— Boszorkányok, úgy gyanítom — válaszolta Lord Felmet.
— Tényleg nem hinném… — kezdte a Bolond. Lady Felmet pillantása nem csupán elhallgattatta, hanem csaknem odaszögezte a falhoz.
— Ez magától értetődik — mondta — Mekkora idióta vagy!
— Bolond, úrasszonyom.
— Az is — tett hozzá az úrnő, s visszafordult férjéhez.
— Nos — szólt komoran mosolyogva. — Még mindig dacolnak veled?
A herceg vállat vont.
— Hogy harcolhatnék a mágia ellen? — tudakolta.
— Szavakkal — felelte a Bolond gondolkozás nélkül, s azonnal meg is bánta. Mindketten őt bámultak.
— Mi? — kérdezte a hercegné.
A Bolond zavarában leejtette a mandolinját.
— A… a Céhben — mondta a Bolond — megtanultuk, hogy a szavak hatalmasabbak lehetnek még a mágiánál is.
— Bohóc! — csattant föl a herceg. — A szavak csak szavak. Rövidke szótagok. Botok és kövek esetleg eltörhetik a csontjaim — elhallgatott, ízlelgetve a gondolatot —, de a szavak sosem tehetnek kárt bennem.
— Uram, vannak olyan szavak, amik megtehetik — válaszolta a Bolond. — Hazug! Bitorló! Gyilkos! — a herceg hátratántorodott, és összerázkódva ragadta meg a trónus karfáját.
— Az ilyen szavakban persze nincs igazság — sietett hozzátenni a Bolond. — De úgy tudnak elterjedni, akár föld alatt a tűz, kitörésükkel elégetve…
— Igaz! Igaz! — sikította a herceg. — Hallom őket, állandóan! — előrehajolt. — A boszorkányok miatt! — sziszegte.
— Akkor, akkor, akkor más szavakkal lehetne ellenük harcolni — dadogta a Bolond. — A szavak még a boszorkányokkal is elbánhatnak.
— Milyen szavak? — kérdezte elgondolkozva a hercegné.
A Bolond vállat vont.
— Banya. Szemmel verő szipirtyó. Ostoba vénasszony.
A hercegné megemelintett egy vaskos szemöldököt.
— Nocsak, nem is vagy teljesen idióta — jegyezte meg. — A pletykára gondolsz.
— Pontosan, úrasszonyom — a Bolond szemét forgatta. Mibe mászott bele?
— A boszorkányok miatt — suttogta a herceg, nem különösebben bárkinek. — El kell mondjuk a világnak az igazat boszorkányokról. Gonoszak. Ők okozzák, hogy visszajön a vér. Még a dörzspapír sem segít.
Volt még egy rengés, miközben Mállotviksz Néne végigsietett a keskeny, megfagyott ösvényeken az erdőben. Egy darab összetapadt hó lecsusszant egy faágról, s szétporlott a kalapján.
Nincs ez rendben, ezt jól tudta. Sose törődj a… — akármi volt is —, de az hallatlan, hogy egy boszorkány elmenjen hazulról Disznólesés Éjjelén. Teljesen ellentmondott a hagyományoknak. Senki se tudta, miért, de az nem számít.
Kiért a fenyérre, s átcsörtetett a törékeny hangán, amiről a szél már lekotorta a havat. A láthatárhoz közel látszott a növekvő hold, s sápadt fénye megvilágította a boszorkány fölé tornyosuló hegyeket. Más volt a világ itt fönn, s olyan, ahova még egy boszorkány is csak ritkán merészkedik; többek közt a világ jeges születésének maradéka, csupa zöld jég és késélességű hegygerinc és mély, eldugott völgy terület. Ezt a tájat nem emberi lényeknek szánták — nem ellenséges, ahogy egy tégla vagy egy felleg sem ellenséges, csupán rettenetesen, rettenetesen nemtörődöm.
Kivéve, hogy most az egyszer ráfigyelt. Egy tudat, teljesen eltérő bármelyiktől, amivel valaha is összeakadt, neki szentelte figyelme jókora részét. Fölmeredt a jeges meredekekre, félig arra számítva, hogy látni fog egy toronymagas árnyékot mozogni a csillagok előtt.
— Ki vagy? — kiáltotta. — Mit akarsz?
A hangja visszaverődött, s visszhangzott a sziklákon. Magasan az ormok között távoli lavina dörgése hallatszott.
