Történt pedig, hogy Kedélyvámos vándorszínészei épp arra jártak akkoron, és a törpe rászánt egy apró rézérmét a Síkságok Sárkánya előadására. Egyetlen arcizomrándulás nélkül nézte végig, visszament a szállására, s reggel bekopogott Kedélyvámos ekhós szekerén a Király A Hegy Alatt első fogalmazványával. Valójában nem volt túl remek, de Kedélyvámos elég jó emberismerő volt ahhoz, hogy lássa, a torzonborz golyófejben akkora képzelőtehetség lakozik, ami elég nagy a világ átíveléséhez, és imígyen amikor a vándorszínészek elvándoroltak, az egyiküknek loholnia kellett, hogy lépést tartson…
A világegyetemben egész idő alatt hózáporoznak a nyers inspirációrészecskék. Hébe-hóba egyikük eltalál egy befogásra kész agyat, ami aztán föltalálja a DNS-t, vagy a fuvolára írt szonátaformát, vagy egy módszert arra, hogy a villanyégő feleannyi idő alatt égjen ki. De a többségük mellémegy. A legtöbb ember leéli az életét anélkül, hogy egyszer is eltalálná egy.
Egyesek még ennél is pechesebbek. Ők kapják az összeset.
Ilyen volt Hwel is. Az előadóművészetek teljes történetének ellátásához elegendő ihlet ömlött folyamatosan a kicsiny, nehéz koponyába, amit az evolúció egyáltalán nem szánt semmi látványosabbra annál, mint hogy figyelemre méltóan ellenálló legyen a fejszecsapásokkal szemben.
Megnyalta pennáját, s szégyellősen körbenézett a táborban. Senki sem figyelte. Óvatosan fölemelte a Varázslót, és föltárt egy további papírhalmot.
Az nem egy másik fércmű volt. Minden lapot izzadságfoltok szennyeztek, s magukat a szavakat kéziratszerte pacák és kihúzások és apróbetűs macskakaparta betoldások hálójában firkálták oda. Hwel rámeredt egy pillanatig, egyedül egy világban, ami csakis belőle állt, meg a következő üres lapból, no meg a kiáltozó, lármázó hangokból, amik álmaiban kísértettek.
Írni kezdett.
Megszabadulva Hwel sosem túl szigorú figyelmétől, Tamasján kilökte a kellékes kosár tetejét és, a nagyon fiatalok módszerességével, elkezdte kipakolni a koronákat.
A törpe kidugta nyelvét, miközben irányította tévelygő pennáját a tintapettyezte lapon. Már lelt helyet a sorsüldözte szerelmeseknek, a nevetséges sírásóknak, és a púpos királynak. Jelenleg a macskák és a görkorcsolyák okoztak neki gondot…
A gyöngyöző kacagásra fölnézett.
— Az istenek szerelmére, fiú — mondta. — Aligha illik rád. Tedd szépen vissza.
A Korong belegördült a télbe.
A telet a Kostetőn nem lehetséges becsülettel varázslatos, jégvirágos csodaországként leírni, ahol minden ágacskát törékeny jégporcukor csipkéz. A kostetői tél nem lacafacázik, hanem betekintést nyújt egyenest a világ megteremtése előtti őshidegbe. A tél a Kostetőn több öl havat jelent, s az erdők puszta gyűjteményei az árnyékos zöld alagutaknak a hóförgetegek alatt. Az ötlet, hogy a Tél valójában élvezetes is lehet, sose merült volna föl a kostetői lakosokban, akiknek tizennyolc szavuk van a hóra[6].
Verenc király kísértete a pártázaton ődöngött, elhagyatottan és éhesen, elbámult szeretett erdei fölött, s kedvező alkalomra várt.
Ez a tél az előjelek tele volt. Éjjelente üstökösök szikráztak a fagyos égen. Nappalonta csodásan bálna- meg sárkányalakú felhők lebegtek a föld fölött. Girheshát faluban egy macskának kétfejű kölyke született, ám mivel Csöves, jelentékeny erőfeszítéseinek betudhatóan, egymaga volt az utolsó harminc nemzedék összes hímnemű elődje, ez valószínűleg nem is volt olyan rendkívüli.
Azonban Lusta Dögön egy fiatal kakas tojt egy tojást, s el kellett tűrjön néhány rendkívül zavarba ejtő, személyeskedő kérdést. Lancre városában egy férfi megesküdött, hogy találkozott egy pasassal, aki saját szemével látta, hogy egy fa fölkel és jár. Volt egy rövid ideig tartó, csípős garnélarák-zápor is. Fura fények villóztak az égbolton. Hátrafelé meneteltek a libák. S mindezek fölött villogott a hideg tűz hatalmas függönye, az Aurora Coriolis, a Tengelyfény, aminek fagyos árnyalatai megvilágították s kiszínezték az éjféli havat.
