És aztán az utca tele lett dühös, összezavarodott bikákkal és egy csomó kiáltozó, megrémült fiatalemberrel. Mert egy dolog kergetni egy sereg bepánikolt bikát, és egészen más szembekerülni azzal, hogy azok hirtelen a másik irányba próbálnak futni.
A vendéglős, hálószobaablaka biztonságából, hallotta, hogy a szörnyűséges nőszemélyek egymásnak kiáltoznak. A pufók egyfolytában nevetett és valamiféle csatakiáltást rikkantgatott… „PróbálkozzaLovasVezényszóvalEszme!” s aztán a fiatal, aki úgy tolakodott az állatok között, mintha a halálra öklelés csak másokkal eshetne meg, megtalálta a vezérbikát és letépte róla a kokárdát, ugyanazzal a gondoskodó arckifejezéssel, mint amilyennel egy öregasszony piszkál ki egy tüskét macskája talpából. És úgy tartotta, mintha nem tudná, mi az, vagy hogy mit kellene tegyen vele…
A hirtelen támadt csönd még a bikákra is hatott. Még az ő parányi, vérben forgó agyuk is érzékelte, hogy valami nem stimmel. Még a bikák is zavarba jöttek.
Szerencsére, a rémes nőszemélyek távoztak aznap délután az egyik folyami hajón, miután egyikük megmentette a macskáját, amely sarokba szorított 350 fontnyi összezavarodott bikát és próbálta földobni a levegőbe és játszadozni vele.
Azon az estén Lagro de Kabona elvi kérdést csinált abból, hogy nagyon, de nagyon kedves legyen idős édesanyjával.
És a következő évben a falu virágkarnevált tartott és soha, senki, semmikor sem beszélt többé az Ügyről a Bikákkal.
Legalábbis, nem a férfiak előtt.
Az óriási lapátkerék keresztülcaplatott a folyó sűrű, barna levén. A hajtóerőt több tucat troll szolgáltatta, vonszolva maguk a végtelen szalagon egy napernyő alatt. Madarak énekeltek a fákon a messzi partokon. A hibiszkusz illata átlengedezett a vízen, csaknem, ám sajnos nem teljesen, elnyomva a szagát magának a folyónak.
— Na már most, ez — jelentette ki Ogg Ángyi — már döfi!
Kinyújtózott a nyugágyon és megfordult, hogy Mállotviksz Nénére nézzen, aki homlokát ráncolta az olvasás elmélyült összpontosításától.
Ángyi szája gonoszkodó vigyorba húzódott.
— Tudod, hogy nevezik ezt a folyót? — tudakolta.
— Nem.
— Úgy hívják, Vieux folyó.
— Igen?
— Tudod, hogy mit jelent?
— Nem.
— Az Öreg (Hímnemű) folyó — válaszolta Ángyi.
— Igen?
— A szavaknak van neme a külrészeken — jelentette ki reménykedően Ángyi.
Néne nem zökkent ki.
— Egyáltalán nem lep meg — motyogta. Ángyi megroggyant.
— Ez Desiderata egyik könyve, igaz?
— Igen — felelte Néne. Méltóságteljesen megnyalta a hüvelykujját és lapozott.
— Hova ment Magrat?
— Lefeküdt a kabinban — válaszolta Néne anélkül, hogy fölnézett volna.
— Forog a gyomra?
— Ezúttal a feje fáj. És most maradj csöndben, Gytha! Ha nem látnád, olvasok.
— Miről? — firtatta derűsen Ángyi.
Mállotviksz Néne sóhajtott és a könyvoldalra tette az ujját, hogy jelezze, hol tart.
— Erről a helyről, ahová megyünk — tudatta. — Génuáról. Desiderata azt mondja, hogy csupa dekadencia.
Ogg Ángyi mosolya változatlan maradt.
— Igen? — kérdezte. — Az jó, nem? Még sosem voltam városban.
Mállotviksz Néne hallgatott. Egy ideje már tűnődött ezen. Egyáltalán nem volt biztos a „dekadencia” szó jelentésében. Elhessegette azt a lehetőséget, hogy azt jelenti „aranyköpés-nélküliség” pont ellenkezőleg Ogg Ángyival, aki mindenre tud kádenciát. Akármit jelentsen is, Desiderata szükségesnek látta, hogy följegyezze. Mállotviksz Néne általában nem bízott a könyvekben információforrásként, ám most nem volt választása.
