Az asztal alatt Csöves hanyatt fekve szundikált, négy lába a levegőben. Néha megrándult, amikor farkasokkal küzdött álmában.
— Az áll itt Desiderata jegyzeteiben — szólalt meg Magrat és óvatosan lapozta a merev oldalakat -, hogy késő nyáron itt egy különleges, hagyományos szertartás zajlik, amikor egy csomó bikának engedik, hogy átrohanjon az utcákon.
— Ezt érdemes lesz megnézni — közölte Mállotviksz Néne. — Miért csinálják ezt?
— Azért, hogy az összes fiatalember kergethesse őket és így megmutathassa, milyen bátor — válaszolta Magrat. — Úgy tűnik, hogy az ifjak letépik a kokárdájukat.
Ogg Ángyi ráncos arcán kifejezések különfélesége suhant át, akár az időjárás a sivár, vulkanikus terület fölött.
— Kissé furán hangzik — mondta végül. — És ezt minek csinálják?
— Desiderata nem magyarázza meg valami világosan — felelte Magrat. Megint lapozott. Mozgott az ajka, miközben továbbolvasott. — Mit jelent a cojones?
A másik kettő vállat vont.
— Hé, lassítanod kellene azzal az itallal — szólalt meg Néne, amikor a pincér újabb palackot helyezett Ogg Ángyi elé. — Én nem bíznék egyetlen olyan itókában sem, ami zöld.
— Ez nem igazi szeszes ital — közölte Ángyi. — Az áll a címkén, hogy gyógynövényekből készült. Nem tudsz komoly szeszes italt készíteni csupán csak gyógynövényekből. Kóstolj meg egy cseppet!
Néne megszaglászta a kinyitott palackot.
— Olyan a szaga, mint az ánizsé — állapította meg.
— A palackra azt írták „Abszint” — tudatta Ángyi.
— Ó, az csak a fehér üröm másik neve — szólt Magrat, aki értett a füvészethez. — A füvészkönyvem azt mondja, az jó a gyomorpanaſzokra és megelőzi az émelygéſt étkezések után.
— Na tessék! — diadalmaskodott Ángyi. — Gyógyfüvek. Gyakorlatilag orvosság. — Jókora adagot töltött a másik kettőnek. — Próbáld ki, Magrat! Ettől megmellyesedik a mellyed.
Mállotviksz Néne lopva meglazította a csizmáját. Azt is fontolgatta, vajon levegye-e a trikóját. Alighanem nincs igazán szüksége mindháromra.
— Úton kellene lennünk már — jegyezte meg.
— Ó, torkig vagyok a söprűkkel — panaszolta Ángyi. — Ha több mint két órát töltök a nyélen, elmacskásodik a derijőm.
Várakozásteljesen nézett a másik kettőre. — Az a segg külhoniul — fűzte hozzá. — Bár, fura, de egyes külrészeken a „segg” „sötétet” jelent és a „sötét” „butát”. Fura dolgok a szavak.
— Percenként megkacagtatnak — mondta Néne.
— A folyó itt elég széles — jelentette ki Magrat. — Vannak nagy hajók is. Még sosem voltam rendes hajón. Tudjátok, mire gondolok? Arra a fajtára, amelyik nem süllyed el könnyedén?
— A söprűk boszorkányosabbak — felelte Néne, ám nem sok meggyőződéssel. Ő ugyan nem rendelkezett Ogg Ángyi nemzetközi anatómiai szókincsével, ám olyan részei, amelyekről még azt sem ismerte volna el, hogy tudja a nevük, határozottan panaszkodtak.
— Láttam azokat a hajókat — közölte Ángyi. — Úgy néztek ki, mint óriási nagy tutajok, rajtuk házakkal. Alig is vennéd észre, hogy rajta vagy egy hajón, Eszme. Hé, ez mit csinál?
A fogadós ugyanis kisietett és kezdte behurcolni a derűs kis asztalokat. Odabiccentett Ángyinak és egy bizonyos mennyiségű sürgetéssel hangjában beszélt hozzá.
— Azt hiszem, azt akarja, menjünk be — tolmácsolt Magrat.
— Jól érzem magam itt kinn — közölte Néne. — KÖSZÖNÖM, JÓL ÉRZEM MAGAM ITT KINN — ismételte meg. Mállotviksz Néne hozzáállása az idegen nyelvekhez ugyanis az volt, hogy hangosan és tagoltan elismételte önmagát.
