A kastély szédelegve hajolt a Lancre-folyó száguldó, fehér vize fölé, ami ezer lábbal lejjebb sötéten morajlott. Hébe-hóba egyes darabkák beleestek.
Bármilyen kicsi volt is, a kastélyban ezer hely akadt egy korona elrejtésére.
A hercegné kivonult, hogy találjon valaki mást, akit lehordhat, s ott hagyta Lord Felmetet komoran kibámulva a tájra. Eleredt az eső.
Erre a végszóra érkezett a viharos dörömbölés a kastély kapuján. Súlyosan megzavarta a kastély kapusát, aki Csonka Miszter Tökfejet játszott a kastély szakácsával és a kastély Bolondjával a konyha melegében.
Morgott és fölállt.
— Kívül kopogás — mondta.
— Min kívül? — érdeklődött a Bolond.
— Az ajtón kívül, te hülye.
A Bolond aggodalmas pillantást vetett rá.
— Kopogás az ajtón kívül? — firtatta gyanakvóan. — Ez nem valamiféle zen, ugye?
Amikor a kapus elmorgott a kapufülke irányába, a szakács még egy krajcárt dobott a kasszába, és szúrósan nézett kártyalapjai fölött a Bolondra.
— Mi az a zen?
A Bolond csengettyűi csilingeltek, ahogy elrendezte kártyáit. Gondolkozás nélkül így válaszolt:
— Ó, Szumtin filozófiai rendszerének alszektája a Forgásiránti Klaccsban, cikornyátlan zordonaságáról és meditáción valamint légzési technikákon keresztül elérhető személyes lelki béke és egészség kínálatáról ismeretes, egyik érdekes jellegzetessége a látszólag értelmetlen kérdések kérdezése azért, hogy ezáltal szélesebbre tárja a fölfogás ajtaját.
— Hogy is volt ez? — kérdezte gyanakodva a szakács. Nagyon ideges volt. Amikor fölvitte a reggelit a Nagy Csarnokba, egyfolytában azt érezte, hogy valami megkísérli kivenni a tálcát a kezéből. És mintha ez nem lett volna elég rossz, ez az új herceg visszaküldte őt… Megborzongott. Zabkása! Meg lágytojás! A szakács túl öreg volt az ilyesmihez. Megrögződött szokásai voltak. Az igazi feudális hagyományokhoz ragaszkodó szakács volt. Aminek nem volt alma a szájában és nem lehetett nyárson sütni, azt ő nem akarta fölszolgálni.
A Bolond, kezében egy kártyalappal, tétovázott, elfojtotta páni rettegését, s sebesen gondolkodott.
— Hitemre, bácsikám — vinnyogta —, tekegyelmed jobban teli vagyon kérdésekkel, mint a tátincs farvitorlával.
A szakács megnyugodott.
— Nos, oké — szólt, noha nem teljesen elégedetten. A Bolond zsinórban elvesztette a következő három leosztást, csakis a biztonság kedvéért.
Mindeközben a kapus elhúzta a reteszt a nagykapuba vágott kis ajtón, s kikukucskált.
— Ki kopogtata kívül? — morrant.
A katona annak ellenére, hogy bőrig ázott és halálra rémült volt, meghökkent.
— Kívül? Min kívül? — kérdezte.
— Ha nekiállsz kekeckedni, akkor tőlem akár piszok jól kívül is maradhatsz egész álló nap — válaszolta a kapus nyugodtan.
— Nem! Ebben a minutumban beszélnem kell a herceggel! — kiáltotta a gárdista. — Házon kívül vannak a boszorkányok!
A kapus már azon volt, hogy azt válaszolja „Az évszaknak megfelelően” vagy „Bárcsak én is ott lennék”, de megakadt, amikor megpillantotta a férfi arcát. Nem annak az embernek arca volt, aki átvenné a dolog szellemét. Olyasvalaki kinézete volt, aki olyasmiket látott, amikről tisztességes embernek nem szabadna tudnia…
— Boszorkányok? — kérdezte Lord Felmet.
— Boszorkányok! — dühöngött a hercegné.
A huzatos folyosón, egy olyan halk hang, akár a szél a távoli kulcslyukakban, reménykedő hangnemben így szólt:
— Boszorkányok!
