Mrs. Kellemesnek leesett az álla.
— Magát hamarabb megtalálják majd, mint engem — folytatta Mrs. Gogol. — Vezesse ide Őket.
Mrs. Kellemes Mrs. Gogol komor mosolyára meredt, aztán vissza, le a mismásra a fazékban.
— Az egész hosszú utat megteszik, csak hogy megkóstolják? — lepődött meg.
— Hogyne. — Mrs. Gogol hátradőlt. — Meglátogatta a lányt a fehér házban?
Mrs. Kellemes bólintott — Az ifjú Hamukát — mondta. — Aha. Amikor tehetem. Amikor a Nővérek elmennek otthonról a palotába. Ők tényleg rettegésben tartják a lányt, Mrs. Gogol.
A szakácsnő újra lepillantott a fazékra, aztán föl Mrs. Gogolra.
— Kegyed tényleg látja…?
— Gondolom, magának most rengeteg marinírozni valója van — jegyezte meg Mrs. Gogol.
— Aha. Aha. — Mrs. Kellemes meghátrált, ám vonakodva. Aztán megtorpant. Mrs. Kellemest nyugalmi állapotban nem lehetett könnyen megmozdítani, hacsak ő maga nem akarta.
— Az a Lilith perszóna azt mondja, képes látni az egész világot a tükrökben — mesélte kissé vádló hangsúllyal.
Mrs. Gogol a fejét csóválta.
— Amihez bárki hozzájut egy tükörben, az csak önmaga — szögezte le. — De amit egy jó gombóban lelsz, az minden.
Mrs. Kellemes bólintott. Ez közismert tény. Nem vitatkozhat vele.
Mrs. Gogol szomorúan csóválta a fejét, amikor a szakácsnő már elment. Egy vudu varázslónő mindenféle cselfogásra kényszerül azért, hogy tájékozottnak lássék, de kissé szégyellte magát, mert hagyta, hogy egy becsületes nő azt higgye, képes látni a jövőt egy fazék gombóban. Mert minden, amit láthatsz egy fazéknyi Mrs. Gogol főzte gombóban, az, hogy a jövőd egész biztosan fantasztikusan finom ételt tartalmaz.
Valójában az egészet egy tál dzsambalajában látta, amit korábban készített.
Magrat az ágyban feküdt, párnája alatt a varázspálcával. Lágyan ringatózott ébrenlét és alvás között.
Határozottan ő a legalkalmasabb személy a varázspálca birtoklására. Nincs semmi kétség efelől. Néha — és alig mert a gondolatnak hangot adni, amikor egy fedél alatt tartózkodott Mállotviksz Nénével — tényleg elmerengett a többiek elkötelezettségén a boszorkányság iránt. Az idő felében úgy tűnt, nem is törődnek vele.
Vegyük például az orvosságokat. Magrat tudta, hogy sokkal jobban ismeri a gyógyfüveket náluk. Kunyhója előző tulajdonosától, Pityergi Komámasszonytól örökölt a témáról szóló számos, vaskos könyvet és néhány bizonytalan följegyzéssel maga is megpróbálkozott. Olyasmiket tud elmondani az embereknek a Rühes Ördögszem fölhasználásairól, ami annyira érdekli őket, hogy nyomban elrohannak, föltehetőleg azért, hogy másoknak is elmesélhessék. Tud szakaszosan és duplán lepárolni és olyasmiket csinálni, amik azzal járnak, hogy egész éjjel fönn kell maradjon a láng színét lesve a lombik alatt. Ő bezzeg gürizik érte.
Míg ellenben Ángyi hajlamos arra, hogy mindenre meleg borogatást tegyen és javasoljon egy nagy pohár italt, méghozzá a páciens kedvencét, abból kiindulva, hogy ha már úgyis beteg leszel, legalább lelj benne némi élvezetet (Magrat megtiltotta betegeinek az alkoholfogyasztást azért, amit az a májjal tesz; ha a betegek nem tudták, mit tesz a májjal, rááldozta az időt, hogy elmondja nekik).
És Néne… ő csak adott egy üveg színezett vizet a népeknek és közölte velük, hogy jobban érzik maguk.
És az volt a legbosszantóbb, hogy gyakran tényleg jobban is érezték maguk.
Hol van ebben a boszorkányság?
Egy varázspálcával azonban a dolgok mások lehetnek. Rengeteget segíthetsz az embereken egy varázspálcával. Azért létezik mágia, hogy jobbá tegye az életet. Magrat ezt bizonyosan tudta szíve rózsaszín, szorongó budoárjában.
