— Ámbár emberekre vadászni nincs igazán rendjén — nyilatkozta Magrat.
— Nos, nincs — értett egyet Mállotviksz Néne. — De csak akkor fordult elő, ha valami rosszat csináltak. Verenc azt mondta, hogy igazából élvezik. És eleresztette őket, ha előbb jól megfuttatták.
— Meg aztán volt neki az a nagy lomposa — mondta Ogg Ángyi.
Érezhető változás következett be a légkörben. Melegebb lett, sötétebb, s szótlan összeesküvés árnyai töltötték be a sarkokat.
— Á, igen — jegyezte meg Mállotviksz Néne tartózkodóan —, a droit de seigneur-je.
— Sok gyakorlatra volt szüksége — bámult bele Ogg Ángyi a tűzbe.
— De másnap elküldte a kulcsárt, egy zacskó ezüsttel meg egy kosár ennivalóval járult hozzá az esküvőhöz — folytatta Néne. — Számtalan pár tudta illő módon megkezdeni a közös életet ennek köszönhetően.
— Á — értett egyet Ángyi. — És egy-két egyén is.
— Ízről ízre király — biccentett Néne.
— Miről beszéltek? — érdeklődött gyanakodva Magrat. — Háziállatot tartott?
A két boszorkány fölmerült abból a mélyebb áramlatból, akármi volt is az, ahol az idáig úsztak. Mállotviksz Néne vállat vont.
— Azt kell mondjam — folytatta Magrat zord hangnemben —, ahhoz képest, hogy milyen nagyra tartjátok a néhai királyt, nem úgy tűnik, mintha különösebben aggódnátok amiatt, hogy meg lett gyilkolva. Úgy értem, állati gyanús baleset volt.
— Ilyenek a királyok — mutatta ki Néne. — Jönnek-mennek, az egyik jó, a másik rossz. Az ő apja meg megmérgezte az őt megelőző királyt.
— Az a vén Irgumtargum volt — mondta Ogg Ángyi. — Emlékszem, nagy, veres szakálla volt neki. Ő is nagyon nyájas volt, tudod.
— Csak most mindenkinek tilos azt mondania, hogy Felmet megölte a királyt — jelentette ki Magrat.
— Mi? — fakadt ki Néne.
— Múltkoriban kivégeztetett néhány embert Lancréban, mert ezt mondták — folytatta Magrat. — Rosszindulatú hazugságok terjesztéséért, azt állította. Azt mondta, hogy bárki, aki mást állít, meg fogja tapasztalni a tömlöcét belülről, csak nem sokáig. Azt mondta, Verenc természetes halált halt.
— Nos, az áldozatul esés orgyilkosságnak igenis természetes halálnem egy király esetében — szögezte le Néne. — Nem értem, mit szégyell ezen. Amikor a jó öreg Irgumtargumot meggyilkolták, rúdra tűzték a fejét, örömtüzet gyújtottak, és a palotában mindenki részeg volt egy hétig.
— Emlékszem — jegyezte meg Ángyi. — Körbehurcolták a fejét az összes faluban, hogy megmutassák, tényleg halott. Nagyon meggyőző volt szerintem. Különösen neki magának. Vigyorgott. Azt hiszem, pont így szeretett volna távozni.
— Viszont azt hiszem, lehet, hogy rajta kell tartsuk majd a szemünk ezen a mostanin — morfondírozott Néne. — Azt hiszem, egy kissé okos lehet. Az bizony nem jó dolog egy király esetében. És nem hiszem, hogy tudná, hogyan kell tisztelettudást mutatni.
— Múlt héten jött hozzám egy fickó, hogy megkérdezze, akarok-e adót fizetni — jelentette be Magrat. — Mondtam neki, hogy nem.
— Hozzám is eljött — bólogatott Ogg Ángyi. — De Jászónunk és Desőnk kimentek és megmondták nekije, hogy nem akarunk csatlakozni.
— Kis termetű férfi, kopasz, fekete kabátban? — firtatta Néne elgondolkozva.
— Igen — válaszolta a másik kettő.
— Ott ólálkodott a málnabokraimban — közölte Néne. — Csak amikor kimentem, hogy megtudjam, mit akar, elszaladt.
— Igazából adtam neki két krajcárt — mondta Magrat. — Azt mondta, meg fogják kínozni, tudjátok, ha nem veszi rá a boszorkányokat, hogy fizessenek adót…
Lord Felmet gondosan megszemlélte a két pénzdarabot az ölében.
