— Nem — mondta fáradtan Magrat. — Nem hinném, hogy teljesen érted a dolgot.
— Nos, mindenesetre szándékomban áll a dolog mélyére hatolni — csattant föl Néne. Fölmászott a színpadra, s elhúzta a zsákvászonfüggönyt.
— Hé, te! — kiáltotta. — Te halott vagy!
A peches néhai tetem, aki sonkás szendvicset eszegetett idegeit megnyugtatandó, hanyatt esett a sámlijáról.
Néne belerúgott egy bokorba. A csizmája egyenesen átszaladt rajta.
— Látod? — mondta nagy általánosságban a világnak, különösen elégedett hangon. — Semmi sem valódi! Az egész csak festék meg botok meg papír hátulról.
— Segítségükre lehetek valamiben, kegyes hölgyek?
Zengzetes, csodás hang volt, minden egyes diftongusa gyönyörűen csusszant a helyére. Aranybarna hang volt. Ha a multiverzum Teremtőjének van hangja, akkor az ilyen. Ha volt valami hátránya, akkor az, hogy nem az a hang, amit, például, szén megrendelésére lehetne használni. Az ilyen hangon megrendelt szén gyémánttá válna.
Szemlátomást egy nagy darab, kövér férfihoz tartozott, akit csúnyán megmart egy bajusz. Orcáin rózsaszín erek rajzolták ki egy meglehetősen nagy város térképét; orrát sikerrel el lehetett volna rejteni egy tál szamócában. Szakadozott zekét viselt meg csupa lyuk harisnyát olyan magabiztos fellépéssel, ami csaknem meggyőzte az embert, hogy az összes vermelinnel szegélyezett bársonyköntöse épp mosásban van. Egyik kezében törülközőt tartott, amivel nyilván a még mindig arcát borító sminket akarta eltávolítani.
— Ismerem magát — mondta Néne. — Maga követte el a gyilkosságot — oldalvást Magratra sandított, s kelletlenül elismerte. — Legalábbis úgy látszott.
— Annyira örülök. Mindig nagy öröm igazi műértővel találkozni. Olbán Kedélyvámos, szolgálatára. Ennek a csavargóbandának igazgatója — áradozott a férfi, lekapva molyrágta föveget, s mély meghajlásban részesítve a boszorkányt. Nem annyira tiszteletteljes köszöntés volt, mint inkább gyakorlat felsőfokú anatómiából.
A kalpag egy sor szövevényes ívben csavarodott és lengedezett, s végezetül egy kar végén végezte, ami most egyenesen az égbolt irányába mutatott. Mindezenközben a férfi egyik lába elvándorolt mögé. A teste többi része udvariasan lerogyott, míg a feje egy magasságba nem került Néne térdével.
— Nos, igen — jelentette ki Néne. Úgy érezte, hogy ruhái egy kissé kitágultak és sokkal forróbbak.
— Azt gondolom, hogy nagyon jól csinálta — nyilvánított véleményt Ogg Ángyi. — Az a mód, ahogy azt a rengeteg szót olyan kegyesen kiáltozta. Rögtön láttam, hogy maga király.
— Remélem, nem okoztunk gondot — mentegetőzött Magrat.
— Drága hölgyem — kezdte Kedélyvámos. — El se tudom mondani magának, hogy milyen nagy örömöt okoz egy puszta ripacsnak, ha megtudhatja, hogy közönsége keresztüllátott az arcfesték puszta héján az alatta lévő szellemig!
— Én úgy vélem, el tudná — felelte Néne. — Úgy vélem, maga bármit el tudna mondani, Mr. Kedélyvámos.
A férfi föltette újra föveget, s közben szemük összetalálkozott abban a hosszú, mérlegelő pillantásban, amivel a profik mérik föl egymást. Kedélyvámos tört meg elsőnek, s megpróbálta azt tettetni, hogy nem is indult a versenyben.
— Hát akkor — szólt —, minek köszönhetem három ilyen elbűvölő hölgy látogatását?
