…kéz. Sikálta és sikálta, de láthatólag hiába. Végezetül lement a tömlöcbe, s kölcsönvette a kínvallató egyik drótkeféjét, és azzal is sikálta és sikálta. Annak se volt hatása. Minél jobban sikálta, annál több lett a vér. Attól tartott, meg fog őrülni…
A gondolatot tudata hátsó felébe küzdötte. Gyönge pontok. Az volt az. A Bolond csupa gyönge pontnak látszik.
— Elmehet, őrmester.
— Uram — mondta az őrmester s mereven kimasírozott.
— Bolond?
— Frigyelj, komám — szólt idegesen a Bolond, s gyorsan megpendítette gyűlölt mandolinját.
A herceg leült a trónra.
— Már szerfelett nős vagyok — felelte. — Adj tanácsot, bolondom.
— Hitemre, bácsikám… — kezdte a Bolond.
— A bácsikád sem vagyok. Bizton érzem, hogy emlékeznék erre — közölte Lord Felmet olyannyira lehajolva, hogy orra vége néhány hüvelykre volt a Bolond megrettent arcától. — Ha következő megjegyzésed bácsikával, hitemrével, vagy frigyeljjel vezeted be, lesz neked nemulass!
A Bolond ajka hangtalan mozdult, aztán megkérdezte:
— Mi a véleménye az esedezemről?
A herceg tudta, mikor kell megengedni némi lazaságot.
— Az esedezemmel együtt tudok élni — jelentette ki. — És te is. De semmi vihánc! — bátorítóan vigyorgott — Mióta vagy Bolond, fiú?
— Esedezem, uracskám…
— Az uracskámat — jegyezte meg a herceg föltartva kezét, — mindent egybevéve, inkább ne.
— Esedezem, uracs… uram — mondta a Bolond s idegesen nyelt egyet. — Egész életemben, uram. Tizenhét évet töltöttem a hólyag jegyében, gyerekkoromtól fogva. S előttem az apám. S a nagybátyám ugyanakkor, mint ő. S előttük a nagypapám. S az ő…
— Az egész családod Bolond volt?
— Családi hagyomány, uram — válaszolta a Bolond. — Esedezem, úgy értettem.
A herceg újfent elmosolyodott, s a Bolond túlságosan aggódott ahhoz, hogy észre vegye, milyen sok foggal.
— Erről a vidékről származol, igaz? — érdeklődött a herceg.
— Fri… Igen, uram.
— Akkor hát mindent tudsz az őshonos hiedelmekről meg ilyesmikről?
— Föltételezem, igen, uram. Esedezem.
— Jól van. Hol alszol, Bolond?
— Az istállóban, uram.
— Mostantól alhatsz a szobám előtti folyosón — jelentette be a herceg jóindulatúan.
— Hű!
— És most — szólt a herceg, s a hangja úgy csurgott keresztül a Bolondon, mint a szirup a pudingon —, mesélj nekem a boszorkányokról…
Azon az éjszakán a Bolond a királyi padlólapokon aludt a Nagy Csarnok fölötti fütyörésző folyosón az istálló dohos, meleg szalmája helyett.
— Ez bolondság — mondta magának. — De, idefrigyelj, komám, elég nagy bolondság?
Rendszertelenül el-elbóbiskolt valamiféle álomba, amiben egy homályos alak egyfolytában próbálta fölhívni a figyelmét, s csak ködösen volt tudatában Lord és Lady Felmet hangjának az ajtó túloldalán.
— Határozottan kevésbé huzatos — ismerte el vonakodva a hercegné.
A herceg hátradőlt karosszékében, s feleségére mosolygott.
— Nos? — követelte az asszony. — Hol vannak a boszorkányok?
— Úgy tűnik, igaza volt a kamarásnak, hőn szerettem. A boszorkányok szemlátomást rabsorban tartják a helyi népességet. A gárda őrmestere üres kézzel jött vissza — kézzel… szigorúan elnyomta az okvetetlenkedő gondolatot.
— Akkor ki kell őt végeztetned — vágta rá hitvese azonnal. — Hogy példát statuálj a többinek.