Az okkultra hajlamosak…
— Az beavatkozás, nem más — közölte Mállotviksz Néne. — És semmi jó nem fog származni belőle.
— Olyan romantikus — zihálta Magrat, és fölsóhajtott.
— Üntyüli-püntyüli! — mondta Ogg Ángyi.
— Különben is — jegyezte meg Magrat —, megölted azt az utálatos fickót!
— Sose tettem olyat. Csak fölbátorítottam… a dolgokat, hogy úgy történjenek, ahogy nekik tetszik — Mállotviksz Néne homlokát ráncolta. — A kapitányban nem volt semmi tisztelettudás. Amikor az ember elveszti a közmegbecsülést, az bajt okoz.
— Aja-aja, babuci.
— Az a másik férfi azért hozta őt ide, hogy megmentse! — kiabálta Magrat. — Azt akarta, hogy tartsuk őt biztonságban! Ez nyilvánvaló! Ez a sors keze!
— Ó, nyilvánvaló — legyintett Néne. — Azt elismerem, hogy nyilvánvaló. A baj csak az, hogy attól, hogy a dolgok nyilvánvalóak, még nem biztos, hogy igazak is.
Kezében latolgatta a koronát. Nagyon nehéznek érzett, egy olyan módon, ami túlmegy a fontokon és unciákon.
— Igen, de a lényeg az… — kezdte Magrat.
— A lényeg az — vágott közbe Néne —, hogy jönnek majd keresni. Komoly népek. Komoly keresés. Döntsük-le-a falat és égessük-le-a-zsúpot keresés. És…
— Hogy ityeg a fityeg, lurkó?
— …És Gytha, biztos vagyok benne, hogy mind sokkal boldogabbak lennénk, ha abbahagynád a gőgicsélést! — csattant föl Néne. Érezte, hogy az idegei színre lépnek. Az idegei mindig a legjobb formájuk hozták, valahányszor nem volt biztos valamiben. Ráadásul visszavonultak Magrat kunyhójába, s a berendezés is kezdett az idegeire menni, mert Magrat hitt a Természet bölcsességében, meg a tündékben, meg a színek gyógyító erejében, meg az évszakok körforgásában, meg egy csomó más dologban, amikkel Mállotviksz Nénének esze ágában se volt közösködni.
— Nem óhajtod megmondani nekem, hogy kell egy gyerekre vigyázni, ugye! — csattant föl enyhén Ogg Ángyi. — Mikor nekem tizenöt van?
— Csak annyit mondok, hogy el kéne gondolkozzunk róla — jelentette ki Néne.
A másik kettő nézte őt egy darabig.
— Nos? — kérdezte Magrat.
Néne ujjai a korona szélén doboltak. Homlokát ráncolta.
— Először is, el kell vigyük a fiút innen — mondta, s föltartotta kezét. — Nem, Gytha, biztos vagyok benne, hogy a házad ideális meg minden, de nem biztonságos. A gyereknek valahol máshol kell fölnőnie, jó messze innen, ahol senki se tudja, ki ő. És aztán itt van ez — egyik kezéből a másikba dobálgatta a koronát.
— Ó, az könnyű — szólt Magrat. — Úgy értem, az ember csak eldugja egy szikla vagy valami alá. Tényleg könnyű. Sokkal könnyebb, mint a csecsemő.
— Hát nem — felelte Néne. — Az oka pedig az, hogy az ország teli csecsemőkkel és mind ugyanúgy néznek ki, de nem hinném, hogy koronából sok lenne. Különben is, ezeknek megvan a szokása, hogy rájuk találnak. Valahogy segítségért kiáltanak az emberi tudathoz. Jól jegyezd meg, ha bedugnád itt egy szikla alá, egy héten belül véletlenül fölfedeztetné magát.
— Ez biza igaz — bólogatott komolyan Ogg Ángyi. — Hányszor hajítottál egy varázsgyűrűt az óceán legmélységesebb fenekére, hogy aztán, amikor hazamentél, hogy egyél egy falat rombuszhalat uzsonnára, ott találd?
Csöndben fontolgatták.
— Egyszer se — válaszolta ingerülten Néne. — És te se. Különben is, lehet, hogy a fiú majd vissza akarja kapni. Amennyiben jogosan az övé, na persze. A királyok nagy becsben tartják a koronákat. Igazán, Gytha, néha olyanokat mondasz…