Aminek nem igazán tudott a mélyére hatolni, az az érzés volt, hogy a királyságnak mélysége van. Úgy tűnt, túlságosan sok a geográfiája.
A herceg fölkelt s végiglépdelt az erkélyig, ami páratlan kilátást nyújtott a fákra. Belédöbbent, hogy a fák szintén visszanéznek rá.
Érzékelte a neheztelést. De ez fura volt, mert maguk az emberek nem tiltakoztak. Úgy tűnt, semmi ellen nem tiltakoznak különösebben. Verenc eléggé népszerű volt a maga módján. Egész nagy kivonulás volt a temetésén; a herceg visszaemlékezett a komoly arcok soraira. Nem ostoba arcok. Semmi esetre sem ostobák. Csupán szórakozottak, mintha amit a királyok csinálnak, tényleg nem lenne nagyon fontos.
Ezt majdnem olyan bosszantónak találta, mint a fákat. Bezzeg egy oltári jó felkelés, az bizony sokkal… sokkal helyénvalóbb lett volna. Az ember kilovagolhatott volna és fölakasztathatott volna lázadókat, kreatív feszültség lett volna, ami oly elengedhetetlenül lényeges egy állam tisztes fejlődésében. Annak idején, odalent a síkságon, ha belerúgtál az emberekbe, visszarúgtak. Itt fönn, amikor belerúgsz az emberekbe, arrébb lépnek, s türelmesen kivárják, hogy leessen a lábad. Hogyan maradjon fönn egy király neve a történelemben, ha ilyen emberek fölött uralkodik? Semmivel se lehet őket jobban elnyomni, mint amennyire egy matracot lehet.
Megemelte az adókat és leégettetett néhány falvat elvi alapokon, csak hogy megmutassa mindenkinek, kivel állnak szemben. Szemlátomást nem volt ennek semmi hatása.
Meg aztán itt vannak ezek a boszorkák, akiktől nem nyugodhatott.
— Bolond!
A Bolond, aki csöndesen bóbiskolt a trón mögött, rettegve ébredt.
— Igen!
— Gyere ide, Bolond!
A Bolond boldogtalanul végigcsilingelte az utat.
— Áruld el nekem, Bolond, itt mindig esik?
— Frigyelj, bácsikám…
— Csak a kérdésre felelj — vágott közbe Lord Felmet acélos türelemmel.
— Néha eláll, uram. Hogy utat engedjen a havazásnak. És néha vannak nekünk azok az igazán pazar orgiasztikus ködjeink — felelte a Bolond.
— Orgiasztikus? — firtatta szórakozottan a herceg.
A Bolond nem tudta leállítani magát. Megrettent füle hallotta, ahogy kicsúszik a száján, hogy:
— Sűrű, uram. A latatin orgulumból, ami levest vagy lét jelent.
De a herceg oda se figyelt. Odahallgatni az alantasok locsogására, saját tapasztalatai szerint, nem különösebben érdemes.
— Unatkozom, Bolond.
— Hadd szórakoztassam lordságod megszámlálhatatlan mulatságos szófacsarással s könnyed mókával.
— Próbáld meg!
A Bolond megnyalta kiszáradt ajkát. Valójában erre nem számított. Verenc király megelégedett azzal, hogy belerúgott, vagy a fejéhez vágott egy palackot. Egy igazi király.
— Várok. Nevettess meg!
A Bolond fejest ugrott.
— Minek okán, uracskám — nyekeregte —, minek okán lehessen az borlével itatott igavonó barmot az éjszakára bérelt gyertya fivérének ítéltetni?
A herceg összeráncolta homlokát. A Bolond úgy érezte, jobb lesz, ha nem vár.
— Mertmivel az gyertya lehessen faggyas, mígnem az igavonó barom hájtalan — mondta, s mivel hozzátartozott a vicchez, könnyedén megveregette Lord Felmetet pálcikára kötözött luftballonjával, s megpengette mandolinját.
A herceg mutatóujja kapkodó szólót vert a trónus karfáján.
— Igen? — fanyalgott — És aztán?
— Ez, ööö, volt mintegy a dolog egésze — felelte a Bolond, s sietve hozzátette. — A nagypapám úgy gondolta, hogy ez az egyik legjobb vicce.
— Merem állítani, hogy ő másképp adta elő — jelentette ki a herceg. Fölállt. — Hívasd a vadászaim. Azt hiszem, kilovagolok hajtóvadászatra. És te is jöhetsz.
