A hegy olyan kopár volt, amennyire csak lehetséges.
A legtöbb fa föladta nagyjából félúton a csúcsig, csak néhány kitartó fenyő keltett ahhoz hasonló hatást, mint amilyen a nyakig érő homlokra mesterkedett két nyomorúságos hajpamat a kopaszon, aki nem ismeri be tarságát.
Ez az a hely, ahol a boszorkányok gyülekeznek.
Ezen az éjjelen tűz fénylett magán a hegygerincen. Sötét alakok mozogtak a pislákoló fényben.
A hold átsiklott a felhők csipkeszövetén.
Végül egy magas, csúcsos kalapot viselő alak megszólalt: — Tényleg mindenki krumplisalátát hozott?
Volt azonban egy kostetői boszorka, aki nem vett részt a boszorkányszombaton. A boszorkányok épp úgy szeretik az esti kiruccanásokat, mint bárki más, de ebben az esetben neki sürgetősebb találkája akadt. És az nem olyasféle randevú volt, amit az ember könnyedén elnapolhat.
Desiderata Homor a végrendeletét írta.
Amikor Desiderata Homor fiatal lány volt, nagyanyja négy fontos tanácsot adott neki, hogy vezessék ifjú lépteit az élet kiszámíthatatlanul kanyargós ösvényein.
Ezek pedig a következők voltak:
Sose bízz narancssárga szemöldökű kutyában!
Mindig tudakold meg a fiatalember nevét és lakcímét!
Sose kerülj két tükör közé!
És mindig viselj teljesen tiszta fehérneműt, minden áldott nap, mert sosem tudhatod, mikor fog egy megvadult ló föllökni és megölni, és ha az emberek rájönnek, hogy elégtelen fehérnemű van rajtad, bele fogsz halni a szégyenbe!
És aztán Desiderata fölnőtt és boszorkány lett. És az egyik kisebb előnye annak, hogy boszorkány vagy, az, hogy pontosan tudod, mikor fogsz meghalni és olyan fehérneműt vehetsz föl, amilyet akarsz.
Ez nyolcvan évvel korábban történt, amikor a gondolat, hogy pontosan tudod, mikor fogsz meghalni, egész vonzónak tűnt, mert titokban persze biztos voltál benne, hogy örökké fogsz élni.
Ez akkor volt.
És most most van.
Az örökké mostanság valahogy már nem tűnt olyan hosszúnak, mint valaha.
Az utolsó tuskó is hamuvá omlott a kandallóban. Desiderata nem vette a fáradságot, hogy tüzelőt rendeljen a télre. Nem lett volna értelme, ugyebár.
És aztán persze itt van ez a másik dolog…
Gondosan beburkolta, hosszúkás, vékony csomaggá. Most összehajtogatta a levelet, megcímezte és bedugta a zsinór alá. Feladat elvégezve.
Fölnézett. Desiderata már harminc éve vak volt, de ez nem okozott gondot neki. Mindig is meg volt áldva, már ha ez a jó szó erre, harmadik szemmel. Így amikor közönséges látása fölmondta a szolgálatot, csak meg kellett tanítsa magát, hogy a jelenbe nézzen, ami egyébként is könnyebb, mint látni a jövőt. És mivel az okkult szemgolyó nem függ a fénytől, sokat spórolhatsz a gyertyákon. Mindennek van jó oldala is, ha tudod, merre nézz. Vagy legalábbis érzékelj.
Desiderata előtt volt egy tükör a falon.
Az arc benne nem a sajátja volt, ami amúgy kerek és pirospozsgás.
Olyan nő arca tükröződött ott, aki parancsokat szokott adni. Desiderata nem az a fajta volt, aki parancsokat ad. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg.
A nő azt mondta: — Haldokolsz, Desiderata.
— Bizony, azt teszem.
— Megöregedtél. A te fajtád mindig megöregszik. Az erőd már majdnem elfogyott.
— Ez bizony tény, Lilith — felelte Desiderata jóindulatúan.
— Azaz a védelmed megszűnik a lány fölött.
— Attól tartok — értett egyet Desiderata.
— Szóval most csak én meg a gonosz mocsárlakó nőszemély maradtunk. És én fogok győzni.
— Bizony úgy néz ki, sajnos.
— Keresned kellett volna egy utódot.
— Sose volt rá időm. Tudod, én nem vagyok tervezgetős fajta.
Az arc a tükörben közelgett, mintha az alak közelebb mozdult volna a tükörhöz a saját oldalán.