Mindebben nem volt semmi, a legkevésbé szokatlan sem. A Kostető, ami, mondjuk azt, úgy fekszik keresztül a Korong irdatlan mágikus állóhullámán, mint egy ártatlanul a sínekre keresztbe ejtett vasrúd, olyannyira átitatódott varázserővel, hogy folyamatosan kisül a környezetbe. Az emberek fölébrednek éjszaka, ezt motyogva „Ó, már megint egy rohadt ómen”, és visszaalszanak.
Eljött a Disznólesés Éjjele, jelölve egy újabb év kezdetét. És, döbbenetes hirtelenséggel, nem történt semmi.
Az égbolt tiszta volt, a hó mély és ropogós, mint a cukormáz.
A fagyoskodó erdők csöndesek voltak és bádogszagúak. Az egyetlen, ami potyogott az égből, nem volt más, csak egyszer-egyszer egy-egy friss hózápor.
Egy férfi átsétált a lápon Girheshátról Lancréba anélkül, hogy látott volna akár egyetlen lidércfényt, fejetlen kutyát, járkáló fát, kísértethintót vagy üstököst, és utána be kellett vinni a kocsmába és megitatni, hogy fölborzolódjanak az idegei.
A kostetőiek sztoicizmusa, ami a varázslatos káosszal szembeni egyetlen hathatós ellenállási formaként fejlődött ki az évek során, azon kapta magát, hogy képtelen megbirkózni a hirtelen változással. Olyan volt ez, mint a zaj, amit nem hall az ember, csak amikor megszűnik.
Mállotviksz Néne most hallotta, ahogy megbújt egy halom steppelt paplan alatt fagypont alatti hálószobájában. A Disznólesés Éjjele hagyományosan az egyetlen éjszaka a Korong hosszú éve során, amikor a boszorkányoktól elvárják, hogy otthon maradjanak, s így korán lefeküdt egy zacskó alma és egy ágymelegítő kőpalack társaságában. De valami fölriasztotta szendergéséből.
Egy közönséges ember leosont volna a lépcsőn, esetleg fölfegyverkezve egy piszkavassal. Néne csak átkulcsolta a térdét, s hagyta, hogy tudata elbóklásszon.
Nem a házban volt. Ki tudta venni a kis, szapora egértudatokat és kecskéi kissé homályos elméjét, ahogy azok barátságos pöffeszkedéssel az ólban hevertek. Egy vadászó bagoly az éberség váratlan tőre volt, mikor ellibegett a háztető fölött.
Néne még jobban összpontosított, míg tudata tele nem lett a rovarok aprócska zümmögésével zsúpban meg a szúk percegésével a gerendákban. Nincs ott semmi érdekes.
Elfészkelt s hagyta, hogy kisodródjon az erdőbe, ami csöndes volt, eltekintve a tompa puffanásoktól, amikor a hó néha lecsusszant a fákról. Még a tél közepén is az erdő tele van élettel, általában szunyókálva föld alatti odúkban, vagy téli álmot aludva a fák belsejében.
Minden szokásosan. Még tovább terjeszkedett, a fönti tenyérre és titkos hágókba, ahol a farkasok rohannak halkan a megfagyott hókérgen; megérintette tudatuk, éles volt, akár a kés. Még magasabban nem volt semmi a hómezőkön, csak vermelinfalkák[7].
Minden úgy volt, ahogy lennie kell, kivéve, hogy semmi sem volt rendben. Volt valami… igen, volt valami eleven odakünn, valami ifjú és ősöreg és…
Néne megforgatta az érzést a fejében. Igen. Az volt az. Valami elhagyatott. Valami elveszett. És…
Az érzelmek sosem szimplák, ezt tudta Néne. Hámozd le, és még többet lelsz alatta…
Valamit, ami ha hamarosan nem szabadul meg az elhagyatottság és elveszettség érzésétől, nagyon dühös lesz.
És még mindig nem tudta megtalálni. Ki tudta venni a bábok csöpp kis tudatát a megfagyott avar alatt. Érzékelni tudta a gilisztákat, amelyek elvándoroltak a fagyvonal alá. Még néhány embert is tudott észlelni, pedig az volt mind közt a legnehezebb az emberi elme olyan sok gondolatot gondol egyszerre, hogy csaknem lehetetlen tartózkodási helyét megállapítani, olyan, mintha ködöt akarnál fölszögezni a falra.
7
A vermelin egy kis, fekete-fehér szőrös állat, szőrméjéről nevezetes. A lemming sokkal óvatosabb rokona; kizárólag apró kavicsokról veti le magát.