Mállotviksz Néne nyájasan rámosolygott s aztán tétován legyintett a kártyák irányába.
— Sose tudok visszaemlékezni, hogy az ászok többet vagy kevesebbet érnek, mint a képek — jelentette ki. — Gondolom, legközelebb a saját nevem se fog eszembe jutni!
A férfiak mind fölnevettek. Néne átsántikált a másik asztalhoz. Elfoglalta az üres széket, amivel a tükör pont a válla mögé került.
Elmosolyodott magában, aztán előrehajolt, csupa lelkesedéssel.
— Szóval akkor mondják el nekem — kérte -, hogyan játsszák ezt a játékot?
Minden boszorkány nagyon is tudatában van a meséknek. Képesek érzékelni a történeteket, ugyanúgy, ahogy egy kis tóban fürdőző képes érzékelni a váratlan pisztrángot.
Tudni azt, hogy miként működnek a mesék, már önmagában csaknem teljes győzelem.
Például, amikor egy nyilvánvaló naiv leül három, tapasztalt hamiskártyással játszani és megkérdi „Akkor hát, hogyan játsszák ezt a játékot?”, valakit hamarosan úgy megkopasztanak, hogy kihullik az összes haja.
Magrat és Ogg Ángyi egymás mellett ültek a keskeny pricscsen. Ángyi szórakozottan csiklandozta Csöves hasát, amely dorombolt.
— Rettenetes bajba fog kerülni, ha mágiát használ arra, hogy nyerjen — jelentette ki Magrat. — És tudod, mennyire utál veszíteni — tette hozzá.
Mállotviksz Néne nem az a fajta, aki jó képet vág a vereséghez. Az ő nézete szerint a vereség olyasmi, ami csak másokkal esik meg.
— Az eggója miatt — felelte Ogg Ángyi. — Mindenkinek van egy olyanja. Egy eggója. És neki egy óriási nagy jutott. Na persze, ez teljesen része annak, hogy boszorkány vagy, mármint hogy nagy eggód van.
— Feltétlenül mágiát fog alkalmazni — állította Magrat.
— Az a Sors megkísértése, ha varázslatot használsz egy szerencsejátékban — közölte Ogg Ángyi. — A csalás, az rendben van. Az gyakorlatilag becsületes dolog. Úgy értem, bárki tud csalni. De varázslatot használni… hát, az a Sors kísértése.
— Nem. Nem a Sorsé — helyesbített komoran Magrat.
Ogg Ángyi megborzongott.
— Menjünk! — javasolta Magrat. — Nem hagyhatjuk, hogy megtegye!
— Az eggója az — rebegte elhalóan Ogg Ángyi. — Rettentő dolog egy nagy eggó.
— Van nekem — szólt Néne — három kis képem királyokkal és hasonlókkal meg három azokból a fura egyes számú kártyákból.
A három férfi sugárzóan mosolygott és egymásra kacsintott.
— Az Tripla Tökfej! — mondta az, amelyik átvezette Nénét ehhez az asztalhoz, s akiről kiderült, hogy Miszter Franknek hívják.
— És az jó, igaz? — tudakolta Néne.
— Az azt jelenti, hogy már megint nyert, drága hölgyem! — Egy halom garast tolt oda Néne elé.
— Hű! — ámult Néne. — Az azt jelenti, hogy van nekem… mennyi is az… csaknem öt tallérom most?
— Föl nem foghatom — jelentette ki Miszter Frank. — Bizonyára a kezdők híres mázlija, he?
— Hamarosan szegény emberek leszünk, ha ez így megy tovább — jegyezte meg egyik társa.
— A nénike a kabátot is lenyeri a hátunkról, az biztos — közölte a harmadik férfi. — Haha.
— Asszem, most azonnal abba kéne hagyjuk — mondta Miszter Frank. — Haha.
— Haha.
— Haha.
— Ó, én még úgy szeretném folytatni — vallotta meg Néne sóvárgóan vigyorogva. — Már pont kezdem kapiskálni a dolgot.
— Hát, nem tenné rosszul, ha sportszerű esélyt adna nekünk, hogy valamicskét visszanyerjünk, haha — állt kötélnek Miszter Frank — Haha.
— Haha.
— Haha.
— Haha. Mit szólna egy fél talléros téthez? Haha?
— Ó, szerintem a nénike biztos egy talléros tétet szeretne, egy ilyen sportszerű hölgy, mint ő — vélte a harmadik férfi.
