— Ide fogod adni nekem — jelentette ki.
Néne félrerántotta a pokróc egyik redőjét, s lenézett egy apró, alvásba burkolózott arcra karjában.
Fölnézett.
— Nem — válaszolta elvi alapokon.
A katona róla Magratra és Ogg Ángyira pillantott, akik olyan mozdulatlanok voltak, mint a menhirek a fenyéren.
— Boszorkányok vagytok? — tudakolta.
Néne bólintott. Villám csapott le az égből és egy bokor úgy ötven ölnyire tűzbe borult. A két katona a férfi mögött motyogott valamit, de ő mosolygott s fölemelte páncélos kezét.
— Elhárítja a boszorkányok bőre az acélt? — kérdezte.
— Tudomásom szerint nem — felelte Néne kiegyensúlyozottan. — Esetleg tehetsz vele egy próbát.
Az egyik katona előrelépett, s óvatosan megérintette a férfi karját.
— Uram, tisztesség ne essék szólván, uram, ez nem jó ötlet…
— Maradj csöndben.
— De rettentő balszerencsét…
— Meg kell kérjelek még egyszer?
— Uram — mondta a katona. Tekintete Nénéébe ütközött egy pillanatra, s reményvesztett rettegést tükrözött.
A vezér rávigyorgott Nénére, akinek egyetlen izma se moccant.
— A parasztmágiád bolondoknak való, éj anyja. Lesújthatok rád, ott, ahol állsz.
— Akkor sújts, fickó — szólította föl Néne, elnézve a férfi válla fölött. — Ha azt súgja a szíved, sújts olyan keményen, ahogy csak mersz.
A kapitány fölemelte kardját. Újra villám cikázott, s néhány öllel arrébb kettéhasított egy sziklát, megtöltve a levegőt füsttel s égett szilícium bűzével.
— Mellé — nyugtázta a vezér elégedetten, s Néne látta, hogy izmai megfeszülnek, ahogy készült lecsapni a karddal.
Szerfelett megdöbbent kifejezés suhant át arcán. Oldalra fordította fejét, és kinyitotta száját, mintha megpróbálna kibékülni egy új ötlettel. Kardja kiesett kezéből, s heggyel lefelé beleszúródott a tőzegbe. Aztán sóhajtott és összecsuklott, nagyon puhán, halomba roskadva Néne lábánál.
A boszorkány kissé megbökte lábujjával.
— Talán nem voltál tudatában annak, hogy mit céloztam meg — suttogta. — Éj anyja, még mit nem!
A katona, aki előzőleg megkísérelte visszatartani a vezért, elborzadva bámult a véres tőrre kezében, s elhátrált.
— N-n-nem hagyhattam. Nem lett volna szabad neki. Ez… ez nem helyes — dadogta.
— Erről a vidékről való vagy, fiatalember? — érdeklődött Néne.
A katona térdre rogyott.
— Veszett Csikaszból, naccsága — válaszolta. Visszanézett az elesett kapitányra. — Ezért meg fognak ölni! — jajgatta.
— De azt tetted, amiről azt gondoltad, helyes — mutatta ki Néne.
— Nem ezért álltam katonának. Nem azért, hogy nekifogjak embereket ölni.
— Nagyon helyes. Én a helyedben elszegődnék matróznak — jelentette ki Néne elgondolkozva. — Igen, egy tengerészeti karrier. Amint lehet, elkezdeném. Valójában most rögtön. Menekülj el, ember. Menekülj a tengerhez, ahol nem maradnak nyomok. Hosszú, boldog életed lesz, ígérem — Egy pillanatig elmerengett, aztán hozzátette. — Legalábbis valószínűleg hosszabb, mint amilyen akkor lenne, ha itt maradnál.
A katona kihúzta magát, hálából, rettegésből és csodálatból vegyített pillantással ajándékozta meg a boszorkányt, s eliramlott a ködbe.
— És most esetleg valaki elmondhatná nekünk, hogy mi ez az egész? — szólt Néne a harmadik férfi felé fordulva.
Ahol korábban a harmadik férfi volt.
Patkók távolodó dobolása hallatszott a tőzegen, aztán csönd.
Ogg Ángyi előrebicegett.
— El tudnám fogni — jegyezte meg. — Mi a véleményed?
