— Az mi?
— Tudod, én sose tudtam magam jól kifejezni szavakkal — magyarázta Serbili. — Mindig könnyebbnek találtam fejbe csapni az embereket valamivel. De úgy gondolom, hogy a lényeg az, hogy mennyire voltál életteli. Úgy értem, amikor éltél. Valami, amit — röviden elhallgatott — állati vitalitásnak neveznek. Igen, az lesz az. Állati vitalitás. Azt mondhatni, minél többed volt belőle, annál inkább önmagad maradsz, ha kísértet leszel. Úgy vélem, te száz százalékosan eleven voltál, amikor életben voltál.
Verencnek akarata ellenére hízelgett a dolog.
— Megpróbáltam jó kondícióban maradni — mondta.
Átsétáltak a falon a Nagy Csarnokba, ami most üresen állt. A kecskelábú asztalok látványa automatikus reakciót váltott ki a királyból.
— Hogyan kerítünk magunknak reggelit? — firtatta.
Serbili feje meglepődve nézett föl.
— Sehogy — felelte. — Mi kísértetek vagyunk.
— De én éhes vagyok!
— Nem vagy éhes. Tudod, ezt csak képzeled.
Csörömpölés hallatszott a konyhából. A szakácsok már fönn voltak, és, egyéb utasítás hiányában, a kastély szokásos reggeli menüjét készítették elő. Ismerős illatok lebegtek elő a konyhához vezető sötét boltív alól.
Verenc szippantott.
— Kolbász — szólt álmodozón. — Szalonna. Tojás. Füstölt hal — Serbilire bámult — Véres hurka.
— Valójában nincs is gyomrod — mutatta ki az öreg kísértet. — Ez az egész csak a fejedben van. Csak a szokás hatalma. Csak azt gondolod, hogy éhes vagy.
— Azt gondolom, hogy éhen halok.
— Igen, de igazából semmit sem tudsz megérinteni, tudod — magyarázta gyöngéden Serbili. — Egyáltalán semmit se.
Verenc leeresztette magát egy padra, puhán, hogy ne libegjen át rajta, és kezébe temette arcát. Hallotta már korábban, hogy a halál szörnyű lehet. Csak nem fogta föl, mennyire.
Bosszút akart állni. Ki akart jutni ebből a váratlanul borzalmas kastélyból, hogy megtalálja a fiát. És még inkább elborzasztotta, hogy azon kapta magát, hogy amit igazán akar, de most rögtön, az egy tányér vese.
Nedves hajnal öntötte el a tájat, megmászta a Lancre Kastély oromzatát, elfoglalta az erődítményt, s végül áttört a napozószoba szárnyas ablakán.
Felmet herceg komoran bámult ki a csöpögő erdőre. Olyan rengeteg volt belőle! Nem arról van szó, döntötte el, hogy bármi kifogása lenne a fák, mint olyan, ellen, csak az, hogy ilyen rengeteg fa látványa rettenetesen leverő. Állandóan rátört a vágy, hogy megszámolja őket.
— Valóban, szerelmem — mondta.
A herceg azokat, akik megismerkedtek vele, valamiféle gyíkra emlékeztette, lehetséges, hogy arra a fajtára, amelyik vulkanikus szigeteken él, naponta egyszer mozdul meg, van egy elcsökevényesedett harmadik szeme, és havonként ismétlődő eseményként pislog. Ő magát civilizált embernek tartotta, akihez jobban illik egy tisztességesen megszervezett időjárás száraz levegője és ragyogó napsütése.
Másrészt, tűnődött, nem kizárt, hogy fának lenni jó. A fáknak nincs füle, ebben eléggé biztos volt. És láthatólag elboldogulnak a házasság áldott állapota nélkül. Egy hím tölgyfa — ennek muszáj lesz utánanéznie — egy hím tölgyfa csak belehullatja virágporát a szellőbe, és az egész vacakolás a makkokkal, hacsak nem gubacsok azok, nem, szinte bizonyos volt benne, hogy makkok, valahol másutt történik…
— Igen, drágaságom — mondta.
Igen, a fák jól megoldották az egészet. Felmet herceg rámeredt az erdő tetejére. Önző disznók.
— Határozottan, egyetlenem — mondta.
— Mi? — kérdezte a hercegné.
A herceg tétovázott, kétségbeesetten megpróbálva visszajátszani a monológ utolsó öt percét. Volt valami arról, hogy ő csak félig férfi és… szándékosan pipogya? Szándékában pipogya? És biztos volt benne, hogy volt valami panaszkodás a kastély hidegségére. Igen, valószínűleg az lesz az. Nos, ez egyszer azok a rohadt fák is végezhetnek némi munkát.