— Haha!
Néne lenézett az előtte fölhalmozódott garasokra. Egy pillanatig bizonytalannak tűnt, aztán, láthatták a férfiak, ahogy rádöbben: ugyan mit veszíthet, egy ilyen lapjárással?
— Igen — értett egyet. — Legyen a tét egy tallér! — Egész elpirult. — Ez izgalmas, ugye?
— Aha — válaszolta Miszter Frank. Magához húzta a paklit.
Szilánkokra törés lármája hallatszott. Mind a három férfi a bárpultra meredt, ahonnan tükörcserepek záporoztak a padlóra.
— Mi történt?
Néne reszketeg, ám édesded mosolyt vetett rá. Szemlátomást oda se nézett.
— Gondolom, a pohár, amit fényesített, biztos valahogy kicsúszott a kezéből és egyenesen belevágódott a tükörbe — vélekedett. — Élénken remélem, hogy nem kell majd kifizetnie a béréből, a szegény fiúnak.
A férfiak összenéztek.
— Rajta! — szólt Néne. — Itt tartom a tallérom teljes készenlétben.
Miszter Frank idegesen pillantott a tönkrement keretre. Aztán vállat vont.
A mozdulat elmozdított valamit valahol. Tompa csattanás hallatszott, mint amikor egy egérfogó föladja az utolsó kenetet. Miszter Frank elsápadt és megmarkolta az ingujját. Egy kis szerkezet, csupa rugó és görbe fém, esett ki belöle. Egy összegyűrt Tréfli Ász volt belegabalyodva.
— Hoppá! — mondta Néne.
Magrat belesett a szalon ablakán.
— Most mit csinál? — sziszegte Ogg Ángyi.
— Megint vigyorog — válaszolta Magrat.
Ogg Ángyi a fejét csóválta. — Eggo — dünnyögte.
Mállotviksz Néne olyan módszerrel játszott, amely a hivatásos szerencsejátékosokat multiverzumszerte a zavaros dühöngés állapotába hozza.
Kártyáit szorosan tenyerébe zárva tartotta néhány hüvelyknyire az arcától, s mindegyik lapból csak a lehető legkevesebb látszódhatott. Úgy meredt rájuk, mintha arra tüzelné őket, hogy csak próbálják őt megsérteni. És úgy tűnt, sose veszi le a szemét róluk, kivéve, amikor az osztást figyelte.
És túl sokáig gondolkozott. És soha, de soha nem kockáztatott.
Huszonöt perccel később egy tallérral szegényebb volt, és Miszter Frankról folyt a víz. Néne már háromszor segítőkészen kimutatta, hogy Miszter Frank véletlenül a pakli aljáról osztott lapot és kért egy másik kártyacsomagot „mert, tudják, ennek a hátán van az a rengeteg apró jelzés”.
A tekintete, az volt az. Miszter Frank már kétszer passzolt kezében egy tökéletesen jó, háromlapos Tökfejjel, hogy aztán rájöjjön, a vén banya csak vacak balfácánt tartogatott. Aztán harmadszor, azt gondolván, kihámozta az öregasszony játékmódját, fölszólította, hogy mutassa, mije van és a klassz kis flösse beszaladt egy ötlapos Tökfej torkába, amit a vén szatyor bizonyára türelmesen szedegethetett össze egy örökkévalóságon át. És aztán — összeszorított ökle elfehéredett -, és aztán a rémes, iszonyú banya azt mondta: — Én nyertem? Ezekkel a kis kártyákkal? Tyű… hogy nekem micsoda mázlim van!
És aztán a nyanya dúdolni kezdett, valahányszor a kártyáira pillantott. Rendes körülmények között ők hárman az ilyesmit szívesen látták. A foguk ütögetők, a szemöldökük emelgetők, a fülük dörzsölgetők — mind pont olyan jók, mint a pénz a matrac alá dugott zokniban az olyan férfi számára, aki tud olvasni az ilyen jelekből. De a visszataszító vén satrafa annyira volt átlátszó, mint egy darab szén. És a zümmögés… állhatatos volt. Az ember azon kapta magát, hogy próbálja követni a dallamot. Ettől zsibogni kezdett az ember foga. Aztán legközelebb gyászosan nézed, ahogy a szipirtyó leterít egy nyamvadt Színflöst a te még nyamvadtabb kétlapos Tökfejed elé és azt mondja: — Mi, már megint én?