— Vannak köztük hágók meg izék — szólalt meg tétován Magrat.
— Naná, hogy vannak — felelte Ángyi.
Ekképpen használhatsz két tükröt, ha tudod a módját:
Fölállítod őket úgy, hogy egymást tükrözzék. Mert ha a tükörképek ellophatnak belőled valamicskét, akkor a képmások képmásai megnövelhetnek, visszatáplálva téged önmagadba, erőt adva neked…
És a képed örökkön-örökké folytatódik, a visszatükröződések visszatükröződéseinek visszatükröződéseiben, és minden tükörkép ugyanaz, végig a fénygörbe körül.
Kivéve, hogy mégsem.
A tükrök a végtelenséget tartalmazzák.
A végtelenség több dolgot foglal magában, mint hinnéd.
Először is, mindent.
Beleértve az éhet.
Mert millió miriád tükörkép van és csupán egyetlen lélek jut nekik.
A tükrök bőven adnak, de rengeteget vesznek el.
A kibontakozó hegyek még több hegyet fedtek föl. Fellegek gyülekeztek, nyomasztóak és szürkék.
— Biztos vagyok benne, hogy jó irányba tartunk — közölte Magrat. Jeges sziklák nyúltak el alattuk. A boszorkányok kanyargós, azonosnak tetsző kis szurdokok útvesztőjében repültek.
— Aha — felelte Néne.
— Hát, te nem engedted, hogy elég magasra szálljak — vágott vissza Magrat.
— Egy percen belül úgy fog havazni, mint a fene — jegyezte meg Ogg Ángyi.
Kora este volt. A fény sodóként szivárgott ki a magaslati völgyekből.
— Azt hittem… lesznek falvak meg izék — mondta Magrat. — Ahol vehetünk érdekes bennszülött termékeket és menedéket lelhetünk kezdetleges kunyhókban.
— Még trollokat se tudnál rávenni, hogy ide följöjjenek — állította Néne.
A három söprű lelibegett egy csupasz völgybe, ami pusztán csak rovátka volt a hegyoldalban.
— És átkozott hideg van — nyilatkozta Ogg Ángyi. Vigyorgott. — Különben is, mér’ nevezik őket kezdetleges kunyhóknak?
Mállotviksz Néne lemászott söprűjéről és megtekintette a körülötte lévő sziklákat. Fölvett egy követ, és megszagolta. Odaballagott egy kavicshalomhoz, ami Magrat véleménye szerint pont úgy nézett ki, mint az összes többi kavicshalom, és megböködte.
— Hmm — hümmögte.
Néhány hópehely landolt a kalapján.
— Nocsak, nocsak — mondta.
— Mit csinálsz, Néne? — firtatta Magrat.
— Elmélkedem.
Néne odalépdelt a völgy meredek oldalához s a sziklát fürkészve végigsétált annak mentén. Ogg Ángyi csatlakozott hozzá.
— Itt fönn? — kérdezte Ángyi.
— Úgy vélem.
— Egy kissé magasan van nekik, nem?
— A kis sátánfajzatok mindenhová eljutnak. Egyszer az egyik a konyhámban jött föl — emlékezett Néne. — „Egy telért követve”, azt mondta.
— Azér’ odavannak — értett egyet Ángyi.
— Lennétek olyan szívesek elmondani nekem — kérte Magrat -, hogy mit csináltok? Mi olyan érdekes a kőrakásokban?
A hó most szaporábban esett.
— Ezek nem pusztán kövek, ez meddőhányó — világosította föl Néne. Odaért a jég borította sziklafal egy lapos részéhez, amely Magrat szemében semmiben sem különbözött a könnyű-rajta-meghalni választékban rendelkezésre álló sziklától szerte a hegységben, és megállt, mintha hallgatózna.
Aztán hátralépett, keményen ráütött a sziklára a söprűjével és imigyen szóla:
— Kinyitni, kis rohadékok!
Ogg Ángyi belerúgott a sziklába. Az üregesen kongott.
— Idekinn emberek hűlnek meg csúnyán! — tette hozzá.
Egy ideig nem történt semmi. Aztán a szikla egy része néhány hüvelykre nyílt. Magrat megpillantotta egy gyanakvó szem csillanását.
