— Gondolom, az én táskám nem találtad meg? — firtatta Mállotviksz Néne. — Abban a saját holmijaim voltak.
— Valószínűleg elsüllyedt, akár egy kő — jegyezte meg Ogg Ángyi.
Mállotviksz Néne úgy állt föl, miként a generális, aki épp most vette hírét, hogy serege második lett.
— Na, gyerünk! — szólt. — Hát akkor, most merre?
Ami eztán következett, az erdő volt — sötét és ádázul tűlevelű. A boszorkányok némán röpültek fölötte. Szórványosan elszigetelt kunyhók látszottak félig elrejtőzve a fák közt. Itt-ott bércek meredtek az erdei homály fölé, még a délután közepén is ködbe burkolózva. Egyszer-kétszer elszálltak kastélyok fölött, már ha ezeket annak lehet nevezni; nem épületnek néztek ki, hanem föltüremlésnek a tájból.
Ez az a fajta vidék volt, amelyhez egy bizonyos típusú mese kapcsolódik, benne farkasokkal meg fokhagymával meg rémült nőkkel. Baljós és szomjúhozó mese, olyan történet, amelyben szárnyak csapkodnak a hold háttere előtt…
— Der flekkenmajszter — motyogta Ángyi.
— Az mi? — érdeklődött Magrat.
— Denevér külhoniul.
— Én mindig kedveltem a denevéreket — hangoztatta Magrat — Általában.
A boszorkányok azon kapták maguk, hogy hallgatólagos egyetértésben egymáshoz közelebb repülnek.
— Kezdek megéhezni — jelentette be Mállotviksz Néne. — És senki ne merje emlegetni a tököket!
— Van törpekalács is — emlékeztette Ángyi.
— Törpekalács, az mindig van — felelte Néne. — Valami olyanra támadt gusztusom, amit idén sütöttek, ha nincs ellene kifogásotok.
Elszálltak egy újabb kastély fölött, amely egy szirt teljes csúcsát kitöltötte.
— Amire szükségünk van, az egy helyes városka vagy ilyesmi — vélekedett Magrat.
— De az, ami ott lent van, meg kell tegye — szögezte le Néne.
Lenéztek a helységre. Nem is annyira városka volt, mint inkább házak összevisszasága összebújva a fák átellenében. Olyan lehangolónak tűnt, mint egy üres kandalló, ám a hegyek árnyékai már az erdő fölött loholtak és volt valami a vidékben, ami kimondatlanul elvette a boszorkányok kedvét az éjszakai repüléstől.
— Nem látok embereket az utcán — jegyezte meg Néne.
— Talán errefelé korán fekszenek le — válaszolta Ogg Ángyi.
— Jóformán még nincs is naplemente — érvelt Magrat. — Nem kellene esetleg inkább fölmenjünk abba a kastélyba?
Mindnyájan szemügyre vették a kastélyt.
— Ne-e-em — jelentette ki Néne vontatottan mindnyájuk nevében. — Mi tudjuk a helyünk.
Így aztán inkább ott értek földet, ami alkalmasint a város főtere volt. Egy kutya ugatott valahonnan az épületek háta mögül. Egy zsalugáter csattanva bezárult.
— Roppant barátságos — fintorgott Néne. Odasétált egy nagyobbacska épülethez, amelynek ajtaja fölött a rárakódott mocsoktól olvashatatlan cégér lógott. Megzörgette párszor az asztalosmunkát.
— Kinyitni! — vezényelte.
— Nem, nem, nem azt kell mondani! — emelt szót Magrat. Eltolakodott Néne mellett s megkoppintotta az ajtót. — Elnézést! Bona fide utazók!
— Bona mi? — tudakolta Ángyi.
— Ezt kell mondani — állította Magrat. — Bármely fogadó köteles beengedni bona fide utazókat és gondjuk viselni.
— Köteles? — hümmentett Ángyi érdeklődéssel. — Ez úgy hangzik, mint amit érdemes megjegyezni.
Ám az ajtó zárva maradt.
— Hadd próbáljam meg én! — indítványozta Ángyi. — Tudok valamicskét külhoniul.
Dörömbölt az ajtón.
— Kinyitnez vous, mosó masa, hipp-hopp, pokoli gyorsan — hadarta.
Mállotviksz Néne figyelmesen hallgatta.
— Ez lenne a külföldiül beszélés?