— Vesztettél, Desiderata Homor.
— Így van ez. — Desiderata kissé imbolyogva talpra állt és megfogott egy terítőt.
Úgy tűnt, az alak kezd fölbőszülni. Nyilván úgy érezte, hogy az olyanoknak, akik vesztettek, elcsüggedtnek kellene látszania, és nem pedig úgy, mintha az ő kárára elsütött viccen mulatnának.
— Hát nem érted, mit jelent a vesztés?
— Néhányan nagyon világosak ezzel kapcsolatban — válaszolta Desiderata. — Istenek Önnel, méltóságos asszony! — Azzal a terítőt a tükörre borította.
Dühös lélegzetvétel hallatszott, majd csönd támadt. Desiderata gondolataiba mélyedten állt.
Aztán fölemelte a fejét és azt mondta: — Épp fölforrt a víz. Szeretnél egy csésze teát?
NEM, KÖSZÖNÖM — válaszolta egy hang pont mögüle.
— Régóta várakozol?
MINDÖRÖKKÉ.
— Nem tartalak föl, ugye?
NYUGODALMAS A MAI ÉJSZAKA.
— Készítek egy csésze teát. Azt hiszem, maradt még egy keksz.
NEM, KÖSZÖNÖM.
— Ha mégis harapnál valamit, ott a bödönben a kandallópárkányon. Tudod, az valódi klaccsi fajansz. Igazi klaccsi kézműves csinálta. Klaccsban — tette hozzá.
TÉNYLEG?
— Fiatalabb koromban sokat utaztam.
IGEN?
— Nagyszerű idők! Desiderata megböködte a tüzet. — Az állással járt, tudod. Persze, gondolom, pont ugyanilyen neked is.
IGEN.
— Sose tudtam, mikor fognak munkába szólítani. De persze, erről te is tudnál mesélni, nem igaz? Leginkább konyhákba. Mindig úgy rémlett, konyhákba citálnak. Néha bálokba, ám többnyire konyhákba. — Megfogta a vízforraló edényt és forró vizet öntött a tűzhelyen álló teáskannába.
VALÓBAN.
— Annak idején teljesíteni szoktam a kívánságaik.
A Halál meghökkent.
TESSÉK? ÚGY ÉRTED, PÉLDÁUL… BEÉPÍTETT SZEKRÉNYEKET? ÚJ MOSOGATÓKAT? ILYESMIKET?
— Nem, dehogy. Emberekét. — Desiderata sóhajtott. — Nagy felelősség a tündérkeresztanyaság. Úgy értem, tudni, hogy mikor hagyd abba. Az olyanokról, akiknek kívánságai teljesülésbe mennek, gyakran kiderül, hogy nem túl jó emberek. Szóval azt kellene nekik adnod, amit akarnak — vagy azt, amire szükségük van?
A Halál udvariasan bólintott. Az ő szempontjából az emberek azt kapják, ami adatik nekik.
— Mint ez a Génua ügy… — kezdte Desiderata.
A Halál fölkapta a fejét.
G ÉN UA?
— Ismered? Hát persze, hogy ismered.
ÉN… TERMÉSZETESEN MINDEN HELYET ISMEREK.
Desiderata arca ellágyult. Lelki szeme máshová nézett.
— Ketten voltunk. Tudod, a keresztanyák párban járnak. Én meg Lady Lilith. Rengeteg hatalom rejlik a keresztanyaságban. Olyan, mintha a történelem része lennél. Mindenesetre a lány megszületett, házasságon kívül, de ettől még semmi baja, nem arról volt szó, hogy nem tudtak volna összeházasodni, csak sosem szakítottak rá időt… és Lilith azt kívánta neki, hogy legyen szép, hatalmas és menjen hozzá egy királyfihoz. Hah! És azóta is ezen dolgozik. Mit tehettem? Az ilyen kívánságokat nem lehet vitatni. Lilith tisztában van a mese erejével. Megtettem mindazt, ami telt tőlem, de Lilith hatalma nagyobb. Azt hallottam, hogy ő irányítja most a várost. Megváltoztatni egy egész országot, csak hogy egy mese megtörténtét keresztülhajtsa! És most már egyébként is túl késő. Számomra. Szóval továbbadom a felelősséget. Így megy ez a tündérkeresztanyasággal. Soha senki sem akar tündérkeresztanya lenni. Lilithet kivéve, persze. Teljesen bogaras ezzel kapcsolatban. Így aztán küldök oda valaki mást. Lehet, hogy a dolgot túl sokáig halogattam.