Testőrök szegélyezték a fogadótermet. És valódi audiencia zajlott. Na persze, formailag az uralkodó fogadja kihallgatáson a népet, de Lilith szerette látni, hogy az emberek figyelnek. Egy garasnyi példa fölér egy font büntetéssel.
Mostanság nem történt sok bűncselekmény Génuában. Legalábbis olyasmi nem, amit máshol bűnténynek tartottak volna. Az olyasmiket, mint a lopás, könnyen elintézte és alig is volt szükség bármiféle bírósági eljárásra. Sokkal jelentősebbek voltak Lilith nézete szerint a narratív elvárás ellen elkövetett bűntettek. Úgy néz ki, az emberek nem tudják, hogyan kellene viselkedniük.
Lilith tükröt tartott az Életnek és levagdosta róla az összes darabkát, ami nem passzolt…
A Duc gerinctelenül terpeszkedett a trónján, fél lábát lelógatva a karfáról. Sose fogta föl, mi értelme a székeknek.
— És ez mit követett el? — kérdezte ásítozva. A szája nagyra tátása legalább valami olyasmi volt, amit jól csinált.
Egy kis öregember reszketett két testőr között.
Mindig akad olyan, aki kész testőrnek állni, még a Génuához hasonló helyeken is. Ráadásul, igazán elegáns egyenruhát kapsz, kék nadrággal és vörös zubbonnyal és sudár fekete kalappal, amin kokárda van.
— De én… én nem tudok fütyülni — rebegte az öregember. — Én… én nem tudtam, hogy kötelező…
— De hiszen játékkészítő vagy — mondta a Duc. — A játékkészítők naphosszat fütyülnek és énekelnek. — Lilith-re pislantott. A nő bólintott.
— Nem ismerek egyetlen… é… éneket se — felelte a játékkészítő. — Nekem sose tanítottak é… nekeket. Csak azt, hogy kell játékszereket csinálni. Én inaskodtam játékkészítőnek. Hét év a kicsiny kalapács mögött gyerekkoromtól fogva…
— Itt az áll — szólt a Duc, hitelesen alakítva olyasvalakit, aki fölolvassa az előtte lévő vádlajstromot -, hogy nem mesélsz a gyerekeknek meséket.
— Soha senki nem mondta nekem, hogy meséket kell… m… mesélni — válaszolta a játékkészítő. — Nézzék, én csupán játékokat készítek. Játékokat. Ez minden, amihez értek. Játékokhoz. Jó játékokat csi… csinálok. Én csak egy já… játékkészítő vagyok.
— Nem lehetsz jó játékkészítő, ha nem mesélsz a gyerekeknek — jelentette ki Lilith előrehajolva.
A játékkészítő fölnézett a fátyollal takart arcba.
— Egyet se ismerek — hebegte.
— Egyet se ismersz?
— El tudnám… mondani nekik, hogy kell játékokat csinálni — rebegte az öregember.
Lilith hátradőlt. Lehetetlen volt kivenni arckifejezését a fátyol mögött.
— Azt hiszem, jó ötlet lenne, ha ezek a Népi Testőrök elvinnének téged — határozott — egy helyre, ahol biztosan megtanulsz énekelni. És esetleg, némi idő elteltével, fütyülni is fogsz. Hát nem lesz az remek?
A hajdani Báró tömlöcei undorítóak voltak. Lilith újrafestette és újrabútoroztatta őket. Rengeteg tükörrel.
Amikor az audiencia véget ért, a tömeg egyik tagja kiosont a palota konyháján keresztül. Az őrök az oldalkapunál nem próbálták megállítani. A nő ugyanis igen fontos személy volt életük szerény keretei közt.
— Helló, Mrs. Kellemes!
Az asszony megállt, benyúlt a kosarába és előhúzott két sült csirkecombot.
— Épp most próbáltam ki egy új földimogyorós panírt — mondta — Értékelném a véleményetek, fiúk.
Az őrök hálásan elvették a csirkecombokat. Mindenki szeretett Mrs. Kellemessel találkozni. Olyasmiket tudott csinálni egy csirkével, amitől az csaknem megörült annak, hogy levágták.
— És most megyek és szerzek valamicske fűszert — jelentette ki az asszony.
Az őrök nézték, miközben távozott, akár egy kövér, eltökélt nyílvessző, a piac irányába, ami pont a folyó szélén terült el. Aztán fölfalták a csirkecombokat.