— Hé, hagyd abba a próbálkozást az asztalunk elvivésére! — csattant föl Ángyi, összecsapva kezét.
A vendéglős kapkodva mondott valamit és az utca vége felé mutatott.
Néne és Magrat kérdően pillantottak Ogg Ángyira, aki vállat vont.
— Ebből nem értettem semmit — ismerte be.
— KÖSZÖNJÜK, MARADUNK, AHOL VAGYUNK — mondta Néne. A kocsmáros tekintete találkozott az övével. A férfi föladta, elkeseredésében kezével hadonászott a levegőben és bement.
— Ezek azt hiszik, kihasználhatnak téged, csak mert nő vagy — jegyezte meg Magrat. Diszkréten elnyomott egy böffentést s újra megfogta a zöld palackot. A gyomra máris sokkal jobban volt.
— Nagyon is igaz. Tudjátok, mi történt? — kérdezte Ogg Ángyi. — Múlt éjjel elbarikádoztam magam a szobámban és még csak be se próbált törni egy férfi!
— Gytha Ogg, te néha… — Néne elhallgatott, amikor észrevett valamit Ángyi válla fölött.
— Egy csomó tehén jön végig az utcán — adta hírül.
Ángyi arra fordította a székét.
— Biztos az a bika dolog, amit Magrat említett — felelte. — Érdemes lenne megnézni.
Magrat föltekintett. Az utca egész hosszában emberek nyújtogatták a nyakuk minden emeleti ablakból. A szarvak és paták és párolgó testek tülekedése sebesen közeledett.
— Ott fönn vannak olyanok, akik rajtunk nevetnek — jelentette ki vádlón.
Az asztal alatt Csöves megmoccant és hasra fordult. Kinyitotta a jó szemét, rászegezte a közeledő bikákra és fölült. Úgy tűnt, ez jó móka lesz.
— Nevetnek? — kérdezett vissza Néne. Fölnézett. Valóban úgy látszott, hogy az emberek a magasban jót mulatnak valami tréfán.
Néne szeme összeszűkült.
— Mi majd csak folytatjuk az üldögélést, mintha mi sem történne — szögezte le.
— De ezek eléggé nagy bikák — vetette ellen idegesen Magrat.
— Nekünk semmi közünk hozzájuk — állította Néne. — Nekünk semmi közünk ahhoz, ha egy csomó külföldi izgalomba jön egyes dolgoktól. Most pedig add ide az ürmösbort!
Amennyire Lagro de Kabona, fogadós, vissza tudott emlékezni nap eseményeire, úgy rémlett, azok a következőképpen történtek:
Ez volt az ideje az Ügynek a Bikákkal. És a tébolyult nők csak ültek ott s úgy vedelték az abszintot, mintha víz lenne! Megpróbálta rávenni őket, hogy jöjjenek be, de az öreg közülük, az az ösztövér, csak kiabált vele. Ezért beletörődött, hogy maradnak, de nyitva hagyta az ajtót — az emberek gyorsan veszik a lapot, amikor látják a bikákat végigjönni az utcán, mögöttük a falu fiatalembereivel. Akárki ragadja el a hatalmas, vörös kokárdát a legnagyobb bika szarvai közül, megszerzi a díszhelyet az esti ünnepségen plusz — Lagro elmosolyodott a negyven évvel korábbi emlékektől — egy bizonyos nem hivatalos, ám igen élvezetes viszonyt a város fiatal nőivel egész hosszú időre a dolog után…
És az őrült nők csak ültek tovább odakint.
A vezérbika némileg elbizonytalanodott ettől. Szokásos tevékenysége ilyenkor egy kevés bömbölés és a föld kapálása volt, amitől a célpontok érdekes módon szaladni kezdenek és elméje nem tudott megbirkózni a figyelem ilyen hiányával, de nem ez volt a legfőbb gondja, hanem a húsz másik bika közvetlen a háta mögött.
És még ez is megszűnt legfőbb gond lenni számára, mert a rémes vénasszony, az, amelyik tiszta feketét viselt, fölállt, valamit motyogott neki és hatalmasat sózott a szeme közé. Aztán a szörnyű pufók perszóna, akinek hasa az ónozott víztartály rugalmasságával és befogadóképességével bírt, hanyatt esett a székéről nevettében és a fiatal — mármint az, amelyik fiatalabb volt, mint a másik kettő — elkezdte lengetni a szoknyáját a bikák előtt, mintha csak kacsák lennének.