— Nadrág?
— Nem pontosan azonos a közönséges…
— És férfiak szeme láttára! — háborgott Néne. — Szerintem ez szégyenletes!
— Mi szégyenletes? — firtatta Ogg Ángyi, aki a háta mögül érkezett.
— Magrat Beléndek, amint itt áll kettéágazva — jelentette ki Néne beleütve orrát a levegőbe.
— Addig semmi gond, amíg tudja a fiatalember nevét és lakcímét — vágta rá kedélyesen Ogg Ángyi.
— De Ángyi! — fakadt ki Magrat.
— Szerintem egész kényelmesnek néz ki — folytatta Ángyi. — Bár kissé lötyögős.
— Nem helyeslem — szögezte le Néne. — Mindenki láthatja a lábát.
— Nem, dehogy — tiltakozott Ángyi. — Az oka pedig az, hogy az anyag útban van.
— Igen, de azt láthatják, hol van a lába — pontosított Mállotviksz Néne.
— Ez butaság. Olyan, mintha azt mondanád, mindenki meztelen a ruhája alatt — mondta Magrat.
— Magrat Beléndek, bocsáttassanak meg bűneid! — fohászkodott Mállotviksz Néne.
— Hát, pedig igaz!
— Én nem - jelentette ki Néne kereken. — Három réteg alsónemű van rajtam.
Végigmérte Ángyit. Gytha Ogg is megtette ruházati előkészületeit a külrészekre tekintettel. Mállotviksz Néne kevés olyat lelt, amit helyteleníthetett, noha próbálkozott erősen.
— Csak nézz a kalapodra — motyogta. Ángyi, aki hetven éve ismerte Eszme Mállotvikszet, csak vigyorgott.
— Ez a divat, nem igaz? — jegyezte meg. — Mr. Vernisszázs készítette odaát Gerezdneken. Végig a csúcsig fűzfa megerősítés van benne és belül tizennyolc zseb. Ez a kalap képes megállítani egy pörölycsapást is, biza. És ehhez mit szóltok?
Ángyi fölhúzta a szoknyája alját. Új csizmát viselt. Csizmaként Mállotviksz Néne nem talált rajta semmi kivetnivalót. Tisztes boszorkány fölépítésű volt, azaz egy megrakott szekér áthajthatott volna rajta anélkül, hogy benyomta volna a vastag bőrt. Csizmaként az egyetlen hibája a színe volt.
— Vörös? — méltatlankodott Néne. — Az nem szín egy boszorkány csizmájának!
— Nekem tetszik — válaszolta Ángyi.
Néne horkantott. — Tehetsz, ami csak tetszik, semmi kétség — közölte. — Biztos vagyok benne, hogy a külrészeken mindenféle furcsa dologban lelik kedvük a népek. De tudod, hogy mit mondanak azokról a nőkről, akik vörös csizmát hordanak.
— Addig semmi baj, amíg azt is mondják róluk, hogy száraz marad a lábuk — vágta rá Ángyi vidáman. Jászón kezébe nyomta az ajtó kulcsát.
— Fogok neked levelet írni, ha megígéred, hogy keresel valakit, aki fölolvassa neked — mondta.
— Igen, mami. Mi lesz a macskával, mami? — tudakolta Jászón.
— Ó, Csöves velünk jön — legyintett Ogg Ángyi.
— Mi? De hát ő egy macska! — csattant föl Mállotviksz Néne. — Nem vihetsz magaddal macskákat! Nem fogok semmiféle macskával utazni! Épp elég rossz nadrággal és provokatív csizmával együtt járni-kelni!
— Hiányolni fogja az anyuciját, ha itt marad, nem igaz, cicám — gőgicsélte Ogg Ángyi, fölemelve Csövest. A kandúr ernyedten lógott, mint a középen megmarkolt tejeszacskó.
Ogg Ángyi számára Csöves még mindig az az édes kismacska volt, amelyik fonalgombolyagot hajkurászik szerte a szobában.
A világon mindenki más számára óriási kandúr volt, egy nyaláb hihetetlenül elpusztíthatatlan életerő olyan bőrben, amely nem annyira szőrzetnek látszott, mint inkább egy darab kenyérnek, amit előzőleg nedves helyen felejtettek vagy két hétre. Idegenek gyakorta megsajnálták, mert füle már nem volt és a képe úgy nézett ki, mintha egy medve táborozott volna rajta. Nem tudhatták, hogy ez azért van, mert Csöves, a macskaönérzet nevében, megpróbál legyőzni vagy megerőszakolni abszolúte bármit, a négylovas rönkszállító szekérrel bezárólag. Vérszomjas kutyák szűköltek és elbújtak a lépcső alá, valahányszor Csöves végigballagott az utcán. A rókák távol tartották maguk a falutól. A farkasok nagy ívben elkerülték.