— Az unokám, Semjén, matróz — magyarázta Ogg Ángyi. — Elképednél, ha tudnád, miféle szavakat szed föl a külrészekről.
— Biztos elképednék — értett egyet Néne. — És remélem, hogy azok hatásosabbak az ő számára.
Megint bezörgetett az ajtón. És ezúttal az kinyílt, ám nagyon lassan. Egy sápadt arc kukucskált ki mögüle.
— Elnézést… — kezdte rá Magrat.
Néne egy lökéssel kitárta az ajtót. Azonban az arc tulajdonosa arra támaszkodott; hallották, ahogy a csizmája nyikorog a padlón, miközben szelíden hátrataszajtódott.
— Szálljék áldás e házra! — köszöntötte Néne félvállról. Ez mindig jó nyitó mondat egy boszorkány szájából. Ettől arra összpontosul az emberek figyelme, hogy mi más szállhatna erre a házra és emlékezteti őket a friss kalácsra, épp megsült kenyérre vagy használható ócska ruhacsomóra, ami egyébként ideiglenesen nem jutott volna eszükbe.
Úgy tűnt, a lehetséges egyéb dolgok közül egy már megesett ezzel a házzal.
Valóban afféle fogadó volt. A három boszorkány még soha életében nem látott ilyen gyászos helyet. Viszont eléggé zsúfolt volt. Húsznál is több vértelen arcú ember nézte őket komoran a falak mentén elhelyezett padokról.
Ogg Ángyi szimatolt.
— Ejha! — kiáltott föl. — Épp most emlegettünk fokhagymát! — És valóban, minden egyes gerendáról fürtökben lógtak. — Fokhagymából sosem elég, én mindig azt mondom. Látom már, hogy itt jól fogom érezni magam.
Odabiccentett a bárpult mögött álló holtsápadt férfinak.
— Guten nap, melák-haver góré! Trois sör pour favorit avec mink, szilvalé.
— Mi köze ehhez a szilvalénak? — kérdezte Néne.
— Külhoniul az a kérek — válaszolta Ángyi.
— Fogadok, hogy valójában nem is — jelentette ki Néne. — Csak menet közben találod ki az egészet!
A vendéglős, aki azon egyszerű vezérelv alapján működött, hogy bárki, aki besétál az ajtón, inni szeretne valamit, csapolt három korsó sört.
— Látod? — diadalmaskodott Ángyi.
— Nem tetszik nekem, ahogy az emberek ránk néznek — jegyezte meg Magrat, miközben Ángyi továbblocsogott a hüledező férfinak a maga külön eszperantóján. — Az a szemközti pasas rám vigyorgott.
Mállotviksz Néne leült egy padra, igyekezve úgy elhelyezkedni, hogy testének a lehető legkisebb része érintkezzék a fával, arra az esetre, ha a külföldiség fertőző.
— Íme — furakodott oda egy tálcával Ángyi. — Nincs benne semmi. Csak addig káromkodtam, míg meg nem értette.
— Szörnyen néz ki — állapította meg Néne.
— Fokhagymás kolbász és fokhagymás pirítós — tájékoztatta Ángyi. — A kedvencem.
— Szerezned kellett volna valami friss zöldséget is — jelentette ki Magrat, a dietetikus.
— Szereztem. Itt a fokhagyma — válaszolta boldogan Ángyi s jókora szeletet vágott a könnyekre fakasztó kolbászból. — És azt hiszem, láttam valami ecetes hagymafélét az egyik polcon.
— Igen? Akkor ma éjjel legalább két szobára lesz szükségünk — szögezte le Néne ellentmondást nem tűrően.
— Háromra — vágta rá kapkodva Magrat.
Megkockáztatott egy újabb körbetekintést a helyiségben. A néma falusiak áthatóan meredtek rájuk, olyan pillantással, amit Magrat magának csak valamiféle reménytelen szomorúságként tudott leírni. Na persze, bárki, aki sok időt tölt Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi társaságában, megszokja a rájuk bámulást; a két öregasszony olyan személyiség, akik minden teret betöltenek, elejétől végig. És valószínűleg az itt élők nem látnak gyakran idegeneket ezekkel a sűrű erdőkkel meg mindennel. És Ogg Ángyi látványa, amint mértéktelen étvággyal kolbászt eszik, fölülmúlja még ecetes hagyma műsorszámát is, remek szórakozás gyanánt bárhol a világon.