Az egyik törpe mellette motyogott valamit.
— Ja, igen. És néhány legény is — tette hozzá tétován a Király. — És akkor fölbukkantok ti. Szóval, ahogy én látom, ez biztos végzet.
Mállotviksz Néne lerázta kalapjáról a havat és körülnézett.
Akarata ellenére nagy hatással volt rá a hely. Az ember manapság nem túl gyakran lát igazi törpecsarnokot. A legtöbb törpe lelép, hogy sok pénzt keressen az alföldi városokban, ahol sokkal könnyebb törpének lenni — mindenekelőtt azért, mert nem kell az időd nagy részét a föld alatt töltened azzal, hogy kalapáccsal versz a hüvelykujjadra, és a nemzetközi fémpiac ingadozásai miatt nyugtalankodsz. A hagyománytisztelet hiánya, ez a nagy baj manapság. Vegyük a trollokat! Immár több troll él Ankh-Morporkban, mint az egész hegyvidéken. Mállotviksz Nénének nem volt semmi baja a trollokkal, de ösztönösen érezte, hogy ha több troll hagyna föl az öltönyviseléssel és kiegyenesedett járásmóddal s menne vissza a híd alatt lakni, ráugrani az arrajárókra és megenni őket, ahogy a természet előirányozta, akkor a világ boldogabb hely lenne.
— Jobb lesz, ha megmutatod, hol van a gond — javasolta. — Rengeteg kő omlott le, igaz?
— Tessék? — értetlenkedett a Király.
Gyakran mondják, hogy az eszkimóknak ötven szava van a hóra.[6]
Ez nem igaz.
Azt is beszélik, hogy a törpéknek kétszáz szava van a kőre.
Nincs nekik. Egyáltalán nincs szavuk a kőre, ahogy a halnak sincs szava a vízre. Van azonban szavuk a vulkanikus kőzetre, üledékes közetre, metaforikus kőzetre, a kőre a törpe lába alatt, a sisakodra fölülről hulló kőre, és a kőre, ami érdekesnek látszott és amiről megesküdtél volna, hogy pont itt hagytad tegnap. Ám amijük nincs, az olyan szó, ami „követ” jelent. Mutass egy követ egy törpének és ő lát egy, mondjuk, másodosztályú kristályos baritszulfit-darabkát.
Vagy, mint ebben az esetben, kábé kétszáz tonna silány agyagpalát.
Amikor a boszorkányok megérkeztek a szerencsétlenség helyszínére, törpék tucatjai dolgoztak lázasan a meghasadt tető aládúcolásán és a törmelék elszállításán. Néhányan közülük sírtak.
— Ez borzasztó… borzasztó — motyogta egyikük. — Borzasztó dolog!
Magrat kölcsönadta neki a zsebkendőjét. A törpe harsányan kifújta az orrát.
— Jelenthet egy nagy csuszamlást a törésvonal mentén és akkor elvesztettük az egész telért — kesergett a fejét csóválva. Egy másik törpe megveregette a hátát.
— Nézd inkább a dolog jó oldalát — javasolta. — Bármikor fúrhatunk egy vízszintes vágatot a tizenötös tárnából kiindulva. Feltétlen rá fogunk bukkanni újra, ne aggódj!
— Elnézést — szólt Magrat — Emögött az egész hóbelevanc mögött törpék vannak, igaz?
— Ó, igen — válaszolta a Király. Hangvétele azt sugallta, hogy ez pusztán sajnálatos mellékhatása a katasztrófának, mert a hozzájutás friss törpékhez mindössze idő kérdése, míg valamirevaló arany tartalmú kőzetből véges mennyiség áll rendelkezésre.
Mállotviksz Néne kritikusan vizsgálgatta a sziklaomlást.
— Arra van szükségünk, hogy mindenki távozzék innen — jelentette ki. — Ennek nem szabad nyilvános eseménynek lennie.
— Tudom, hogy van ez — felelte a Király. — Gondolom, szakmai titok?
— Olyasmi — hagyta jóvá Néne.
A Király kihessegette a többi törpét az alagútból, s így a boszorkányok magukra maradtak a lámpafényben. Néhány szikladarab potyogott le a mennyezetről.
— Hmm — mondta Néne.
— Na, jól megcsináltad! — közölte vele Ogg Ángyi.