— Ő valójában csak egy megvénült puhány — állította Ángyi.
Csöves az önelégült rosszindulat sárga szemű tekintetével meredt Mállotviksz Nénére, azzal, amit a macskák az olyan embereknek tartogatnak, akik nem szeretik őket, és dorombolt. Csöves lehetett az egyetlen macska, aki képes volt gúnyosan vihogni dorombolás közben.
— Különben is — vetette föl Ángyi -, a boszorkányok elvileg szeretik a macskákat.
— Nem, az olyan macskákat, mint ő, azokat nem.
— Csak annyi az egész, hogy te nem vagy macskabarát, Eszme — jelentette ki Ángyi, szorosan magához ölelve Csövest.
Jászón Ogg félrevonta Magratot.
— Jankónk olvasott nekem a kalendáriumból, amibe van az a rengeteg félelmetes vadállat a külországokba — suttogta. — Nagy, szőrős izék, amik ráugranak az utazókra, aszonta. Elborzadok attól a gondolattól, mi fog történni, ha ráugranak a maminkra és Nénére.
Magrat fölnézett a férfi nagy, vörös képébe.
— Tesz róla, ugye, hogy semmi baj se érje őket — kérte Jászón.
— Ne aggódj! — felelte a boszorkány, remélve, hogy Jászónnak tényleg semmi oka rá. — Megteszek minden tőlem telhetőt.
Jászón bólogatott. — Csak mer aszonta a kalendárium, hogy némelyik már amúgy is majdnem kipusztult — mondta.
A nap már magasan járt, amikor a három boszorkány fölkacskaringózott az egekbe. Egy ideig föltartotta őket Mállotviksz Néne söprűjének nehezen kezelhetősége, amelynek elindítása mindig jó hosszas föl-le galoppozást igényelt. Úgy tűnt, a söprű addig nem fogja föl teendőjét, amíg nem lódul őrületes futósebességgel a levegőbe. A törpemérnökök mindenhol megvallották, hogy teljesen értetlenül állnak ezzel szemben. Már vagy tucatszor kicserélték a nyelet is, a cirkot is.
Mikor végül fölemelkedett, éljenzések kórusa üdvözölte.
Lancre pöttöm királysága valamicskével nagyobb, mint egy, a Kostető-hegység oldalába hasított széles kiszögellés. Mögötte késéles bércek és sötét, zegzugos völgyek kúsznak föl a központi hegylánc masszív gerincére.
Előtte a terep átmenet nélkül bukik le a Sto-síkságig, az erdőségek kék ködfátyláig, a széles kiterjedésű óceánig, és, valahol az egész közepén, a barna maszatig, ami Ankh-Morpork néven ismert általánosan.
Egy mezei pacsirta trillázott, vagy legalábbis elkezdte. Ugyanis Mállotviksz Néne kalapjának emelkedő csúcsa pont alatta teljesen kizökkentette a ritmusból.
— Nem vagyok hajlandó magasabbra emelkedni — közölte Néne.
— Ha elég magasra szállunk, esetleg megláthatjuk, hová megyünk — unszolta Magrat.
— Azt mondtad, megnézted Desiderata térképeit — reklamált Néne.
— Viszont innen föntről másként néz ki — jelentette ki Magrat. — Sokkal… zavarba ejtőbb. De azt hiszem, hogy mi… arra kell menjünk.
— Biztos vagy benne?
Ami a legrosszabb kérdés volt, amit egy boszorkánynak föl lehet tenni. Különösen, ha a kérdés föltevője nem más, mint Mállotviksz Néne.
— Tökéletesen — válaszolta Magrat.
Ogg Ángyi fölnézett a magas hegycsúcsokra.
— Arrafelé rengeteg óriási hegy van — tamáskodott.
Hóval pettyezett szintről hóval pettyezett szintre emelkedtek, jégkristályok végtelen szalagja húzódott magasan a fejük fölött. Senki sem síel a magas Kostetőn, legalábbis nem többet néhány lábnál és egy tovatűnő sikolynál. Senki sem szaladt oda hozzájuk dirndliben és énekelve. Ezek nem szelíd hegyek voltak. Ezek olyanfajta hegyek voltak, ahol nyári szabadságuk töltik a telek.