A fák fölül elfojtottan minden törpemechanizmusra vonatkozó átokszó hallatszott.
A legtöbb boszorka jobb szeretett magányosan álló kunyhóban lakni, a hagyományos görbe kéménnyel és növények benőtte zsúppal. Mállotviksz Néne helyeselte ezt; semmi jó nincs abban, hogy boszorka vagy, ha nem tudatod ezt a népekkel.
Ogg Ángyi mit sem törődött azzal, hogy mit tudnak a népek, s még kevesebbet azzal, hogy mit gondolnak, és egy új, csecsebecsékkel telizsúfolt házikóban lakott magának Lancre városának közepén, s saját magánbirodalmának szívében. Több lánya és menye járt oda főzni és takarítani valamiféle szolgálati beosztás szerint. Minden lapos felületet megtömtek a család messzi földre utazott tagjai által visszahozott dísztárgyak. Fiai és fiúunokái a farakást fölölezve, a tetőt zsindelyezve, a kéményt kisöpörve tartották; az italszekrény mindig tele volt, a hintaszéke melletti zacskót mindig jól megtömték dohánnyal. A tűzhely fölött lógott egy óriási tábla, fájába égetett „Anya” felirattal. A világ egész története során egyetlen egy zsarnok sem ért el ilyen tökéletes uralmat.
Ogg Ángyi macskát is tartott, egy hatalmas, félszemű, szürke kandúrt, amit Csövesnek nevezett, s ami megosztotta idejét az alvás, evés, és a legelképesztőbben vérfertőző macskatörzs nemzése között. A kandúr kinyitotta szemét, mint valami sárga, a Pokolra nyíló ablakot, amikor meghallotta Néne söprűjét ügyetlenül landolni a hátsó pázsiton. Fajtája ösztönével fölismerte, hogy Néne megcsontosodott macskagyűlölő, s puhán beszivárgott egy szék alá.
Magrat már pedánsan a tűz mellett üldögélt.
Egyike a kevés hajlíthatatlan varázstörvénynek, hogy gyakorlói nem tudják hosszabb időre megváltoztatni saját megjelenésük. Testük kifejleszt egy afféle alaki tehetetlenséget s fokozatosan visszatér eredeti formájához. De azért Magrat próbálkozott. Minden áldott reggel hosszú, sűrű és szőke volt a haja, de estére mindig visszavedlett normális, nyugtalan göndörségébe. Hogy javítsa a hatást, Magrat megpróbált ibolyákat és kankalinokat fonni bele. Az eredmény egyáltalán nem az lett, amit előzőleg remélt. Azt a benyomást keltette, hogy egy ablakból a fejére esett egy virágláda.
— Jó estét! — köszönt Néne.
— Üdvöz légy — mondta udvariasan Magrat. — Derűs légyen e találkozás! Csillag ragyog…
— Szasz! — vágott közbe Ogg Ángyi. Magrat összerezzent.
Néne leült s elkezdte eltávolítani a kalaptűket, amelyek magas kalapját kontyához szögezték. Végül rádöbbent Magrat kinézetére.
— Magrat!
A fiatal boszorkány ugrott egyet, s csontos kezét ruhája erkölcsös homlokzatára szorította.
— Igen? — rebegte.
— Mi van az öledben?
— A familiárisom — jelentette ki védekezően.
— Mi történt a varangyoddal?
— Elkószált — motyogta Magrat. — Meg különben is, nem volt túl jó.
Néne fölsóhajtott. Magrat kétségbeesett, megbízható familiárisra irányuló kutatása már jó ideje folyt, s a rájuk pazarolt szeretet és figyelem ellenére mindnek volt valami rettenetes fogyatékossága, mint például hajlam a harapdálásra, a láb alá kerülésre, illetve szélsőséges esetekben a metamorfózisra.
— Ezzel már tizenöt lesz idén — jelentette ki Néne. — Nem számolva a lovat. Ez micsoda?
— Egy szikla — kuncogott Ogg Ángyi.
— Nos, legalább tartós — jegyezte meg Néne.
A szikla kidugott egy fejet s enyhén szórakozott pillantást vetett rá.
— Ez egy teknősbéka — közölte Magrat. — Odalenn az ürügerinci piacon vettem. Hihetetlenül öreg és számos titkot tud, azt mondta az eladó.
— Ismerem a fickót — bólogatott Néne. — Ő az, aki olyan aranyhalat árul, ami elveszti aranyozását egy-két nap után.
