Terry Pratchett
Vége a mesének
Ez itt a Korongvilág, ami négy elefánt hátán utazik az űrben, azok pedig Nagy A’Tuin, az égi teknőc páncélján állnak.
Valaha régen egy ilyen világegyetemet szokatlannak és esetleg lehetetlennek ítéltek volna.
De persze… minden olyan egyszerű volt, egykoron.
Mert az univerzum széltében-hosszában teli volt tudatlansággal, és a tudós úgy lötykölgette végig, akár a hegyi patak fölé görnyedő aranymosó, kutatva a tudás aranyszemcséit az ostobaság sódere, a bizonytalanság homokja és a babona kicsiny, szőrős, nyolclábú, úszkáló izéi között.
Nagy néha a kutató fölegyenesedett és ilyesmiket kiáltott: Hurrá, fölfedeztem Boyle Harmadik Törvényét! És mindenki tudta, mi a nagy helyzet. De a gond az, hogy a tudatlanság érdekesebbé vált, különösen a lenyűgöző, feneketlen tudatlanság a nagy és fontos dolgokról, mint amilyen az anyag meg a teremtés, és az emberek abbahagyták kis házaik türelmes építgetését ésszerű gallyacskákból a világegyetem zűrzavarában és érdeklődni kezdtek maga a káosz iránt — egyrészt, mert jóval könnyebb szakértőnek lenni a káoszban, de főleg azért, mert igazán klassz mintákat hoz létre és azokat aztán ráteheted a pólódra.
És ahelyett, hogy szépen haladtak volna előre a tisztes tudománnyal, a tudósok hirtelen mondogatni kezdték, mennyire lehetetlen bármit is tudni és hogy valójában nincs is olyan, ami valóságnak nevezhető és valamiképp megismerhető, és hogy ez az egész milyen szörnyen izgalmas, és mellesleg tudtad azt, hogy meglehet, mindenütt létezik egy csomó kis univerzum, csak senki sem láthatja őket, mert mindegyik önmagába görbül vissza? Egyébként meg, nem gondolod, hogy ez nagyon klassz póló?
Mindezzel összehasonlítva egy nagy teknőc, hátán egy egész világgal, úgyszólván banális. Ő legalább nem tetteti, hogy nem létezik, és a Korongvilágon senki sem próbálta valaha is bebizonyítani, hogy nem létezik, nehogy kiderüljön, igazuk van és azon kapják maguk, hogy váratlanul a szabad világűrben lebegnek. Ez pedig azért van így, mert a Korongvilág pontosan a valóság peremén létezik. A legkisebb apróság is áttörhet a másik oldalra. Ezért aztán a Korongvilágon az emberek komolyan veszik a dolgokat.
Például a meséket.
Mert a mesék fontosak.
Az emberek azt hiszik, hogy ők alakítják a meséket. Az igazat megvallva, pont fordítva történik.
A mesék szereplőiktől függetlenül léteznek. Ha ezzel tisztában vagy, a tudás hatalom.
A mesék, a formába öntött téridő nagy, csapkodó pántlikái, univerzumszerte virágoznak és széttekerednek az idők kezdete óta. És fejlődnek is. A leggyöngébbek elpusztulnak, a legerősebbek fennmaradnak és minden újrameséléskor továbbterebélyesednek… mesék, átkacskaringózva és belengve a sötétséget.
És puszta létük alig kivehető, ám szűnni nem akaró mintával szövi át a káoszt, ami a történelem. A mesék sablonokat vésnek be, elég mélyeket ahhoz, hogy az emberek kövessék őket, ugyanúgy, ahogy a víz bizonyos útvonalakat követ lefelé egy hegyoldalon. És minden alkalommal, amikor új szereplők járnak a mese ösvényén, a megszokás továbbmélyül.
Ezt nevezzük a narratív kauzalitás elméletének és azt jelenti, hogy egy mese, ha egyszer elkezdődött, formát ölt. Átvesz minden rezgést annak a történetnek összes addigi földolgozásából.
Ezért ismétli folyton önmagát a történelem.
Így aztán ezer hős lopta el a tüzet az istenektől. Ezer farkas falta föl a nagymamát, ezer királykisasszonyt csókoltak meg. Milliónyi tudatlan szereplő haladt, tudtán kívül, végig a mese útjain.
Immáron lehetetlen bármely király harmadik s egyben legkisebb fia számára, ha nekivág egy feladatnak, amely addigra már bátyjai életébe került, hogy ne járjon sikerrel.
A meséket nem érdekli, ki vesz részt bennük. Csupán az számít, hogy a mese elmondódjon, hogy a történet megismétlődjön. Vagy ha jobban tetszik, gondolj rájuk ekképpen: a mese élősködő életforma, s elferdíti az életeket csakis magának a történetnek szolgálatában.