A fenyér tetején, ahol nyaranként a foglyok ólálkodtak a bokrokban, mint apró, suhogó idióták, állt egy menhir. Körülbelül ott, ahol a boszorkányok területe határos volt egymással, bár a határokat sohasem jelölték ki hivatalosan.
A menhir olyan magas volt, mint egy magas férfi, s kékes árnyalatú sziklából készült. Rendkívül mágikusnak tartották, mert, noha csak egyetlen egy volt belőle, soha senki nem volt képes megszámlálni; ha észrevette, hogy valaki tűnődve méregeti, mögé csoszogva eltüntette magát. Ez volt a leghártérbehúzódóbb monolit, amit valaha is fölfedeztek.
Valamint egyike volt a számos kisülési pontnak, amik szétárasztották a Kostetőn fölhalmozódott mágiát. A föld több ölnyire körülötte pőre volt a hótól s lágyan gőzölgött.
A menhir elkezdett elsomfordálni, s gyanakodva nézte a nőt egy fa mögül.
Néne tíz percig várt, míg Magrat sietve meg nem érkezett a Bősz Hermelinből fölvezető ösvényen, amely falu áldott jó természetű lakosai kezdtek hozzászokni a fülmasszázshoz és virágalapú homeopatikus gyógyszerekhez a tényleges lefejezéstől eltekintve az égvilágon minden nyavalyára[8]. Levegő után kapkodott, s csupán egy kendőt viselt hálóinge fölött, ami, ha Magratnak lett volna mivel, rendkívül kacérkodó lett volna.
— Te is érezted?
Néne bólintott.
— Gytha hol van? — kérdezte. Lenéztek a Lancre városa — a havas derengésben csak fények összevisszasága — felé vezető csapásra.
Buli volt. Fény ömlött az utcára. Emberlánc kígyózott ki s be Ogg Ángyi házába, aminek belsejéből néha átható kacagás, s összetörő üveg, és gyerekek nyűgösködésének őszítő-bőszítő zaja érkezett. Világos volt, hogy ebben a házban jelenleg a legvégsőkig kitapasztalják a családi életet.
A két boszorkány bizonytalanul álldigált az utcán.
— Gondolod, hogy be kéne menjünk? — tudakolta Magrat félénken. — Nem mintha meg lennénk hívva. És nincs nálunk egy üveg ital se.
— Nekem úgy hangzik, hogy máris túlontúl sok üveg ital van odabenn — jegyezte meg Mállotviksz Néne helytelenítőleg. Egy férfi tántorgott ki az ajtón, böfögött, Nénébe ütközött, azt mondta „Boldog Disznólesést anyjuk”, fölnézett az arcába, és azonnali hatállyal kijózanodott.
— Mss! — csattant föl Néne.
— A lehető legrettenetesebben sajnálom… — kezdte a férfi.
Néne ellentmondást nem tűrő módon söpört el mellette.
— Gyere, Magrat! — parancsolta.
A lárma odabenn a fájdalomküszöb környékén lebegett. Ogg Ángyi úgy kerülte meg a Disznólesés éji hagyományt hogy meghívta magához az egész falut s a szoba levegője már jócskán meghaladta a levegőszennyeződést korlátozó intézkedések előírásait. Néne átlavírozott a testek tömegén egy rekedt hang alapján, ami terjengősen tudatta a nagyvilággal, hogy, összehasonlítva más állatok valami egész hihetetlen választékával, a sün határozottan mázlista.
Ogg Ángyi egy széken csücsült a tűz mellett, egyik kezében iccés korsóval, s egy szivarral vezényelte az ismétlést. Vigyorgott, amikor meglátta Néne arcát.
— Nicsak, kedves öreg satrafám! — visította túl a lármát. — Hát te is eljöttél. Igyál egyet. Igyál kettőt. Szasz, Magrat. Húzz ide egy széket s fattyúzd le a macskát!
Csöves, aki összegömbölyödve heverészett a sutban s résnyire nyitott, sárga fél szemmel leste az ünnepséget, egyet-kettőt suhintott a farkával.
Néne mereven leült az illemtudás nyársat nyelt alakjaként.
— Nem maradunk — jelentette ki szúrósan nézve Magratra, aki tétován nyúlt egy tálka sósmogyoró felé. — Látom, elfoglalt vagy. Csak azon tűnődtünk, észrevettél-e… bármit. Ma éjjel. Egy kevéssel ezelőtt.
8
Használtak. A boszorkányok orvosságai általában használnak, függetlenül a szolgáltatás konkrét formájától.