— Azonnal ki fogok vágatni s idehozatni néhányat, kincsem — mondta.
Lady Felmet pillanatnyilag szóhoz sem jutott. Ez naptári eseményszámba ment. Nagy darab, imponáló asszony volt, aki azt a benyomást keltette a vele először találkozó emberekben, hogy egy teljes szélben vitorlázó gályát látnak; a hatást fölerősítette a lady azon szerencsétlen tévhite, hogy a vörös bársony jól áll neki. Ami azonban nem kiemelte az arcszínét, hanem passzolt hozzá.
A herceg gyakorta elmerengett azon, micsoda jószerencse érte azzal, hogy elvehette. Felesége becsvágyának motorja nélkül csak egy lenne a helyi uraságok közül, s nem nagyon lenne mit tennie a vadászáson, iváson, és droit de seigneur-jének[3] gyakorlásán kívül. Ehelyett, most csak egy lépésnyire van a tróntól, és hamarosan uralkodója lehet mindannak, amit maga körül lát.
Föltéve, hogy nem bánja, hogy az mind fa.
Sóhajtott.
— Mit vágatsz ki? — tudakolta jegesen Lady Felmet.
— Ó, hát a fákat — válaszolta a herceg.
— Mi köze hozzá a fáknak?
— Nos… olyan rengeteg van belőlük — felelte mély átérzéssel a herceg.
— Ne térj el a tárgytól!
— Bocsánat, édesem.
— Azt kérdeztem, hogy hogyan lehettél olyan idióta, hogy hagytad őket elmenekülni? Mondtam neked, hogy az a szolga túlságosan hűséges. Nem lehet megbízni az olyan alakokban.
— Valóban nem, szerelmem.
— Föltételezem, esetleg föl sem merült benned, hogy valakit utánuk küldhetnél?
— Bencent, drágám. És két gárdistát.
— Ó! — a hercegné elhallgatott. Bencen, a herceg személyi testőrségének kapitánya, olyan hatékony gyilkos volt, akár egy pszichopata mongúz. Ő maga is a kapitányt választotta volna. Bosszantotta, hogy ideiglenesen megfosztották a lehetőségtől, hogy férjét hibáztassa, de egész jól kapott új erőre.
— Egyáltalán nem kellett volna utánuk küldeni, ha hallgattál volna rám. De sose teszed.
— Mit nem teszek, szenvedélyem?
A herceg ásított. Hosszú volt az éjszaka. Volt egy teljesen fölöslegesen drámai méretű égiháború, s aztán meg az a mocskos ügy a késekkel.
Már említettük, hogy Felmet herceg egy lépésre állt a tróntól. A kérdéses lépés a Nagy Csarnokba vezető lépcső tetejétől az aljáig tartott, amin Verenc király végigzuhant a sötétben, hogy, a valószínűség minden törvényével ellenkezően, saját tőrén landoljon.
Azonban a király saját orvosa már kinyilvánította, hogy az elhalálozás természetes okokra volt visszavezethető. Bencen meglátogatta a doktort, és elmagyarázta, hogy a lépcsőn történő legurulás tőrrel az ember hátában olyan betegség, amit elkapnak a szájukat kinyitó ostobák.
És tényleg, már többeket megfertőzött a király személyi testőrei közül, akik egy kissé nagyothallottak. Kisebbfajta járvány tört ki.
A herceg összeborzadt. A múlt éjszakának akadtak egyes részletei, amik mind homályosak, mind iszonyúak voltak.
Megpróbálta biztosítani önmagát, hogy az összes kellemetlenségnek már vége, és van egy királysága. Nem valami különös, szemlátomást főleg fák, de királyság és van koronája.
Bárcsak meg tudnák találni.
Lancre Kastélyt egy sziklakiszögellésre építette egy olyan építész, aki hallott már Gormenghastról, de szűkösebb volt a költségvetési kerete. De azért megtett minden tőle telhetőt a leszállított árú fiatornyok, alkalmi vétel pártázatok, pillérek, csipkézett lőrések, vízköpők, öregtornyok, bástyák, udvarok és tömlöcök pöttöm preparátumával; valóban mindent, amire csak egy kastélynak szüksége lehet, kivéve talán az elfogadható alapozást és az olyan habarcsot, amit nem mos el egy könnyű zápor.
3
Akármi legyen is az. Sose talált még olyanra, aki kész lett volna ezt elmagyarázni neki. De ez határozottan olyasmi volt, amivel egy feudális lordnak rendelkeznie kell, és, egész biztos volt benne, rendszeres gyakorlatra van szüksége. Úgy képzelte, valami nagytestű, szőrös kutya. Eltökélt szándéka volt, hogy szerez egyet, és átkozott jól meggyakorlatoztatja.