Miszter Frank kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, hogyan kell kártyázni az ingujjába rejtett segédeszköz, a kapóra jövő tükör és cinkelt pakli nélkül. Olyan dúdolás dacára, ami a táblán végighúzott köröm karistolására hasonlít.
Nem mintha a rémes vén szatyornak legalább sejtelme lett volna arról, hogyan kell rendesen játszani.
Egy óra múlva Néne négy tallérral vezetett és amikor azt mondta „Én aztán Szerencsés leányzó vagyok!”, Miszter Frank elharapta a nyelvét.
És aztán a férfi leosztáskor kapott egy Nagy Tökfejet. Nincs arra valóságos lehetőség, hogy valaki fölülmúljon egy Nagy Tökfejet. Ez olyasmi, ami az életben csak egyszer, esetleg kétszer esik meg veled.
És az öregasszony passzolt! A vén ribanc passzolt! Veszni hagyott egy átkozott tallért és passzolt!
Magrat megint belesett az ablakon.
— Mi történik? — firtatta Ángyi.
— Mindegyikük nagyon mérgesnek látszik.
Ángyi levette a kalapját és előhúzta a pipáját. Meggyújtotta s a gyufát a folyóba dobta. — Á! Mindjárt zümmögni fog, jól jegyezd meg! Nagyon bosszantó zümmögése van, az bizony, Eszmének. — Ángyi elégedettnek tűnt. — Elkezdte már tisztogatni a fülét?
— Nem hiszem.
— Senki sem tisztogatja úgy a fülét, mint Eszme.
A banya a fülét tisztogatta!
Nagyon is úrinőhöz illő módon tette, és a hülye vén szatyor valószínűleg nem is volt tudatában annak, mit csinál. Csak folyton bedugta a kisujját a fülébe és megforgatta benne. Ez olyan hangot adott ki, mint egy kis biliárddákó végének megkrétázása.
Pótcselekvés, az volt az. A végén mind megtörnek.
A nyanya megint passzolt! És öt átkozott percébe került, hogy összerakjon egy átkozott dupla átkozott Tökfejet!
— Emlékszem arra — mesélte Ogg Ángyi -, amikor átjött hozzánk a Verenc király koronázásakor tartott buliba és félgarasos alapon Fölkergetem a Szomszédom a Gangrá-t játszottunk a kölkökkel. Csalással vádolta Jászón legkisebb gyerekét és utána egy hétig neheztelt.
— És tényleg csalt?
— Meg vagyok róla győződve — vágta rá Ángyi büszkén. — Az a baj Eszmével, hogy nem tudja, hogyan kell veszíteni. Nincs benne gyakorlata.
— Lobsang Himpeller azt állítja, néha veszítened kell ahhoz, hogy győzz — mondta Magrat.
— Szerintem ez badarság — felelte Ángyi. — Ez a Jen Buddhizmus, mi?
— Nem. Azok azok, akik azt állítják, hogy rengeteg pénzed kell legyen ahhoz, hogy nyerj — válaszolta Magrat. — A Skorpió Ösvényén az a nyerés módszere, hogy veszíts el minden küzdelmet, kivéve az utolsót. Az ellenség saját erejét használod föl ellene.
— Mi, valahogy ráveszed, hogy saját magát üsse meg? — tudakolta Ángyi. — Hülyeségnek hangzik.
Magrat haragosan nézett.
— És mit tudsz te erről? — kérdezte rá nem jellemző éles hangon.
— Mi?
— Hát, nekem elegem van! — közölte Magrat. — Én legalább törekszem arra, hogy megtanuljak dolgokat! Én legalább nem csak egyfolytában zsarnokoskodva meg összeférhetetlenül viselkedve járok-kelek!
Ángyi kivette szájából a pipát.
— Nem is vagyok összeférhetetlen — jegyezte meg szelíden.
— Nem rólad beszéltem!
— Hát, Eszme mindig is összeférhetetlen volt — mondta — Ez a természetes számára.
— És szinte soha nem végez igazi varázslatot. Mi a jó abban, hogy boszorka vagy, ha nem varázsolsz? Miért nem használja arra, hogy segítsen az embereken?
Ángyi merőn nézte Magratot a pipafüstön át.