Megint az alvás felszíne alá merült.
És jött egy fura álom. Később soha senkinek nem említette, mert, hát, ilyet nem tesz az ember. Ilyesmik esetében nem.
De azt gondolta, hogy fölkelt éjszaka, mert fölébresztette a csönd, hogy levegőzzön egy kicsit. És amikor elment a tükör mellett, mozgást látott benne.
Nem az ő arca volt. Nagyon hasonlított Mállotviksz Nénére. Magratra mosolygott — sokkal kedvesebb és barátságosabb mosollyal, mint amilyet valaha is látott Nénétől, ötlött Magrat eszébe -, aztán eltűnt, a ködös ezüst felszín összezárult mögötte.
Visszasietett az ágyába és rezesbanda hangjára ébredt, amely elszántan umtattázott. Az emberek kiáltoztak és nevettek.
Magrat kapkodva fölöltözött, kiment a folyosóra és bekopogott a másik két boszorkány ajtaján. Nem érkezett válasz. Lenyomta a kilincset.
Miután kétszer megzörgette, dobbanás hallatszott, amikor a szék, amit a másik oldalon beékeltek a kilincs alá, hogy minél jobban akadályozza az erőszaktevőket, betörőket és egyéb éjszakai alkalmatlankodókat, fölborult.
Az ágy egyik végén a takaró alól Mállotviksz Néne csizmája kukucskált ki. Ogg Ángyi csupasz lába, lévén Ángyi afféle éjszakai hempergő, ott volt mellette. Halk horkantások csörömpöltették a kancsót a mosdótálban; ezek immár nem a kapkodó vacsora utáni szundítás teljes orrból harsogó horkolásai voltak, hanem olyasvalaki jó iramú morgásai, akinek szándékában áll jó kiadósat éjszakázni.
Magrat kopogtatott Néne csizmájának talpán.
— Hé, ébredjetek! Valami történik.
Mállotviksz Néne ébredése ugyancsak imponáló látványt nyújtott, olyat, amit nem sokan láttak.
Ébredéskor a legtöbb ember egy gyors, fejvesztett, öntudat-előtti ellenőrzésen száguld át: ki vagyok, hol vagyok, ki ez a pasas/nő, uramisten, mért szorongatok egy rendőrsisakot, mi történt múlt éjjel?
És ez azért van így, mert az embereket ízekre szedi a Kétely. A kétkedés a motor, amely végighajtja őket életükön. Ez a gumiszalag lelkük kis repülőmodelljében, s azzal töltik idejük, hogy addig-addig feszítgetik, amíg összegubancolódik. A kora reggel a legrosszabb időszak — ott a pánik kurtácska pillanata, ha netalán Te Magad elkószáltál éjszaka és valami más költözött a helyedbe.
Ez sosem történt meg Mállotviksz Nénével. Mély alvásból egyenesen azonnali működésbe ment át, mind a hat hengerrel. Sosem kellett megtalálja önmagát, mert mindig tudta, hogy ki az, aki keresgél.
Beleszagolt a levegőbe. — Valami ég — közölte.
— Gyújtottak örömtüzet is — helyeselt Magrat.
Néne megint szimatolt.
— Fokhagymát sütnek? — hitetlenkedett.
— Tudom. El sem tudom képzelni, miért. Letépik az összes zsalugátert az ablakokról és elégetik őket a főtéren és a tűz körül táncolnak.
Mállotviksz Néne a könyökével gonoszul megbökte Ogg Ángyit.
— Ébredj föl, te!
— Wstph?
— Egész éjjel le se hunytam a szemem — mondta Néne szemrehányóan — a horkolása miatt.
Ogg Ángyi óvatosan megemelte a takarót.
— Túlságosan kora reggel van ahhoz, hogy kora reggel lehessen — zsörtölődött.
— Gyere! — szólította föl Néne. — Szükségünk van a szakértelmedre a nyelvekben.
A fogadó tulajdonosa a karjával hadonászott és körbe-körbe rohangált. Aztán a kastélyra mutatott, amely az erdő fölé tornyosult. Aztán élénken szopogatta a csuklóját. Aztán elvágódott s hanyatt feküdt. És aztán reménykedőn Ogg Ángyira nézett, miközben mögötte a fokhagymából és fakarókból és tömör ablaktáblákból rakott örömtűz vidáman égett.