— Azt mondják, sose szárad ki, még ha évekig tárolod is — mondta Néne.
— Ügyködőben tartja az embert napról napra nap nap után — állította Ogg Ángyi.
Magrat odanyúlt, elvette az egyik lapos veknit, megpróbálta megtörni, majd föladta.
— Ezt elvileg meg kellene enni? — firtatta.
— Ó, nem hinném, hogy evésre szolgál — vélekedett Ángyi. — Inkább afféle…
— …ügyködőben tartásra — egészítette ki Néne. — Azt mondják…
Elnémult.
A folyó lármája és a tetőről hébe-hóba lecsöppenő víz nesze fölött most mindnyájan meghallották a feléjük tartó másik vízi jármű állandó licslocsát.
— Valaki követ minket! — szisszent Magrat.
A lámpafény peremén két, halványan izzó pont jelent meg. Később kiderült, hogy egy kis, szürke, némileg békaszerű lény szeme, amely egy fatörzsön evez feléjük.
Odaért a csónakhoz. Hosszú, nyirkos ujjak markolták meg a ladik szélét és egy panaszos arc emelkedett egy szintbe Ogg Ángyiéval.
— Caó! — mondta a lény. — Ma van a születésznapom.
Egy darabig mindhárman csak bámultak rá. Aztán Mállotviksz Néne fölkapott egy evezőt és alaposan fejbe kólintotta a lényt. Csobbanás és távolodó átkozódás hallatszott.
— Rémes kis vakarcs — jegyezte meg Néne, miközben továbbeveztek. — Bajcsinálónak nézett ki, szerintem.
— Aha — értett egyet Ogg Ángyi. — A csúszó-mászók azok, akiktől az embernek óvakodnia kell.
— Kíváncsi vagyok, vajon mit akart? — vetette föl Magrat.
Félórával később a csónak kilebegett a barlang száján egy keskeny, szirtfalak ölelte torokba. Jég tündöklött a sziklán és némelyik kiemelkedésen hófúvások látszottak.
Ogg Ángyi nyíltan körbenézett, aztán kotorászott számos szoknyája mélyén, és előhúzott egy kis palackot. Bugyogás hallatszott.
— Fogadok, hogy itt remek a visszhang — jelentette ki egy idő múlva.
— Ó, nem, nem fogsz! — állította határozottan Néne.
— Mit nem fogok?
— Nem fogod elénekelni Azt a Nótát.
— Tessék, Eszme?
— Nem megyek sehová — közölte Néne -, ha ragaszkodsz Annak a Nótának elénekléséhez.
— És miféle nóta lenne az? — firtatta ártatlanul Ángyi.
— Tudod, melyik nótára céloztam — válaszolta fagyosan Néne. — Mindég berúgsz és kicselezel és elénekled.
— Nem jutsz eszembe egyetlen ilyen nóta se, Eszme — hangoztatta szelíden Ogg Ángyi.
— Az a bizonyos — világosította föl Néne — a rágcsálóról, amit nem lehet… amit sose lehet rábeszélni, hogy magáévá tegyen akármit.
— Ó! — kiáltott föl Ángyi elmosolyodva, ahogy derengeni kezdett neki. — Te arra gondolsz, A Sün Hátulját Meghág…
— Az az!
— De hát az hagyományos — vélekedett Ángyi. — Különben is, külhonban az emberek nem tudják, mit jelent a szövege.
— Abból, ahogy énekled, tudni fogják — szögezte le Néne. — Abból, ahogy elénekled, a pocsolyák fenekén élő lények is tudnák, hogy mit jelent a szöveg.
Magrat átnézett a csónak oldala fölött. Itt-ott fehér szegélye volt a vízfodroknak. A sodor kissé gyorsabban áramlott és jégdarabok voltak benne.
— Csak egy népdal, Eszme — védelmezte Ogg Ángyi.
— Hah! — mondta Mállotviksz Néne. — Azt meghiszem, hogy népdal! Mindent tudok a népdalokról. Hah! Azt hiszed, egy szép dalt hallasz a… kakukkokról meg nyirettyüsökről meg fülemülékről meg miegymásról, aztán kisül, hogy… hogy valami teljesen másról szól — fűzte hozzá komoran. — Nem bízhatsz a népdalokban. Mind alattomos.