— Egyébként Könnyűléptűnek fogom hívni — jelentette be Magrat, hangja lázas a kihívástól. — Megtehetem, ha akarom.
— Igen, igen, rendben, biztos vagyok benne — mondta Néne. — Különben meg, hogy s mint, nővéreim? Két hónap telt el, amióta utoljára találkoztunk.
— Minden új holdnál kéne — szögezte le szigorúan Magrat. — Rendszeresen.
— Akkor volt Tidorunk legifjabbikának esküvője — magyarázta Ogg Ángyi. — Nem mulaszthattam el.
— Én meg egész éjjel fönn voltam egy beteg kecskével — vágta rá sebtiben Mállotviksz Néne.
— Nos, jó — kételkedett Magrat. Kotorászott a táskájában. — Mindegy, ha belevágunk, jobb lesz, ha meggyújtjuk a gyertyákat.
Az idősebb boszorkányok rezignáltán néztek össze.
— De itt van nekünk a csinos új lámpás, amit Trézsink küldött nekem — mutatta ki Ogg Ángyi ártatlanul. — És a tüzet is föl akartam piszkálni.
— Kitűnően látok sötétben — szögezte le szigorúan Néne. — És már megint azokat a nevetséges könyveket olvastad. Grimmeséket.
— Grimoire-okat…
— És nem fogsz megint a padlóra rajzolni se — figyelmeztette Ogg Ángyi. — Napokba telt, amíg Drinánk föltakarította azt az összes izét múltkor…
— Rúnák — magyarázta Magrat. Könyörgés bújt meg tekintetében. — Figyelj, nem lehetne legalább egyetlen gyertya?
— Rendben — válaszolta Ogg Ángyi, kissé megenyhülve. — Ha ettől jobban érzed magad. De csak egyetlen egy, jegyezd meg. És egy tisztességes fehér. Semmi extra.
Magrat sóhajtott egyet. Valószínűleg nem lett volna jó ötlet előhozakodni táskája tartalmának maradékával.
— Itt kellenének legyenek még néhányan — jegyezte meg szomorkásan. — Az nincs rendben, egy három főből álló gyülekezet.
— Nem tudtam, hogy még mindig gyülekezet vagyunk. Senki se mondta nekem, hogy még mindig gyülekezet vagyunk — húzta az orrát Mállotviksz Néne. — Különben meg, nincs senki más a hegynek ezen az oldalán, kivéve a vén Hessegi Szülét, és ő mostanság nem jár társaságba.
— De egy csomó fiatal lány a falumban… — szólalt meg Magrat. — Tudod. Mind csupa lelkesedés lenne.
— Nem úgy szoktuk csinálni, s ezt te is jól tudod — felelte helytelenítőleg Néne. — Az emberlánya nem indul el, hogy rátaláljon a boszorkánymesterségre, hanem az jön s talál az emberlányára.
— Hogyne, hogyne — mondta Magrat. — Bocsánat.
— Rendben — nyugtázta Néne, kissé lecsillapodva. Sosem sajátította el a mentegetőzés képességét, de másokban nagyra értékelte.
— Hát akkor mi legyen ezzel az új herceggel? — kérdezte Ángyi, hogy enyhítse a légkört.
Néne hátradőlt.
— Leégettetett néhány házat Lusta Dögön — jelentette ki. — Az adók miatt.
— Milyen borzasztó! — mondta Magrat.
— A jó öreg Verenc király is azt szokta volt tenni — mutatta ki Ángyi. — Rettentő vérmérséklete volt.
— Ő azonban hagyta, hogy először az emberek kimeneküljenek — említette meg Néne.
— Ó, igen — bólogatott Ángyi, aki rendíthetetlenül királypárti volt. — Tudott ilyen nyájas lenni. S elég gyakran pénzt is adott az újjáépítésre. Ha nem felejtette el.
— És minden Disznóleséskor egy oldal szarvashús. Rendszeresen — emlékezett Néne sóvárogva.
— Ó, igen. Nagyon tisztelettudó a boszorkányokkal, az volt, bizony — tette hozzá Ogg Ángyi. — Amikor útban volt, hogy emberekre vadásszon, ha összetalálkozott velem az erdőben, mindig lekapta a sisakját meg „Reménylem, jó egészségben találom, Ogg Úrnő”, s másnap leküldte a komornyikját két palack valamivel. Rendes király volt.