Valami olyasmi ködlött benne, hogy a „dekadenciának” talán köze lehet ahhoz, ha egész nap nem húzzák szét a függönyöket.
— Azt mondja, hogy Génua a művészet, szellemesség és kultúra városa is — folytatta Néne.
— Akkor ott jól fogjuk érezni magunkat — válaszolta magabiztosan Ángyi.
— Különösen híres az ottani nők szépségéről, azt írja itt.
— Akkor remekül be fogunk olvadni, semmi gond.
Néne óvatosan lapozott. Desiderata nagyfokú figyelmet szentelt minden ügynek szerte a Korongon. Másrészt viszont, magának írt, nem más olvasóknak, ezért jegyzetei hajlottak a titokzatosságra és sokkal inkább aides mémoire voltak, mint összefüggő beszámolók.
Néne ezt olvasta: „Most L. uralkodik a városban a trón mögötti erőként, és Sz. báróról azt beszélik, életét vesztete, belefuladt a folyóba. Gonosz ember volt, bár szerintem nem anyira gonosz, mint L., aki azt mongya, hogy a Mágia Birodalmává akarja tenni, Bódog és Békés helyé, és amikor az emberek ezt mongyák, készülj föl Kémekre minden sarkon és senki sem mer szót emelni, mert ki merne fölszólalni a Gonozság elen, amit a Bódogság és Béke nevében követnek el? Az öszes Ucca tiszta s a Bárdok élesek. De H. legalább biztonságban van, mos még. L.-nek tervei vanak vele. És Mrs. G., aki a báró amourja volt, a lápban rejtőzik és lápi mágiával küszd ellene, de nem harcolhacc a tükörvarázzsal, ami csupa Visszaverés”.
A tündérkeresztanyák párosával járnak, Néne ezt tudta. Szóval Desiderata az volt meg… meg L. …de ki az a valaki a mocsárban?
— Gytha? — szólalt meg Néne.
— Mija? — mondta Ogg Ángyi, aki elszundított.
— Desiderata azt mondja, valami nő itten valakinek a hámora.
— Valószínű csak métafór — felelte Ogg Ángyi.
— Ó — mondta sötéten Néne — szóval az egyik olyasmi.
„De senki sem tartóztathatja föl Mardi Gras-t”, olvasta. „Ha lehetséges valamit teni, akkor azt Samedi Nuit Mortekor, a farsang utosó éjelén kell, az Élők és a Holtak közt félúton lévő éjszakán, amikor a mágia árad az uccákon. Ha egyáltalán valamikor, akkor sebezhető L., mer a karnevál megtestesít mindent, amit utál.”
Mállotviksz Néne lehúzta kalapját a szemébe, hogy védje a napsütéstől.
— Itt az áll, hogy minden évben óriási nagy farsangot rendeznek — mesélte. — Mardi Gras, úgy nevezik.
— Azt jelenti, Zsíros Ebédidő — közölte Ogg Ángyi, nemzetközi nyelvész. — Garkon! Etcetra grósz Menta Pancs avec petit tál de mogyoró, por favúr!
Mállotviksz Néne becsukta a könyvet.
Természetesen be nem ismerné másnak, különösen nem egy másik boszorkánynak, de ahogy közeledett Génua, úgy lett egyre kevésbé magabiztos.
Ő ott vár Génuában. Ennyi idő után! Kibámulva rá a tükörből! Mosolyogva!
A nap tűzött. Néne megpróbált dacolni vele. Előbb vagy utóbb azonban be fogja adni a derekát. Hamarosan eljön az ideje, hogy levegyen még egy trikót.
Ogg Ángyi ült és egy ideig lapokat rajzolt rokonainak, aztán ásított. Olyan boszorkány volt, aki szereti a lármát és az emberi társaságot maga körül. Ogg Ángyi kezdett unatkozni. Ez igazán nagy hajó, inkább amolyan úszó vendéglő, és biztos volt benne, hogy kell legyen valami izgalom valahol.
Letette táskáját az ülésére s elbandukolt, hogy megkeresse.
A trollok fáradhatatlanul tapostak tovább.
A nap már vörös volt és alacsonyan járt, amikor Mállotviksz Néne fölébredt. Bűntudatosan nézett körbe kalapja karimájának menedékéből arra az esetre, ha netalán valaki észrevette volna, hogy alszik. Az elalvás napközben olyasmi, amit csak öregasszonyok tesznek, és Mállotviksz Néne csupán olyankor volt öregasszony, amikor ezt célszerűnek tartotta.