Semmi sincs ott. Semmi sincs ott. Az érzés teljesen körbevette, és nem volt semmi, ami okozhatta volna. Olyan messzire lehatolt, amennyire csak tudott, egész a királyság legkisebb teremtményéig, és nem volt ott semmi.
Mállotviksz Néne fölült ágyában, meggyújtott egy gyertyát, s kinyúlt egy almáért. Mereven bámulta a halószobafalat.
Nem szerette, ha legyőzték. Igenis volt valami odakint, valami, ami beitta a mágiát, valami, ami nőtt, valami, ami olyan elevennek tűnt, hogy teljesen körülvette a házat, és ő nem volt képes megtalálni.
Csutkájáig fogyasztotta az almát, s gondosan a gyertyatartó tálcájára helyezte. Aztán elfújta a gyertyát.
Az éjszaka hűs bársonya visszasiklott a szobába.
Néne még egyszer, utoljára megpróbálta. Talán rosszfelé keresgélt…
Egy pillanattal később a padlón feküdt a párnát szorosan feje köré csavarva.
Ha elgondoljuk, hogy arra számított, apró lesz…
Lancre Kastély rázkódott. Nem volt erőteljes rázkódás, de nem is kellett az legyen, lévén, hogy a kastély megépítettsége olyan, hogy még enyhe szellőben is inog egy picit. Egy kicsiny fiatorony lassan lezuhant a ködös szakadék mélyébe.
A Bolond a padlólapokon feküdt és borzongott álmában. Értékelte a megtiszteltetést, már ha ez megtiszteltetés volt, de a folyosón alvástól mindig a Bolondok Céhéről álmodott, aminek zord, szürke falai mögött a rettenetes oktatás hét évét reszkette végig. Bár persze a padlókövek valamivel puhábbak voltak, mint az ottani ágyak.
Néhány lábbal arrébb egy páncélruha csilingelt halkan. A lándzsája addig rezgett páncélkesztyűjében, míg, úgy suhogva át az éjszakai levegőn, mint egy lecsapó krikettütő, lecsúszott és széttörte a padlólapot a Bolond füle mellett.
A Bolond fölült és rádöbbent, hogy még mindig borzong. És a padló is.
Lord Felmet szobájában a rázkódás porzuhatagokat küldött le az ősi baldachinos ágyról. A herceg fölébredt az álomból, amiben egy nagy vadállat dübörgött a kastélyban, s rettegve úgy döntött, hogy ez akár igaz is lehet.
Valami rég elhunyt király képmása lepottyant a falról. A herceg fölsikoltott.
A Bolond bebotorkált, megpróbálva megőrizni egyensúlyát egy olyan padlón, ami tengermód hullámzott, s a herceg kikászálódott az ágyból, és megragadta a kis termetű fickót zekéjénél fogva.
— Mi történik? — sziszegte. — Földrengés?
— Errefelé nincs nekünk olyanunk, uram — válaszolta a Bolond, s félre lett taszajtva, amikor egy sezlon lassan átlibegett a szőnyegen.
A herceg az ablakhoz rontott, s kinézett az erdőre a holdfényben. A fehér tetejű fák rázkódtak a csöndes éjszakai levegőben.
Egy vakolatdarab csapódott a padlóba. Lord Felmet megpördült, s ezúttal markolása fölemelte a Bolondot a padlóról.
A rengeteg fényűzés közé, amiket a herceg ragyogóan el tudott nélkülözni életéből, tartozott a tudatlanság luxusa is. Szerette azt érezni, hogy tudja, mi folyik. A lét nagyszerű bizonytalanságai nem rejtettek semminő vonzerőt számára.
— A boszorkányok azok, igaz? — morrant. Bal orcája rángatózni kezdett, mint a szárazra vetett hal. — Ők vannak ott kint, ugye? Ők gyakorolnak Hatást a kastélyra, nemde?
— Frigyelj, bácsikám… — kezdte a Bolond.
— Ők irányítják az országot, mi?
— Nem, nagyjóuram, ők soha…
— Ki kérdezett téged!
A Bolond a kastéllyal tökéletes ellenfázisban reszketett a félelemtől, ezért hát ő volt az egyetlen, aki most látszólag teljesen mozdulatlanul állt.
— Ööö, lordságod, uram — rebegte.
