— Fölteszem a teát, jó? — vágott közbe Magrat vidáman, s eltűnt a mosogatókonyhába.
A két idősödő boszorkány udvarias és szúrós csöndben ült az asztal két oldalán. Végül Ogg Ángyi megszólalt:
— Takarosan rendbe hozta, nem? Virágok meg minden. Mik azok az izék a falon?
— Pecsétek — fanyalgott Néne. — Vagy valami olyasmi.
— Ki hitte volna — mondta udvariasan Ogg Ángyi. — Meg azok a köntösök, meg varázspálcák, meg dolgok is, mind!
— Modern — húzta az orrát Néne. — Jánykoromban volt egy darab viaszunk, meg két tűnk, és meg kellett elégedjünk velük. Azokban az időkben a két kezünkkel kellett megcsinálni a saját varázslataink.
— Nos, hát azóta jó sok pisi folyt le a Lancrén — mutatta ki Ogg Ángyi bölcsen. Vigasztalóan megütögette a kisgyereket.
Mállotviksz Néne fintorgott. Ogg Ángyi háromszor ment férjhez, s szerte a királyságban egy egész törzset uralt gyerekekből és unokákból. Valójában nem volt kifejezetten tilos a boszorkáknak megházasodni. Ezt elismerte Néne, noha vonakodva. Rendkívül vonakodva. Újra rosszallóan megszívta orrát, ami hibának bizonyult.
— Mi ez a bűz? — csattant föl.
— Á — mondta Ogg Ángyi, gondosan eredeti pozíciójába helyezve a gyereket. — Azt hiszem, most elmegyek megnézni, hogy van-e Magratnak egy tiszta rongya, jó?
S most Néne egyedül maradt. Zavarban volt, ahogy az ember mindig zavarba jön, amikor egyedül marad valaki más szobájában, s küzd a késztetéssel, hogy fölkeljen és közelebbről szemügyre vegye a könyveket a kredenc fölötti polcon, vagy megvizsgálja, hogy poros-e a kandallópárkány. Újra meg újra megforgatta kezében a koronát. S megint azt a benyomást keltette benne, hogy nagyobb és nehezebb, mint valójában.
Észrevette a tükröt a kandallópárkány fölött, és lenézett a koronára. Csábító volt. Gyakorlatilag esengett azért, hogy fölpróbálja, jó-e a méret. Nos, miért ne? Megbizonyosodott, hogy a többiek nincsenek a közelben, s aztán egyetlen mozdulattal lekapta a kalapját s fejére tette a koronát.
Úgy tűnt, ráillik. Néne büszkén kihúzta magát, s parancsolóan intett a tűzhely általános irányába.
— Jó lesz, ha engedelmeskedsz! — mondta. Dölyfösen odabiccentett a falióra-nagyapónak. — Csapd le a fejét, hej! — kommandírozta. Komoran mosolygott.
S megfagyott, amikor meghallotta a sikolyokat, s a lovak viharzását, s a nyílvesszők halálos suttogását, és az eleven húsba csapódó lándzsák nedves, hars hangját. Roham roham után visszhangzott a koponyáján át. Kard akadt pajzsba, vagy kardba, vagy csontba — könyörtelenül. Évek áramlottak át tudatán egy másodperc leforgása alatt. Voltak idők, mikor a holtak közt feküdt, vagy egy faágról lógott, de mindig akadt egy kéz, hogy fölemelje újra, s ráhelyezze egy bársony vánkosra…
Néne nagyon óvatosan leemelte a fejéről — komoly erőfeszítés volt, mert ez nem tetszett a koronának —, s letette az asztalra.
— Szóval szerinted ez teszi a királyt, mi? — susogta halkan. — Kíváncsi vagyok, miért akarják olyan sokan ezt a hivatalt?
— Kérsz cukrot? — kérdezte Magrat a háta mögött.
— Az az ember, aki király lesz, született bolond — állította Néne.
— Tessék?
Néne megfordult.
— Nem vettem észre, hogy bejöttél — jegyezte meg. — Mit is mondtál?
— Kérsz cukrot a teádba?