— Igen?
— Törpék? — ámult Magrat.
Mállotviksz Néne lehajolt egész addig, míg orra egy vonalba került a szemmel.
— A nevem — közölte — Mállotviksz Néne.
Eztán fölegyenesedett, s arca önelégültségtől ragyogott.
— Az meg kicsoda? — kérdezte egy hang valahonnan a szem alól. Néne arckifejezése megmerevedett.
Ogg Ángyi oldalba bökte társát.
— Már több mint ötven mérföldre kell legyünk otthonról — csillapította. — Lehet, hogy ezen a tájon nem hallottak rólad.
Néne újfent lehajolt. A fölgyülemlett hópelyhek lezuhantak a kalapjáról.
— Nem hibáztatlak — nyugtatta a hangot Néne. — De tudom, hogy van odabent egy Királyotok, szóval menj szépen és mondd meg neki, hogy Mállotviksz Néne van itt, jó?
— Ő pillanatnyilag nagyon elfoglalt — felelte a hang. — Épp most történt egy kis baj.
— Akkor biztos vagyok benne, hogy a Király nem szeretne még többet — mosolygott Néne.
Úgy tűnt, hogy a láthatatlan beszélő ezt valamelyest fontolóra veszi.
— Feliratot tettünk az ajtóra — dörmögte sértődötten. — Láthatatlan rúnákkal. Az tényleg sokba kerül, tisztes láthatatlan rúnákat csináltatni.
— Nem szokásom ajtókat olvasni — szögezte le Néne.
A beszélő habozott.
— Mállotviksz, azt mondta?
— Igen. Emmel. Mint mágia.
Az ajtó becsapódott. Amikor csukva volt, a sziklában épp hogy látszott egy repedés.
A hó most sűrű pelyhekben hullott. Mállotviksz Néne föl-le ugrándozott egy kicsit, hogy ne fagyjon át.
— Nesztek nektek külországiak — mondta úgy általában a megfagyott világnak.
— Nem hiszem, hogy a törpéket külhoninak lehetne nevezni — vetette ellen Ogg Ángyi.
— Nem látom be, miért ne — válaszolta Néne. — Egy törpe, aki jó messzire lakik, külföldi kell legyen. Ezt jelenti a külföldi.
— Igen? Elég fura így gondolni erre — mondta Ángyi.
Nézték az ajtót, lélegzetük három kis felhőt hozott létre a sötétedő levegőben. Magrat a kőajtó felszínét fürkészte.
— Nem látok egyetlen láthatatlan rúnát se — jelentette ki.
— Persze, hogy nem — bólogatott Ángyi. — Azér’, mer láthatatlanok.
— Aha — értett egyet Néne. — Ne légy olyan buta!
Az ajtó ismét kivágódott.
— Beszéltem a Királlyal — szólalt meg a hang.
— És ő mit mondott? — kérdezte Néne várakozóan.
— Azt mondta „Jaj, ne! Nehogy még ez is, mindennek tetejébe!”
Néne boldogan mosolygott. — Tudtam, hogy már hallania kellett rólam — büszkélkedett.
Ugyanúgy, ahogy a cigányoknak van vagy ezer királya, ezer királya van a törpéknek is. A szó nagyjából azt jelenti: „rangidős mérnök”. A törpéknek nincsenek királynőik. A törpék roppant tartózkodóak, ha nemük tisztázásáról van szó, amit egyébként többségük nem tart túl fontosnak olyasmikhez képest, mint a fémgyártás és a hidraulika.
A király üvöltöző bányászok sokaságának közepén állt. Azzal az arckifejezéssel tekintett föl a boszorkányokra, ahogy a vízbefúló néz egy pofa vízre.
— Tényleg jók vagytok valamire? — érdeklődött.
Ogg Ángyi és Mállotviksz Néne összenéztek.
— Azt hiszem, hozzád beszél, Magrat — mondta Néne.
— Csak mert most volt nagy csuszamlás a kilences tárnában — közölte a Király. — Rosszul néz ki a dolog. Egy nagyon ígéretesnek tűnő, arany tartalmú kvarctelér helyrehozhatatlanul eltorlaszolódott.