Aztán ránézett az adószedőjére.
— Nos? — ösztökélte.
Az adószedő megköszörülte torkát.
— Nos, uram, tudja. Elmagyaráztam, hogy szükség van egy állandó zsoldoshadsereg fölfogadására, ekcetra, és azt kérdezték, minek, és mondtam, hogy az útonállók miatt, ekcetra, és azt mondták, az útonállók sose zaklatják őket.
— És a polgári építkezések?
— Á. Igen. Nos, kimutattam, hogy szükség van hidak építésére és karbantartására, ekcetra.
— És?
— Azt mondták, nem használják őket.
— Á — bólintott a herceg sokat tudón. — Nem tudnak átkelni folyó vízen.
— Ebben nem vagyok biztos, uram. Azt hiszem, a boszorkányok azon gázolnak át, akin csak akarnak.
— Mondtak még mást is? — érdeklődött a herceg.
Az adószedő őrülten csavargatta a köntöse szegélyét.
— Nos, uram. Megemlítettem, hogy az adók hogyan segítenek fönntartani a királyi Rendet és Nyugalmat, uram…
— És?
— Azt mondták, hogy a királynak kéne fönntartania a saját rendjét és nyugalmát, uram. És aztán egy pillantást vetettek rám.
— Miféle pillantást?
A herceg állát kezébe temetve ült. Teljesen le volt nyűgözve.
— Egy kissé nehéz azt leírni — mondta az adószedő. Megpróbálta elkerülni Lord Felmet tekintetét, ami azt a határozott benyomást keltette benne, hogy a kövezett padló a szélrózsa minden irányába menekül, s már több hektárt megtett. Olyan volt Lord Felmet lebilincseltsége a számára, amilyen a gombostű a nagy színjátszó lepkének.
— Próbáld meg! — javasolta a herceg.
Az adószedő elpirult.
— Nos — szólt. — Az… nem volt valami kedves.
Ami szemlélteti, hogy az adószedő jobban értett a számokhoz, mint a szavakhoz. Amit akkor mondott volna, ha a zavarba jövés, félelem, gyatra emlékezőtehetség és bármiféle képzelőerő teljes hiánya nem esküdött volna össze ellene, ez:
„Amikor kisfiú voltam, s a nagynénémnél voltam látogatóban, és Ő megtiltotta nekem, hogy egyek a tejszínből, és föltette egy magas polcra a kamrában, és amikor ő nem volt otthon, csakazértis fogtam egy sámlit, és fölmásztam érte, és visszajött, és én nem tudtam, és nem értem el rendesen a tálat, és ripityára tört a padlón, és ő kinyitotta az ajtót, és rám meredt: az volt az a pillantás. De az volt a legrosszabb, hogy ők is tudják.”
— Nem valami kedves — ismételte meg a herceg.
— Nem, uram.
A herceg bal keze ujjaival dobolt a trón karfáján. Az adószedő újólag megköszörülte torkát.
— Kegyelmességed… kegyelmességed nem kényszerít rá, hogy visszamenjek, ugye? — tudakolta.
— Hümm? — szólt a herceg. — Egyáltalán nem. Csak ugorj be a kínvallatóhoz, miután kimész innen. Tudd meg, mikorra tud beosztani.
Az adószedő hálás pillantást vetett rá, s hajlongva térdet hajtott.
— Igenis, uram. Máris, uram. Köszönöm, uram. Kegyelmességed roppant…
— Hogyne, hogyne — legyintett Lord Felmet szórakozottan. — Elmehetsz.
A herceg magára maradt a csarnok végtelenjében. Megint eleredt az eső. Néha-néha egy darab vakolat tört darabokra a padlólapokon, és a falakból recsegés-ropogás hallatszott, mikor még tovább roskadoztak. A levegő vénséges pincéktől szaglott.
Az istenekre, hogy gyűlöli ezt a királyságot!
Olyan kicsike volt, csak negyven mérföld hosszú s talán tíz széles, és csaknem egészében kegyetlen hegységekből állt, jegeszöld lejtőkkel meg késéles hegygerincekkel, vagy sűrű, összezsúfolt rengetegekből. Egy ilyen királyság egyáltalán semmilyen gondot nem szabadna okozzon.