— Mer tudja, mennyire jó lenne benne, gondolom — magyarázta. — Különben is, már régóta ismerem őt. Ismertem az egész családot. Mindegyik Mállotviksz jó a mágiában, még a férfiak is. Megvan bennük az a véna a varázslathoz. Afféle átok. Mindenesetre… ő azt gondolja, hogy nem lehet mágiával segíteni az embereken. Nem a megfelelő értelemben. És ez igaz is.
— Akkor mi haszna…?
Ángyi egy gyufával döfködte a pipát.
— Úgy rémlik nekem, hogy ment és segített neked, amikor kitört az a kis járvány a faludban — említette. — Éjjel-nappal dolgozott, úgy emlékszem. Tudomásom szerint sosem fordult elő, hogy ne ápolt volna beteget, aki rászorult, még akkor is, amikor, tudod, eléggé nedvedzettek. És amikor az a nagydarab, vén troll, aki a Csorba-hegy alatt lakik, lejött segítségért, mert a felesége beteg lett és mindenki kővel dobálta, emlékszem, hogy Eszme volt az, aki elment vele és világra segítette a babát. Hah… aztán amikor az agg Drótháló Hopkins Eszméhez vágott egy követ, egy kicsivel később egy éjszaka titokzatos módon az összes csűrét laposra taposta valaki. Eszme mindig mondta, hogy nem segíthetsz az embereken mágiával, de segíthetsz rajtuk a bőröddel. Mármint hogy valódi dolgokat teszel értük, úgy értette.
— Nem azt mondom, hogy alapjában véve nem kedves ember… — kezdte Magrat.
— Hah! Én viszont igen. Jó messzire kéne elmenned ahhoz, hogy találj valakit, aki alapjában véve komiszabb, mint Eszme — közölte Ogg Ángyi és ezt én mondom, nem más. És ő pontosan tudja, hogy milyen. Jónak született és ennek egyáltalán nem örül.
Ángyi kiverte a pipáját a korláton és visszafordult a szalon felé.
— Amit muszáj megértened Eszmével kapcsolatban, leányom — szögezte le -, az, hogy nem csak nagy eggója van, hanem pszichológiája is. És átkozottul örülök, hogy nekem nincs.
Néne nyeresége már tizenkét tallérra rúgott. A szalonban minden más félbeszakadt. Hallani lehetett a hajókerék csobbanásait és a vezénylő hajós kiáltását.
Néne újabb öt tallért nyert egy háromlapos Tökfejjel.
— Hogy érted azt, hogy pszichológia? — kérdezte Magrat. — Csak nem könyveket olvastál?
Ángyi oda se figyelt rá.
— Amire most figyelnünk kell — jelentette ki -, az, amikor a bajsza alatt elkezd „tsk, tsk, tsk”-et mormolni. Az jön a fültisztogatás után. Általában azt jelenti, hogy tervez valamit.
Miszter Frank ujjaival dobolt az asztalon, rémülten ráébredt, hogy mit tesz, és három új lapot kért, hogy leplezze zavarát. A vén szatyor, úgy tűnt, nem vette észre.
A férfi az új leosztásra meredt.
Megreszkírozott két tallért és kicserélt még egy lapot.
Ismét kártyáira bámult.
Vajon mekkora az esélye annak, gondolta, hogy kétszer is Nagy Tökfejhez juss egy napon?
Az a fontos, hogy az ember ne pánikoljon.
— Azt hiszem — hallotta a saját hangját -, hogy esetleg megkockáztathatok még két tallért.
A társaira pillantott. Azok engedelmesen bedobták lapjaik, egyik a másik után.
— Hát, nem is tudom — szólalt meg Néne, láthatólag a lapjaihoz beszélve. Megint a fülét tisztogatta. — Tsk, tsk, tsk. Hogy nevezik azt, amikor, tudja, még pénzt szeretne betenni az ember vagy ilyesmi?
— Emelésnek nevezik — felelte Miszter Frank és ökle elfehéredett.
— Na akkor, csinálok egy olyan emmelést. Öt tallérral, azt hiszem.
Miszter Frank összesúrolta a térdét.
— Megadom és emelem tíz tallérral — csattant föl.
— Én is azt teszem — közölte Néne.
— Följebb megyek újabb húsz tallérral.
— Én… — Néne lepillantott, hirtelen elszontyolodva. — Én… nekem van egy söprűm.
Egy apró vészcsengő szólalt meg valahol Miszter Frank tudatának hátsó felén, de mostanra már hanyatt-homlok rohant a diadal felé.