiket és magvaikat a Korongvilág ötezer mérföldjén át adták-vették, és az őrmester megesküdött volna, hogy a virágok egyike-másika felé fordult. A férfi megborzongott.
— Most mi lesz, őrmester?
— Mi… mi szétszóródunk — felelte. — Igen. Szétszóródunk. Ezt fogjuk tenni.
Óvatosan mozogtak a sűrűben. Az őrmester lekuporodott egy kapóra jött fatörzs mögé, s így szólt:
— Jól van. Remek. Nagyjából fölfogtátok az elképzelés alapjait. És most szóródjunk szét újra, s ezúttal külön-külön fogunk szétszóródni.
Az emberek morogtak egy kicsit, de végül eltűntek a ködben. Az őrmester adott nekik néhány percet, hogy elfoglalhassák helyük, aztán azt mondta:
— Jól van. És most mi…
Elhallgatott.
Eltöprengett, hogy merjen-e kiáltani, s úgy döntött, inkább nem.
Fölállt. Levette a sisakját, hogy tisztelettudást mutasson, és a nedves füvön a hátsó ajtóhoz oldalgott. Nagyon halkan bekopogott.
Több másodperc várakozás után visszacsapta sisakját fejére, mondván:
— Nincs otthon senki. A francba — s nagy lépésekkel távozni kezdett.
Az ajtó kinyílt. Nagyon lassan nyílt, s az elképzelhető legtöbb csikorgással. Sima elhanyagolás nem okozhatta volna a nyöszörgés ilyen mélységét; az embernek heteken át gondosan meg kell dolgoznia forró vízzel. Az őrmester megtorpant, s aztán roppant lassan megfordult, miközben szerét ejtette, hogy olyan kevés izmot mozdítson, amilyen keveset lehetséges.
Vegyes érzései voltak azon tényt illetőleg, hogy az ajtóban nem volt semmi. Tapasztalatai szerint az ajtók nem nyílnak ki maguktól.
Idegesen megköszörülte a torkát.
Mállotviksz Néne, pont a fülénél, megszólalt.
— Ez bizony randa egy köhögés. Jól tetted, hogy eljöttél hozzám.
Az őrmester eszeveszett hála kifejezésével nézett föl rá. Azt mondta:
— Ááárgh.
— Mit csinált a banya? — firtatta a herceg.
Az őrmester mereven a herceg székétől néhány hüvelykkel jobbra eső területet fixírozta.
— Adott nekem egy csésze teát — válaszolta.
— És az embereiddel mi történt?
— Nekik is adott egy csészével, uram.
A herceg fölemelkedett székéről, s átölelte az őrmester rozsdálló páncélingbe bújtatott vállát. Rossz kedvében volt. A fél éjszakát keze mosásával töltötte. Azt gondolta, hogy valami folyamatosan suttog a fülébe. Zabkása reggelijét túl sósan szolgálták föl, mi több, belesütött almával, és a szakács hisztériázott a konyhában. A vak is láthatta, hogy a herceg szerfölött bosszús. Udvarias volt. A herceg olyan ember volt, aki egyre nyájasabbá válik ahogy fogy a türelme, egész addig, míg el nem éri a pontot, ahol a „Nagyon szépen köszönöm” szavaknak olyan vágóéle lesz, mint a nyaktilónak.
— Őrmester — szólalt meg, miközben lassan sétáltatta a fickót keresztben a teremben.
— Uram?
— Nem vagyok biztos benne, hogy a kiadott parancsaim világosak voltak, őrmester — jelentette ki a herceg kígyóhangon.
— Uram?
— Úgy értem, lehetséges, hogy összezavartalak. Azt akartam mondani, hogy „Hozzatok ide nekem egy boszorkányt, ha kell, láncok közt”, de talán amit ténylegesen mondtam az volt, hogy „Menjetek, s igyatok egy csésze teát”. Tényleg ez történt?
Az őrmester homlokát ráncolta. Szarkazmus mindezideig nem lépett az életébe. A rá dühös emberekkel kapcsolatos tapasztalata általában kiabálással s némelykor fadarabokkal járt.
— Nem, uram — felelte.