— Bármi lehetséges, ha az ember igazán akarja — állította kissé homályosan Néne.
— Hát akkor jobban teszed, ha hathatósan és keményen akarod, Eszme. Ha a Teremtő arra teremtett volna minket, hogy boszorkánysággal mozgassuk a sziklákat, nem találta volna föl a lapátot. Az a boszorkánylét lényege, hogy fölismerjük, hogy mikor használjunk lapátot. És tedd le azt a talicskát, Magrat! Semmit sem tudsz a munkagépekről!
— Na, jó — törődött bele Magrat. — Miért nem próbálkozunk a varázspálcával?
Mállotviksz Néne fölhorkant. — Hah! Itt? Ki hallott már tündérkeresztanyáról egy bányában?
— Ha én rekedtem volna egy csomó szikla mögött egy hegy mélyén, én bizony szeretnék hallani róla — fortyant föl Magrat.
Ogg Ángyi bólintott. — Ebben igaza van, Eszme. Nincs szabály arról, hol tündérkeresztanyáskodj.
— Nem bízom abban a pálcában — nyilatkozta Néne. — Varázslóknak való, szerintem.
— Ó, ne izélj! — fakadt ki Magrat. — Tündérkeresztanyák nemzedékei használták már!
Néne széttárta karját.
— Jól van, jól van, jól van — füstölögte. — Csináld csak! Csinálj magadból bolondot!
Magrat kivette táskájából a varázspálcát, pedig már előre rettegett ettől a pillanattól.
A pálca valamiféle csontból, esetleg elefántagyarból készült; Magrat élénken remélte, hogy nem az utóbbi. Valaha voltak rovások rajta, ám dundi tündérkeresztanya kezek generációi csaknem simára koptatták. Különféle arany- és ezüstkarikák díszítették. Sehol nem volt rajta használati utasítás. Sehol egész hosszán nem akadt legalább egy rúna vagy szigillum, ami mutatta volna, hogy mit kell csinálnod vele.
— Azt hiszem, intened kell vele — mondta Ogg Ángyi. — Elég biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi a teendő.
Mállotviksz Néne összefonta karját. — Ez nem igazi boszorkánykodás — szögezte le.
Magrat próbaképp meglengette a varázspálcát. Nem történt semmi.
— Talán mondanod kell valamit? — indítványozta Ángyi.
Magrat fejvesztettnek látszott.
— És mit mondanak a tündérkeresztanyák? — siránkozott.
— Ööö — felelte Ángyi. — Fogalmam sincs.
— Huh! — morrant Néne.
Ogg Ángyi fölsóhajtott. — Hát semmit se mondott el neked Desiderata?
— Semmit!
Ángyi vállat vont.
— Akkor tedd, ami telik tőled! — tanácsolta.
Magrat a kőhalomra meredt. Behunyta a szemét. Nagy levegőt vett. Megpróbálta a kozmikus harmónia derűs képévé formálni tudatát. Könnyen beszélhetnek a szerzetesek folyton a kozmikus harmóniáról, tűnődött, amikor jól el vannak rejtőzve a havas hegyekben és csak jetik miatt kell aggódniuk. Ők bezzeg sosem próbálnak belső békét keresni, miközben Mállotviksz Néne fixírozza őket.
Tétován meglendítette a pálcát.
Érezte a levegő mozgását. Hallotta, hogy Ángyinak elakad a lélegzete.
Megszólalt: — Történt valami?
Egy idő múlva Ogg Ángyi válaszolt: — Aha. Mondhatni. Csak annyi, hogy remélem, éhesek.
Aztán Mállotviksz Néne nyitotta szóra a száját: — Szóval ez a tündérkeresztanyáskodás, mi?
Magrat kinyitotta a szemét.
Még mindig ott volt a halom, ám immár nem kőből.
— Itten hamarost tolongani fognak, nézzük csak, a tökkelütött tökmagok — szellemeskedett Ángyi.
Magrat szeme elkerekedett.
— Tökök?
— Tökkelütött. Tökmagok — ismételte meg Ángyi, arra az esetre, ha valaki nem értette volna el.
A halom teteje megmozdult. Két kis tök gurult le, majdnem egészen Magrat lábáig, és egy apró törpearc jelent meg a lyukban.
6
Hát, nem