— Uram, én nem tudok lovagolni!
Ezen a reggelen először, Lord Felmet elmosolyodott.
— Kolosszális! — mondta. — Akkor adatni fogunk neked egy lovat, amit nem lehessen meglovagolni. Ha. Ha.
Lenézett a kötéseire. És utána, ígérte magának, fölküldetek a fegyvermesterrel egy ráspolyt.
Eltelt egy év. A napok türelmesen követték egymást. Még rögtön a multiverzum kezdetén mind megpróbáltak egyszerre előzni, és nem jött össze.
Tamasján Hwel rozoga asztala alatt ült, apját nézte, aki föl-le járt fél karját lengetve és szónokolva. Kedélyvámos mindig lengette a karját, amikor beszélt; ha megkötöznéd a kezét a háta mögött, akkor megnémulna.
— Rendben van — mondta éppen —, s mit szólsz A Király Menyasszonyai-hoz?
— Tavaly — szólt Hwel hangja.
— Na jó. Akkor előadjuk nekik Málió, Klaccs Zsarnoká-t — jelentette ki Kedélyvámos, s gégéje zökkenőmentesen váltott sebességet, ahogy a hangja valami nagy, gördülő dologgá változott, ami meg tudta volna rezgetni az ablakokat egy átlagos városi főtéren keresztül. — „Vérzivatarban eljövék, És vér által uralkodom, Hogy senki se merészelje megkísérteni ezen véres falak…”
— Azt eljátszottuk tavalyelőtt — szögezte le végtelen nyugalommal Hwel. — Különben is, az embereknek elege van a királyokból. Egy kis kuncogásra vágynak.
— Nincs elegük az én királyaimból — jelentette be Kedélyvámos. — Édes fiam, az emberek nem azért járnak színházba, hogy vihogjanak, hanem hogy Átéljenek, Tanuljanak, Ámuljanak…
— Nevessenek — közölte határozottan Hwel. — Vess erre egy pillantást!
Tamasján hallotta a papírzizegést, meg a vesszők reccsenését, amikor Kedélyvámos leeresztette súlyát egy kellékes kosárra.
— Egy Afféle Varázsló — olvasta Kedélyvámos —, Vagy, Tőlem Csinálj, Amit Akarsz.
Hwel kinyújtotta lábát az asztal alatt, és odébb mozdította Tamasjánt, majd fülénél fogva előhúzta.
— Mi ez? — hörrent Kedélyvámos. — Varázslók? Démonok? Ördögfiókák? Kereskedők?
— Ugyancsak elégedett vagyok a második felvonás negyedik jelenetével — jegyezte meg Hwel, a kellékes doboz felé sarkallva a tipegő gyereket. — Komikus Mosogatás Két Szolgával.
— Van benne haláloságy-jelenet? — reménykedett Kedélyvámos.
— Niiincs — ismerte be Hwel. — De írhatok bele neked egy kacagtató monológot a harmadik felvonásba.
— Kacagtató monológot!
— Na jó, van hely egy magánbeszédre az utolsó felvonásban — sietett hozzátenni Hwel. — Írok egyet ma éjjel, semmi probléma.
— Meg egy leszúrást — említette Kedélyvámos, talpra állva. — Egy aljas gyilkosságot. Az mindig tetszésre talál.
Elmasírozott, hogy megszervezze a színpad fölállítását.
Hwel nagyot sóhajtott, s fölemelte pennáját. Valahol a zsákvászonfalak mögött ott volt Sunyikutya városa, ami valamiképp hagyta, hogy egy szurdok csaknem merőleges falában gubbasztó üregben épüljön föl. Bőven akad lapos földfelület a Kostetőn. Csak az a gond, hogy majdnem mind függőleges.
Hwel nem szerette a Kostetőt, ami fura, mert ez hagyományosan törpevidék, és ő törpe volt. De évekkel ezelőtt száműzték a törzséből, nem csupán a klausztrofóbiája miatt, hanem mert hajlamos volt az ábrándozásra. A helybéli törpekirály úgy érezte, hogy ez nem értékes adottság olyan valaki számára, akinek elvileg a bányászcsákányt kéne forgatnia, anélkül, hogy elfelejtené, mit is kéne megütnie vele, s így Hwel kapott egy nagyon kis zacskó aranyat, a törzs szívbéli jókívánságait, és egy eltökélt istenekhozzádot.