— Kíváncsi vagyok, hogy akkor valójában miért nem tetted meg azt, amit kértem?
— Uram?
— Úgy vélem, a banya némely varázsszavakat mondott, igaz? Hallottam boszorkányokról — közölte a herceg, aki az előző éjszakát egyes, a témáról szóló fölkavaróbb művek olvasásával töltötte egész addig, míg bekötözött keze nem kezdett túlságosan remegni[4]. — Úgy képzelem, természetfölötti gyönyörűségek látomásait kínálta neked? Mutatott neked… — a herceg megborzongott — …sötét bűbájt és tiltott kéjeket, amikhez hasonlatosra halandónak gondolnia se lenne szabad, s démoni titkokat, amelyek eléd tárták az emberi vágyak mélységeit?
A herceg leült, s zsebkendőjével legyezte magát.
— Jól van, uram? — érdeklődött az őrmester.
— Mi? Ó, tökéletesen, tökéletesen.
— Csak mert tisztára el tetszett vörösödni.
— Ne térj el a tárgytól, fickó — csattant föl a herceg, egy kissé összeszedve magát. — Ismerd be… a banya hedonisztikus és buja gyönyöröket kínált neked, amiket csupán azok ismernek, akik belekontárkodnak az érzékiség művészetébe, nem igaz?
Az őrmester vigyázzban állt, s egyenesen előre meredt.
— Nem, uram — válaszolta annak modorában, aki igazat mond, bármi történjék is. — Molnárkát kínált nekem.
— Molnárkát?
— Igen, uram. Volt benne mazsola is.
Felmet teljesen moccanatlan ült, míg küzdött lelki békéjéért. Végül mindaz, amit ki tudott nyögni, ez volt:
— És az embereiddel mi történt?
— Ők is kaptak molnárkát, uram. Mind, kivéve az ifjú Rogert, akinek tilos gyümölcsöt ennie a problémája miatt.
A herceg visszarogyott az ablakfülke padkájára, s kezével eltakarta szemét. Arra születtem, hogy lenn a síkságon uralkodjak, gondolta, ahol minden lapos, s nincs ez a rengeteg időjárás meg minden, és ahol az emberek nem úgy néznek ki, mintha tésztából lennének. Ez el fogja nekem mondani, hogy mit evett az a Roger.
— Ő kétszersültet evett, uram.
A herceg kibámult a fákra. Mérges volt. Módfölött mérges volt. Ám húsz évi házasság Lady Felmertél megtanította nem csupán érzelmei, de ösztönei kontrollálására is, s így még csak egy izomrándulás sem utalt gondolatmenetére. Különben is, tudata sötét mélyéről fölemelkedett egy érzés, amire mind ez idáig kevés ideje jutott. A kíváncsiság megvillantott egy uszonyt.
A herceg egész jól elboldogult ötven évig anélkül, hogy a kíváncsiságnak bármi hasznát látta volna. Ez nem olyan vonás volt, amit különösebben bátorítanak egy arisztokrata jellemében. Úgy találta, hogy sokkal jobb a bizonyosságra fogadni. Mindazonáltal fölmerült benne, hogy most az egyszer talán hasznos lehet a kíváncsiság.
Az őrmester a terem közepén állt, annak közönyös kinézetével, aki parancsszóra vár, s aki kész így várni, amíg a kontinentális eltolódás ki nem zökkenti helyéből. Sok éven át állt Lancre királyainak igénytelen szolgálatában, s ez megmutatkozott. A teste vigyázzban állt. Minden erőfeszítése ellenére a gyomra meg pihenjben.
A herceg pillantása a Bolondra esett, aki a trón mellett ücsörgött zsámolyán. Az összegörnyedt alak zavarba esve nézett föl, s fél szívvel rázta meg csengettyűit.
A herceg döntésre jutott. A haladás útja, úgy találta, a gyönge pontok megtalálásában rejlik. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, hogy ezek közé tartoznak olyasmik, mint egy király veséje egy sötét lépcső tetején, s koncentrált, hogy az ügyet kézbe vehesse.
4
Amiket varázslók írtak, akik cölibátusban élnek, s ugyancsak érdekes elképzeléseik támadnak hajnali négy tájban.