Ahhoz, hogy vele szembeszálljon s így a történelem szódabikarbónájává váljon, különleges fajtájú ember kell.
Egyszer volt, hol nem volt…
Szürke kéz markolta s lendítette a kalapácsot, olyan keményen ütve meg a póznát, hogy lábnyira süllyedt a puha talajba.
Még két ütés és a cölöp mozdíthatatlanná rögzült.
A kígyók és madarak némán figyeltek a tisztás körüli fákról. A mocsárban, agresszív vízpacákként, aligátorok lebegtek.
A szürke kéz megfogta a keresztrudat és kúszónövényekkel, amiket olyan szorosra húzott, hogy megreccsentek, fölkötötte a helyére.
A nő eközben figyelte őt. Aztán fölemelt egy tükörcserepet és a pózna tetejéhez kötőzte.
— A kabátot — szólalt meg az asszony.
A férfi fogta a kabátot és a keresztrúdra húzta. A rúd nem volt elég hosszú, ezért a kabátujj utolsó néhány hüvelykje üresen omlott le.
— És a kalapot — mondta a nő.
Az magas volt, és kerek, és fekete. Fénylett is.
A tükördarab a kalap és a kabát sötétje között csillámlott.
— Működni fog? — kérdezte a férfi.
— Igen — válaszolta az asszony. — Még a tükröknek is van tükörképe. Tükrök ellen tükrökkel kell harcolnunk. — A fákon át fölnézett a távoli, karcsú, fehér toronyra. — Meg kell találnunk annak a perszónának a tükörképét.
— Akkor hát ennek messzire kell elérnie.
— Igen. Minden segítségre szükségünk van, amit csak szerezhetünk.
A nő körbepillantott a tisztáson.
Korábban már folyamodott Mister Inter Sparhoz, Lady Bon Annához, Hotaloga Andrewshoz és Langaléta Spriccer Urasághoz. Ők azonban vélhetőleg nem voltak túl hatékony istenek.
De ők voltak a legjobbak, akiket készíteni tudott.
Ez a mese a mesékről szól.
Vagy hogy valójában mit is jelent tündérkeresztanyának lenni.
Ám főképpen tükörképekről és tükrökről esik majd szó.
Szerte a multiverzumban élnek primitív törzsek, amelyek gyanakvással tekintenek a tükrökre és képmásokra, mert, mint mondják, azok ellopnak egy darabkát az ember lelkéből és ugyebár az ember lelkének mennyisége véges. És azok az emberek, akik több ruhát viselnek, azt állítják, hogy ez csak babona, annak ellenére, hogy az olyanok, akik ilyen vagy olyan képmásokon fölbukkanva töltik el életük, láthatólag fölhígult jelleget szereznek. Ezt inkább túlmunkának és, sokatmondóan, túlexponálásnak szokás tulajdonítani.
Pusztán babona. De egy babonának nem muszáj melléfognia.
A tükrök képesek fölszívni a lélek egy darabkáját. Egy tükör magában foglalhatja az egész világegyetem tükörképét, egy teljes égnyi csillag egy darab ezüsttel bevont üvegen, amely nem vastagabb egy leheletnél.
Ismerd meg a tükröket és szinte mindent megismertél. Nézz a tükörbe…
…távolabbra…
…egy narancsvörös fényre egy hideg hegytetőn, sok ezer mérföldre annak a mocsárnak tespedő melegétől.
A helybéliek Gyopár-hegynek nevezték. Mégpedig azért, mert kopár hegy volt, s nem azért, mert csupa gyopár nőtt volna rajta. Ez azonban bizonyos mennyiségű, jól jövedelmező zavart keltett; gyakran érkeztek emberek a legközelebbi faluba, alaposan megrakva növénypréssel, növénygyűjtő dobozokkal és herbáriumokkal, s gőgösen bennszülött útikalauzt követeltek, hogy vezesse őket a gyopárokhoz. Mivel helyi viszonylatban mindenki igen jól megélt ebből, mármint az útikönyvek, a gyopárlelőhelyek térképei, a díszes kakukkos órák, amikre gyopárt faragtak, gyopáros sétapálcák és gyopár alakúra sütött kalácsok árusításának okán, valahogy senkinek se jutott ideje arra, hogy korrigálja a hegy nevét.[1]
1
A rossz helyesírás végzetes lehet. Példának okáért Al-Ybi kapzsi Serifáját egyszer megátkozta egy hiányos műveltségű istenség és néhány napig minden, amihez hozzáért, Raannyá változott, ami történetesen egy apró törpe neve volt egy sok száz mérföldnyire fekvő hegyi közösségben, aki azon kapta magát, hogy mágikusan átvonszolják a királyságon és könyörtelenül megkettőződik. Nagyjából kétezer Raannyal később a varázs elenyészett. Manapság Al-Ybi népe arról híres, hogy szokatlanul alacsony és rosszkedvű.