— Vitatkozni mersz velem?
— Nem, uram!
— Gondoltam. Föltételezem, szövetkeztél velük te is?
— Uram! — kiáltotta a Bolond, őszintén megdöbbenve.
— Ti mind szövetségben álltok, ti népség! — acsarogta a herceg. — Az egész banda! Nem vagytok mások, mint egy csapat főkolompos!
Félrelökte a Bolondot, fölrántotta a franciaablakot, s kilépett a fagyos éjszakai levegőre. Jól megbámulta az alvó királyságot.
— Hallotok engem mind? — sikította. — Én vagyok a király!
A rázkódás megszűnt, amitől a herceg elvesztette egyensúlyát. Gyorsan megtámaszkodott, s lesöpörte a vakolatot hálóingéről.
— Akkor jól van — mondta.
De ez rosszabb volt. Az erdő most odahallgatott rá. A szavak, amiket kimondott, eltűntek a csönd nagy vákuumában.
Volt valami odakint. Érezte. Elég erős volt, hogy megrázza a kastélyt, és most őt figyelte, őt hallgatta.
A herceg elhátrált, nagyon óvatosan, maga mögött motozott az ablakkilinccsel. Óvakodva belépett a szobába, becsukta az ablakot, és sietve behúzta a függönyöket.
— Én vagyok a király — ismételte meg halkan. Ránézett a Bolondra, aki úgy érezte, valamit várnak tőle.
Ez a férfi az uram és parancsolóm, gondolta. Ettem a kenyerét, vagy akármijét, ahogy az mondani szokás. Azt mondták nekem a Céh iskolájában, hogy egy Bolond hű kell maradjon urához egész a legvégéig, amikor már mindenki más cserbenhagyta. Jónak vagy rossznak ehhez semmi köze. Minden vezetőnek szüksége van a Bolondjára. Csakis a lojalitás jöhet szóba. Az minden. Még akkor is, ha nyilvánvalóan háromnegyedrészt elmebajos, én az ő Bolondja vagyok, míg egyikünk meg nem hal.
Legnagyobb rémületére észrevette, hogy a herceg zokog.
A Bolond kotorászott az ingujjában s elővarázsolt egy csengettyűkkel kihímzett, meglehetősen használt vörös-sárga zsebkendőt. A herceg szívszaggató hála kifejezésével arcán vette át, s kifújta orrát. Aztán eltartotta magától, s őrült gyanakvással rámeredt.
— Tőr az, amit magam előtt látok? — motyogta.
— Ümm. Nem, uram. Ez a zsebkendőm, tudja. Ha megnézi közelebbről, tulajdonképp meg lehet állapítani a különbséget. Nincs neki olyan sok éles éle.
— Kedves bolond — mormolta tétován a herceg.
Teljesen megtébolyodott, gondolta a Bolond. Elment az esze jó messzire, és ott megbomlott. Úgy be van csavarodva, hogy borospalackok kinyitására lehetne használni.
— Térdelj ide mellém, Bolondom.
A Bolond úgy tett. A herceg a vállára fektette mocskos kötését.
— Hű vagy, bolond? — firtatta. — Meg lehet bízni benned?
— Megesküdtem, hogy mindhalálig követem uramat — felelte rekedten a Bolond.
A herceg közel nyomta hibbant arcát a Bolondhoz, aki egy vérbe borult szempárba nézett föl.
— Én nem akartam — suttogta összeesküvő módjára. — Rákényszerítettek. Én nem akartam…
Az ajtó kivágódott. A hercegné töltötte be az ajtónyílást. Tényleg, majdnem pont ugyanolyan alakja volt.
— Leonál! — vakkantotta.
A Bolondot lenyűgözte az, ami a herceg szemével történt. Az őrült vörös fény eltűnt, visszaszívódott, s helyére kemény, kék tekintet került, amit már jól ismert. Ez nem azt jelenti, jött rá, hogy a herceg bármivel is kevésbé lenne dilis. Még józan eszének hidege is őrültség volt valamiképp. A hercegnek olyan elméje volt, ami úgy ketyegett, mint egy óra, és így nem csoda, hogy, mint egy óra, rendszeresen megkettyent.
Lord Felmet higgadtan nézett föl.
— Igen, drágám?
— Mi okozza ezt az egészet? — kívánta tudni az asszony.