Mrs. Kellemes sürgött-forgott a piaci standok közt; és nagy gondot fordított e sürgés-forgásra. Még Génuában is mindig akadnak olyanok, akik készek besúgásra. Különösképp Génuában. Szakácsnő volt, hát sürgött-forgott. És ügyelt rá, hogy dundi maradjon és, szerencséjére, természeténél fogva jó kedélyű volt. Arról is gondoskodott, hogy örökké lisztes legyen a karja. Ha úgy érezte, gyanúba került, olyasmiket kiáltott, hogy „Te jó ég!”. Eddig úgy tűnt, hogy ezzel megússza.
A szakácsnő a jelet kereste. És az ott is volt. Egy bódé tetőtartó póznáján gubbasztva, amely egyébként tömve volt tyúkok, ludak, Kerekes-darvak és más szárnyasok ketreceivel, egy fekete kakas látszott. Azaz a vudu vajákos rendel.
Amint a szeme rátalált, a kakas feje felé fordult, hogy ránézzen.
A többi standtól kissé elkülönülve állt egy kis sátor, hasonló számos körülötte lévőhöz a piactéren. Előtte, faszén táplálta tűz fölött, egy üst fortyogott. A katlan mellett tálkák voltak, meg egy merőkanál, oldalukon egy tányér, benne pénzérmék. Meglehetősen sok fémpénz; az emberek annyit fizettek Mrs. Gogol főztjéért, amennyit szerintük megért, és a tányér éppen csak elég nagy volt.
A sűrű folyadék az üstben gusztustalanul barnállott. Mrs. Kellemes vett magának egy tálnyi lét és várt. Mrs. Gogol rendelkezett bizonyos képességekkel.
Kis idő múlva kiszólt egy hang a sátorbóclass="underline" — Mi újság, Mrs. Kellemes?
— A némber elhallgattatta a játékkészítőt — válaszolta Mrs. Kellemes úgy általában a levegőnek. — És tegnap a vén Devereaux, a fogadós volt soron, mert nem kövér és nincs nagy, vörös képe. Ez már négy alkalom ebben a hónapban.
— Bejöhet, Mrs. Kellemes.
A sátorban sötét forróság volt. Egy másik tűz égett odabent, rajta másik fazék. Mrs. Gogol fölötte görbedt és kavargatta. Odaintette a szakácsnőt a fújtatóhoz.
— Fújjon rá a szénre egy szikrányit s meglátjuk, hányadán állunk — utasította.
Mrs. Kellemes szót fogadott. Ő maga nem használt varázslatot, eltekintve a rántás elkészítéséhez vagy a kenyér megkelesztéséhez szükségestől, de megbecsülte másokban. Különösképp a Mrs. Gogolhoz hasonlókban.
A faszén fehéren izzott. A sűrű lé a fazékban elkezdett pezsegni. Mrs. Gogol a párába kukucskált.
— Mit csinál, Mrs. Gogol? — kérdezte aggódva a szakácsnő.
— Próbálom kivenni, hogy mi fog történni — felelte a vudu vajákosasszony. Hangja az okkult tehetségek gördülékeny mormolásává halkult.
Mrs. Kellemes a zavaros masszába kancsalított.
— Valaki garnélát fog enni? — bökte ki segítőkészen.
— Látja azt a darabka okrát? — tudakolta Mrs. Gogol. — Látja, hogyan bukkannak folyton a felszínre pont ott azok a ráklábak?
— Kegyed sosem fukarkodott a rákhússal — ismerte el Mrs. Kellemes.
— Látja, mennyire sűrűek a buborékok az okzat levelek mellett? Látja, hogy miként kanyarog az egész csigavonalban a körül a lilahagyma körül?
— Látom! Látom! — örvendezett Mrs. Kellemes.
— És tudja, hogy mit jelent?
— Azt jelenti, hogy igazán ínycsiklandó lesz az íze!
— Persze — értett egyet Mrs. Gogol kedvesen. — És azt jelenti, hogy néhány ember idejön.
— Klassz! Hány?
Mrs. Gogol kanalat merített a zubogó kotyvalékba és megkóstolta.
— Három — válaszolta. Tűnődve megnyalta az ajkát. — Nő.
Megint belemerítette a kanalat.
— Kóstolja meg! — javasolta. — Lesz egy macska is velük. — Ki lehet olvasni a szasszafrászból.- Megnyalta az ajkát. — Szürke. Fél szeme van. — Nyelvével kutászkodott egy odvas fogban. — A… bal.