Néne fejét rázta. Leült egy sziklára s ránézett a karjában tartott gyermekre. Fiúcska volt, nem több, mint kétéves, és egészen csupasz a takaró alatt. Tétován ringatta, s a semmibe bámult.
Ogg Ángyi megvizsgálta a két tetemet, annak a modorában, aki számára a kiterítés nem tartogat félelmet.
— Talán banditák voltak — szólt Magrat remegő hangon.
Ángyi fejét rázta.
— Fura dolog — mondta. — Mindketten ugyanazt a címert viselik. Két medve fekete-arany pajzson. Tudja valaki, hogy mit jelent?
— Verenc király címere — felelte Magrat.
— Az ki? — kérdezte Mállotviksz Néne.
— Ő uralja ezt az országot — világosította föl Magrat.
— Ó! Az a király! — legyintett Néne, mintha a dolog nem érdemelt volna figyelmet.
— Egymással harcoló katonák. Ennek semmi értelme — hökkent meg Ogg Ángyi. — Magrat, vess egy pillantást a hintóba.
A legfiatalabb boszorkány körbeturkált a kocsibelsőben, s egy zsákkal tért vissza. Kiborította, s valami a tőzegre huppant.
Mostanra a vihar átmorajlott a hegy túloldalára, és a vizes hold híg fényzabkását vetett a nedves fenyérre. Ami megcsillant azon, ami, kétségkívül, egy szerfelett fontos korona volt.
— Egy korona — mutatta ki Magrat. — Vannak rajta olyan szúrós izék is.
— Nahát! — jegyezte meg Néne.
A gyermek bugyborékolt álmában. Mállotviksz Néne ki nem állhatta a jövőbe nézést, de most érezte, hogy a jövendő egyenesen ránéz.
És a boszorkánynak egyáltalán nem tetszett a kinézete.
Verenc király a múltra pillantott, és többé-kevésbé ugyanerre a nézetre jutott.
— Te látsz engem? — kérdezte.
— Ó, hogyne. Egész tisztán, de tényleg — válaszolta az újonnanjött.
Verenc szemöldöke összeráncolódott. Kísértetnek lenni jóval több szellemi erőfeszítést igényelt, mint elevennek lenni: negyven évig ragyogóan elboldogult anélkül, hogy napjában egy-kettőnél több alkalommal el kellett volna gondolkodjék, most meg állandóan muszáj.
— Á — mondta. — Te is kísértet vagy.
— Jól kiszúrtad.
— A fej volt az a hónod alatt — magyarázta Verenc elégedetten önmagával. — Az vezetett nyomra.
— Zavar téged? Visszatehetem a helyére, ha zavar téged — jelentette ki segítőkészen az öreg kísértet. Szabad kezét odanyújtotta. — Örvendek a szerencsének. Serbili vagyok, Lancre királya.
— Verenc. Úgyszintén — Lenézett az öreg király arcába s hozzátette. — Nem emlékszem, hogy láttam volna a képmásod a Hosszú Galérián…
— Ó, az mind az én időm után történt — legyintett Serbili elutasítólag.
— Akkor hát mióta vagy itt?
Serbili lenyúlt és megvakarta az orrát.
— Úgy ezer éve — közölte büszkeségtől csengő hangon. — Élve és kísértve.
— Ezer éve!
— Valójában én építtettem ezt a kastélyt. Épp csinosan kifestettem, amikor az unokaöcsém levágta a fejem, míg aludtam. El sem tudom mondani neked, mennyire fölbosszantott a dolog.
— De… ezer év… — ismételte meg Verenc elgyöngülve.
Serbili karon fogta.
— Nem olyan rossz — tett bizalmas vallomást, miközben az ellenállásra képtelen királyt keresztülvezette az udvaron. — Sok szempontból jobb, mint elevennek lenni.
— Azok akkor átkozottul fura szempontok! — csattant föl Verenc. — Én szerettem életben lenni!
Serbili biztatóan vigyorgott.
— Hamarosan hozzá fogsz szokni — mondta.
— Nem akarok hozzászokni!
— Erős morfogenetikus erőtered van — mutatta ki Serbili. — Értek hozzá. Keresni szoktam az ilyesmit. Igen. Nagyon erős, azt kell mondjam.