Magrat hárított egy sziklát. Egy örvény lassan megpörgette őket.
— Ismerek egyet két kis kékfülemüléről — említette meg jámboran Ogg Ángyi.
— Ümm — motyogta Magrat.
— Lehet, hogy kezdetben kékfülemülék, de fogadok, hogy valamiféle métafórként végzik — vélekedett Néne.
— Ööö, Néne — szólalt meg Magrat.
— Épp elég rossz volt, hogy Magrat mesélt nekem a májusfákról meg hogy mi van mögöttük — jelentette ki Néne. Aztán vágyakozóan hozzátette: — Azelőtt szerettem ránézni egy májusfára egy szép tavaszi reggelen.
— Azt hiszem, a folyó kezd egy kissé rakoncátlanná válni — jegyezte meg Magrat.
— Nem értem, miért nem képesek az emberek békén hagyni, a dolgokat — morgott Néne.
— Úgy értem, tényleg nagyon szilaj, igazán… — folytatta Magrat s ellökte a csónakot egy fűrészfogas sziklától.
— Tudod, igaza van — állt mellé Ogg Ángyi. — A víz valóban kissé fodrozódik.
Néne átnézett Magrat válla fölött a folyóra ott elöl. Olyan elvágott kinézete volt, amilyet összefüggésbe lehetne hozni, például, egy fenyegető vízeséssel. A csónak most nekilódult. Tompa morajlás hallatszott.
— A törpék semmit sem mondtak vízesésről — ráncolta homlokát Néne.
— Szerintem úgy gondolták, hogy föl fogjuk fedezni magunktól is — jegyezte meg Ogg Ángyi összeszedve holmiját és kihúzva Csövest a csónak fenekéről a tarkójánál fogva. — A tipikus törpe fukarkodik az információval. Hála az égnek, a boszorkányok felszínen maradnak. Egyébként is, tudták, hogy vannak söprűink.
— Nektek vannak söprűitek — hangsúlyozta Mállotviksz Néne. — Hogyan lehetne elvárni tőlem, hogy el tudjam indítani az enyim egy csónakban? Nem tudok föl-le rohangálni, igaz? És hagyd abba ezt a ficánkolást, mindnyájunkat bele fogsz…
— Húzd el a lábad az útból, Eszme…
A csónak hevesen megrándult.
Magrat a helyzet magaslatára emelkedett. Előrántotta a varázspálcát, pont amikor egy hullám átcsapott a csónak fölött.
— Ne aggódjatok — szólalt meg -, majd használom a pálcát. Azt hiszem, már rájöttem a nyitjára…
— Ne! — sikította Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi egyszerre.
Erőteljes, nedves nesz hallatszott. A csónak alakot változtatott. Valamint színt is. Vidám narancssárgává vált.
— Tökök! — visította Ogg Ángyi, miközben lágyan belebillent a vízbe. — Mindég csak nyavalyás tökök!
Lilith hátradőlt. A folyó körüli jég nem volt túl jó tükörnek, de a célnak megfelelt.
Nos. Egy hirtelen nőtt, teddide-teddoda lány, aki alkalmasabb egy tündérkeresztanya gondoskodására, minthogy ő maga legyen az, meg egy kis, éltes mosónőtípus, aki berúg és nótákat énekel. Meg egy varázspálca, amiről az ostoba lány nem tudja, miként kell használni.
Bosszantó. Sőt több annál, megalázó. Kétségtelen, hogy Desiderata és Mrs. Gogol ennél jobbat is nyélbe tudtak volna ütni. Az ember státusza ellenségei erejéből ered.
Na persze, ott van még ő. Ennyi idő után…
Na persze. Ezt helyeselte. Mert háromnak kell lennie belőlük. A három fontos szám a mesékben. Három kívánság, három királyfi, három bakkecske, három próbálkozás… három boszorkány. A hajadon, az anya és a… harmadik. Ez a legrégebbi történet mind közül.
Eszme Mállotviksz sosem értette meg a meséket. Sosem fogta föl, mennyire valóságosak a tükröződések. Ha fölfogta volna, valószínűleg mostanra már uralkodna az egész világ fölött.
— Mindig a tükrökbe nézel! — szólalt meg egy zsémbes hang. — Utálom, amikor örökké a tükrökbe bámulsz!