Az illatos hangán ültek, s a holdat bámulták.
— Nos, van nekünk királyunk — jelentette ki Néne. — És ezzel vége az egésznek.
— Neked meg Ángyinak lehet köszönni, de tényleg — csuklott Magrat.
— Mért?
— Senki se hitt volna nekem, ha ti nem álltok ki mellettem.
— Csak mert megkérdeztek minket — felelte Néne.
— Igen, de mindenki tudja, hogy a boszorkányok nem hazudnak, ez a lényeg. Úgy értem, mindenki láthatta, hogy annyira hasonlítanak egymásra, de az lehetett volna véletlen. Tudod — pirult el Magrat —, kikerestem a droit de seigneur-t. Pityergi Komámasszonynak volt egy szótára.
Ogg Ángyi fölhagyott a dalolászással.
— Igen — szólt Mállotviksz Néne. — Nos.
Magrat ráébredt, hogy feszengő lett a hangulat.
— Az igazat mondtátok, ugye? — kérdezte. — Tényleg testvérek, ugye?
— Ó, igen — válaszolta Ogg Ángyi. — Határozottan. Én gondoskodtam az anyjáról, amikor a te… amikor az új király született. És a királynéról, amikor az ifjú Tamasján jött a világra, és ő megmondta nekem, ki a gyerek apja.
— Gytha!
— Bocsánat.
A bor ugyan Magrat fejébe szállt, de az agyában azért még kattogtak a kerekek.
— Várjunk csak egy percet — nyögte.
— Emlékszem a Bolond apjára — mesélte Ogg Ángyi, lassan és kimérten beszélve. — Roppant jóképű fiatalember, az volt bizony. Nem jött ki a papájával, de néha eljött látogatóba. Hogy találkozzon régi barátokkal.
— Könnyen barátkozott — tette hozzá Néne.
— Különösen hölgyekkel — értett egyet Ángyi. — Nagyon kisportolt, az volt, nem? Úgy rémlik, azt hallottam, úgy mászta meg a falakat, hogy ihaj.
— Nagyon népszerű volt az udvarnál — folytatta Néne. — Ennyit én is tudok.
— Ó, igen. Legalábbis ami a királynét illeti.
— A király olyan sokat eljárt vadászni — szőtte a szót Néne.
— A droit-izéje miatt — szögezte le Ángyi. — Mindig fenn volt azzal, úgy biza. Szinte sose ment haza éjjelre.
— Várjunk csak egy percet — ismételte el Magrat.
A másik kettő ránézett.
— Igen? — szólt Néne.
— Ti azt mondtátok mindenkinek, hogy testvérek és Verenc az idősebb!
— Úgy van.
— És hagytátok, hogy mindenki azt higgye…
Mállotviksz Néne összébb húzta maga körül a kendőjét.
— Kötelesek vagyunk igazat mondani — jegyezte meg. — De semmi szükség arra, hogy nyíltak legyünk.
— Nem, nem, te azt mondod, hogy Lancre királya valójában nem…
— Amit mondok az az — közölte szigorúan Néne —, hogy van egy királyunk, aki nem rosszabb a legtöbbnél, és jobb, mint sokan, akinek helyén van az esze…
— Még ha fonákján is — vágott közbe Ángyi.
— …és az öreg király kísértete boldog nyugovóra tért, túl vagyunk egy élvezetes koronázáson, és némelyikünk még bögrét is szerzett, pedig minket nem illet meg, lévén, hogy azokat a gyermekeknek szánták, és, egészében véve, a dolgok sokkalta megnyugtatóbbak, mint amilyenek esetleg lehettek volna. Ez az, amit mondok. Sose törődj azzal, aminek lennie kéne, vagy lehetett volna, vagy illene. Az a fontos, ami van.
— De ő valójában nem is király!
— Lehet, hogy az — mondta Ángyi.
— De most mondtad…
— Ki tudja? A néhai királyné nem tudott jól számolni. Különben is, ő nem tudja, hogy nem királyi vérből származik.
— És te nem fogod elmondani neki, ugye? — kérdezte Mállotviksz Néne.
Magrat fölbámult a holdra, ami előtt épp átsuhant egy-két felhő.
— Nem — felelte.
— Akkor jó — jelentette ki Néne. — Egyébként meg közelítsd meg így. A királyi dinasztiának el kell kezdődnie valahol. Akár vele is kezdődhet. Úgy tűnik, hogy ő komolyan akarja venni, ami jóval több annál, ahogy a legtöbbjük vette. Meg fog felelni.
Magrat tudta, hogy veszített. Az ember mindig veszít Mállotviksz Nénével szemben, csak az volt nyitott kérdés, pontosan hogyan.
— De nagyon csodálkozom rajtatok, tényleg egész megdöbbentettetek — mondta. — Boszorkányok vagytok. Az azt jelenti, hogy törődnötök kéne olyan dolgokkal, mint az igazság meg hagyomány meg végzet, nem igaz?
— Na, pont ez az, amit félreértettél — válaszolta Néne. — Tudod, a végzet fontos, de az emberek tévednek, amikor azt hiszik, hogy az irányítja az életük. Épp fordítva.
— Egye fene a végzetet — értett egyet Ángyi.
Néne szúrósan rámeredt.
— Elvégre nem hihetted azt, hogy boszorkánynak lenni könnyű lesz, ugye nem?
— Már kezdek rájönni — felelte Magrat. Elnézett a fenyér fölött oda, ahol a hajnal keskeny pereme fölizzott a láthatáron.
— Azt hiszem, jobb, ha megyek — közölte. — Már korán van.
— És én is — osztotta véleményét Ángyi. — Fruzsink nyugtalankodik, ha nem vagyok otthon, amikor jön, hogy elkészítse a reggelim.
Néne aggályosan eltaposta a tűz maradványait.
— Új találkánk vészjele Zápor lesz? vagy ég tüze? — firtatta. — Hmm?
A boszorkányok zavarba jőve néztek egymásra.
— Jövő hónapban egy cseppet elfoglalt leszek — válaszolta Ángyi. — Születésnapok meg minden. Ööö. És a tennivalók is fölhalmozódtak ettől a kalamajkától. Tudjátok. Meg aztán arra a rengeteg kísértetre is gondolnom kell.
— Azt hittem, visszaküldted őket a kastélyba — lepődött meg Néne.
— Nos, nem akartak visszamenni — legyintett Ángyi bizonytalanul. — Hogy őszinte legyek, egész hozzászoktam, hogy ott vannak körülöttem. Társulati estek, tudjátok. És most már szinte egyáltalán nem sikítoznak.
— Hát ez remek — közölte Néne. — És te, Magrat?
— Mindig olyan soknak tűnnek a teendők ebben az évszakban, te nem találod úgy? — érdeklődött Magrat.
— Valóban — felelte kedvesen Néne. — Nincs abban semmi jó, ha az emberlánya egyfolytában időpontokhoz van kötve, igaz? Mi lenne, ha nyitva hagynánk a kérdést, mit szóltok hozzá?
Mindketten bólintottak. És, miközben az új nap átkacskaringózott a tájon, ki-ki elmerülve gondolataiban, mindegyik boszorkány egymagában, hazamentek[25].
25
Van egy olyan irányzat, amely azt állítja, hogy a boszorkányok és a varázslók soha nem térhetnek haza. De ők, ennek ellenére, hazamentek.