— Három kanállal — vágta rá Néne. Mállotviksz Néne életének kevés bánata közé tartozott, hogy minden erőfeszítése ellenére, pályája csúcsára rózsás almához hasonló arcbőrrel és összes fogával együtt érkezett el. Semennyi ráolvasás sem tudott rábeszélni akár egyetlen bibircsókot, hogy gyökeret verjen csinos, bár kissé lószerű vonásain, és a cukor hihetetlen mennyiségben történő fogyasztása csak arra volt jó, hogy határtalan energiával lássa el. Egy varázsló, akivel megtanácskozta a dolgot, elmagyarázta, hogy ez metabolizmusa következtében van így, ami legalább annyit lehetővé tett, hogy Ogg Ángyinál kissé különbnek érezze magát, aki, gyanúja szerint, még csak nem is látott olyat soha.
Magrat kötelességtudóan kiásott három púpos kanállal. Olyan jó lenne, gondolta vágyódva, ha hébe-hóba valaki azt mondaná „köszönöm”.
Hirtelen ráébredt, hogy a korona őt bámulja.
— Érzed, igaz? — tudakolta Néne. — Megmondtam, nem? A koronák segítségért kiáltanak!
— Rettenetes.
— Dehogy, dehogy. Csak az, ami. Nem tehet róla.
— De ez varázslat!
— Csak az, ami — ismételte meg Néne.
— Rá akar venni, hogy próbáljam föl — mondta Magrat, keze félúton a levegőben.
— Igen, azt szokta.
— De én erős leszek — szögezte le Magrat.
— Azt meghiszem! — értett egyet Néne, váratlanul furán kifejezéstelen arckifejezéssel. — Mit csinál Gytha?
— Megfürdeti a babát a mosogatóban — válaszolta Magrat kissé bizonytalanul. — Hogyan tudnánk elrejteni egy ilyesmit? Mi történne, ha elásnánk tényleg nagyon mélyre valahol?
— Egy borz előkaparná — felelte fáradtan Néne. — Vagy valaki nekiállna aranyat vagy mit ásni. Vagy egy fa körétekerné a gyökereit, s aztán kitépné egy vihar és fölszedné valaki és föltenné…
— Hacsak nem lenne olyan erős akaratú, mint mi — mutatta ki Magrat.
— Kivéve akkor, igen — vizsgálgatta Néne a körmeit. — Bár a koronákkal az van, hogy nem a föltevésük a gond, hanem a levételük.
Magrat fölemelte a koronát, és megforgatta kezében.
— És még csak nem is néz ki különösebben úgy, mintha korona lenne — említette meg.
— Láttál egy csomót, úgy vélném — gúnyolódott Néne. — Szakértőjük vagy, természetesen.
— Láttam egy párat. Sokkal több drágakő volt rajtuk és a közepükbe meg szövetdarabkák — felelte dacosan Magrat. — Ez csak egy kis, vékony vacak…
— Magrat Beléndek!
— Tényleg láttam. Amikor Pityergi Komámasszony…
— …nyugodjékbékében…
— …nyugodjékbékében, tanított, el szokott vinni engem át Girheshátra, vagy bárhová Lancréban, ahol a vándorszínészek épp fölléptek. Rajongott a teátrumért. Nekik több koronájuk volt, mint amennyit meg tudnál bottal fenyegetni, bár, jól figyelj — röviden elhallgatott —, Komámasszony azt mondta, hogy azok valójában csak pléhből meg papírból meg izéből vannak. És a drágakövek üvegből. De azok sokkal valódibbnak látszottak, mint ez. Nem gondolod, hogy ez fura?
Mállotviksz Néne, aki soha nem vallotta be tudatlanságát bármiről, nem tétovázott.
— Ó, igen — mondta. — Akkor hát egyike azoknak a dolgoknak, mi?
— Pityergi Komámasszony azt mondta, hogy a teátrum tükröt tart az életnek — mesélte Magrat. — Azt mondta, őt ez mindig fölvidítja.
— Nem csodálom — felelte Néne vaktában. — Legalábbis, ha tisztességesen játsszák. Rendes népek, ugye, ezek a teátrumjátszók?
— Azt hiszem.
— És vándorolnak szerte az országban, azt mondod? — gondolkozott el Néne a mosogatókonyha ajtaja felé tekintve.
— Mindenütt. Azt hallottam, most is van egy vándortársulat Lancréban. Nem mentem el, mert tudod… — Magrat lenézett. — Az nem helyes, ha egy nő egymaga elmegy ilyen helyekre.
Néne bólintott. Teljes mértékben helyeselte az ilyes nézeteket egész addig, míg föl nem merült a leghalványabb gyanúja, hogy ezek rá is vonatkozhatnának.