Igazából győzött. Néne álla leesett. Sose írta volna le magát annál dicsérőbben, hogy „mindent tekintetbe véve, takaros”. Másrészt meg Ángyi olyan ragacsos volt, mint egy csecsemő, s arca akár egy kis összetöppedt mazsola. És a legtöbb, amit Magratról el lehetett mondani az, hogy tűrhetően csúnyácska, meg pirospozsgásra súrolt, meg olyan laposmellű, mint egy vasalódeszka rajta két borsószemmel, még akkor is, ha a feje túlontúl is tele van zsúfolva képzelgésekkel. Néne érzett valamit, valamiféle mágiát munkálkodni. De nem azt a fajtát, amihez hozzászokott.
Kedélyvámos hangja volt az. A kiejtés puszta folyamatával átalakított mindent, amiről beszélt.
Nézd őket kettejüket, mondta magában, úgy illegnek-billegnek, mint két tökfej. Néne megállította kezét saját vaskemény kontyának igazgatásában, s jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.
— Beszélni szeretnénk magával, Mr. Kedélyvámos — a színészekre mutatott, akik a díszleteket bontották le, nagy ívben elkerülve őt, s összeesküvő suttogással hozzátette. — Valahol tanúk nélkül.
— Drága hölgyem, mi sem természetesebb — felelte a férfi. — Jelen szállásom amaz nagyrabecsült nyakolajozóban vagyon szemközt.
A boszorkányok körbenéztek. Végül Magrat megreszkírozta:
— A kocsmára gondol?
Hideg és huzatos volt Lancre Kastély Nagy Csarnoka, és az új kamarás húgyhólyagja bizony nem volt már fiatal. A férfi állt és feszengett Lady Felmet pillantása alatt.
— Ó, igen — mondta. — Vannak nekünk, bizony. Rengeteg.
— És az emberek nem csinálnak semmit velük? — kérdezte a hercegné.
A kamarás pislogott.
— Tessék?
— Az emberek eltűrik őket?
— Úgy bizony — felelte a kamarás boldogan. — Jó szerencsének tartják, ha van a faluban egy boszorkány. Szavamra, úgy van.
— Miért?
A kamarás tétovázott. Amikor utoljára rászorult egy boszorkányra az azért történt, mert bizonyos végbélproblémák az árnyékszéket mindennapos kínzókamrává változtatták, s a boszorka készítette üvegnyi balzsam a világot kellemesebb hellyé varázsolta.
— Elsimítják az élet apróbb hepehupáit és döccenőit — válaszolta.
— Ahonnan jövök, nem engedélyezzük a boszorkákat — jelentette ki szigorúan a hercegné. — És nem áll szándékunkban, hogy itt másként legyen. El fogsz látni minket a címükkel.
— Címükkel, úrasszonyom?
— Ahol laknak. Remélem, az adószedőitek tudják, hol lehet őket megtalálni?
— Á — nyögte a kamarás boldogtalanul.
A herceg előrehajolt trónján.
— Remélem — szólt —, hogy fizetnek adót?
— Nem pontosan fizetnek, nem — mondta a kamarás.
Csönd támadt. Végül a herceg megnoszogatta.
— Folytasd, ember!
— Nos, inkább úgy van, hogy nem fizetnek, tudja. Sose éreztük úgy, azaz az előző király nem gondolta… Nos, csak egyszerűen nem fizetnek.
A herceg hitvese karjára tette kezét.
— Értem — jegyezte meg hűvösen. — Nos, jó. Elmehetsz.
A kamarás megkönnyebbülten kissé fejet hajtott, s rákmódra kisurrant a csarnokból.
— Nahát! — mondta a hercegné.
— Bizony.
— Szóval a családod így képzelte a királyság működtetését, mi? Kifejezett kötelességed volt meggyilkolni az unokatestvéred. Egyértelműen az emberi faj érdekében tetted — közölte a hercegné. — A gyöngék nem érdemlik meg, hogy életben maradjanak!
A herceg megborzongott. Hitvese folyton emlékezteti erre. Egészében véve semmi kifogása se volt emberek meggyilkolása ellen, vagy legalábbis ennek megparancsolása és a kivitelezés megtekintése ellen. De egy rokon megölése meglehetősen szíven üti az embert, vagy — most, hogy visszaemlékszik — inkább májon.
— Valóban — nyögte ki. — Na persze, úgy néz ki, hogy sok boszorkány van erre, s esetleg nem lesz könnyű megtalálni azt a hármat, akik kint voltak a fenyéren.