— Olyan eljárás, drágám, amely végső soron azt eredményezi, hogy még kell parancsoljuk az utolsó katonának, vágja el saját torkát példát statuálandó önmagának. Erről jut eszembe — jegyezte meg a herceg szelíden —, úgy tűnik, mintha valamivel kevesebb szolga lenne a színen. Tudod, hogy rendes körülmények között nem avatkozom…
— Akkor ne tedd — csattant föl felesége. — A háztartás az én ellenőrzésem alá tartozik. Nem tudom elviselni a lazaságot.
— Biztos vagyok benne, hogy te tudod a legjobban, de…
— Mi lesz ezekkel a boszorkányokkal? Félreállsz tétlenül s hagyod, hogy a probléma megérjen valamikor a jövőben? Hagyni fogod, hogy ezek a boszorkányok dacoljanak veled? Mi van a koronával?
A herceg vállat vont.
— Kétségtelen, hogy a folyóban végezte — válaszolta.
— És a gyerek? Odaadták a boszorkányoknak? Szoktak azok embert áldozni?
— Úgy tűnik, nem — felelte a herceg. A hercegné némileg kiábrándultnak látszott.
— Ezek a boszorkányok — jegyezte meg a herceg. — Szemmel láthatólag varázslatot bocsájtottak a lakosságra.
— Nos, nyilvánvaló…
— Nem mágikus varázslatot. Úgy tűnik, tisztelik őket. Medicinákat meg ilyesmiket készítenek. A hegyvidékiek egyidejűleg félik őket, és büszkék rájuk. Nem kizárt, hogy kissé nehéz dió lesz föllépni ellenük.
— Azt is el tudnám hinni — morrant sötéten a hercegné —, hogy téged is megbabonáztak.
Valójában a herceget tényleg érdekelték. Az erő mindig sötét vonzerővel bír, mindenekelőtt ezért vette el a hercegnét feleségül. Mereven bámulta a tüzet.
— Valójában — szólt a hercegné, aki ismerte ezt a baljóslatú mosolyt — neked ez tetszik, igaz? A veszély gondolata. Emlékszem, mikor összeházasodtunk, az az ügy a csomózott kötéllel…
Csattintott ujjaival a herceg megüvegesedett tekintete előtt. A férfi fölegyenesedett.
— Egyáltalán nem! — kiáltotta.
— Akkor mit fogsz csinálni?
— Várok?
— Vársz?
— Várok és töprengek. A türelem rózsát terem.
A herceg hátradőlt. A mosoly, amit mosolygott, egy millió évet tölthetett egy sziklán ücsörögve. S aztán, pont az egyik szeme alatt, elkezdett vonaglani egy izom.
Vér szivárgott a kezén lévő kötésből.
S ismét telihold nyargalt a felhőkön.
Mállotviksz Néne megfejte és megetette a kecskéket, elfojtotta a tüzet, betakarta egy szövetdarabbal a tükröt, s előhúzta a söprűt az ajtó mögül. Kiment, bezárta maga mögött az ajtót, s fölakasztotta a kulcsot egy szögre az árnyékszékben.
Ez épp elegendő volt. A kostetői boszorkányság teljes történetében csupán egyetlen egyszer tört be egy tolvaj egy boszorkány kunyhójába. A szóban forgó boszorka a legrettenetesebb büntetést mérte rá[5].
Néne fölült a söprűre, s elmotyogott néhány szót, ám különösebb meggyőződés nélkül. Két további kísérlet után leszállt, megbabrálta a kötést, s újra próbálkozott. Volt valami halvány gyanúja némi csillogásnak a nyél egyik végén, de hamar kihunyt.
— A francba! — morogta a bajsza alatt.
Gondosan körülnézett, arra az esetre, ha valaki figyelné. Valójában csak egy vadászó borz volt ott, ami, hallván a rohanó lábak dobogását, kidugta fejét a bokrokból, s látta, ahogy Néne végigront az ösvényen, miközben merev karral tartja maga mellett a söprűnyelet. Végül beugrott a mágia, s a boszorkánynak sikerült bájtalanul rápattannia a söprűre, mielőtt az fölgördült volna az égre, kábé olyan kecsesen, mint egy kacsa, aminek hiányzik az egyik szárnya.
5
Nem tett semmit, de néha, amikor találkozott vele a faluban, rámosolygott egy amolyan bizonytalan, tépelődő módon. Három ha után ez a kétségek közt hányódás túl soknak bizonyult a tolvaj számára, és véget vetett bűnös életének; az újat a kontinens túloldalán kezdted, ahol jó útra tért, ám haza sohasem.