— Rendben!
Leterítette kártyáit az asztalra.
A tömeg sóhajtott.
A férfi kezdte magához húzni a tétet.
Néne keze rázárult a csuklójára.
— Még le sem tettem az én kártyáim — mondta kötekedve.
— Nem is kell — acsarogta Miszter Frank. — Semmi esélye, hogy ezt fölülmúlja, asszonyom.
— Dehogynem, ha meg tudom Csonkítani — válaszolta Néne. — Ezért nevezik Csonka Miszter Tökfejnek, nem igaz?
A férfi tétovázott.
— De… de… csak akkor teheti, ha tökéletes kilenclapos sorozata van — hápogta, az öregasszony szeme mélyét fürkészve.
Néne hátradőlt.
— Tudják — jelentette ki nyugodtan -, gondoltam, hogy meglehetősen sok van a kezemben ezekből a csúcsos feketékből. Az jó, nem?
Kiterítette a lapjait. Az egybegyűlt közönségnek egy szólamban állt el a lélegzete.
Miszter Frank bőszen nézett körül.
— Ó, nagyszerűen csinálta, asszonyom — áradozott egy idős úriember. A tömegben udvarias tapsvihar kélt. A nagy, nemszeretem tömegben.
— Ööö, igen — ismerte el Miszter Frank. — Igen. Remekül csinálta. Naccsád nagyon gyorsan tanul, nem igaz?
— Gyorsabban, mint maga. Tartozik nekem ötvenöt tallérral meg egy söprűvel — felelte Néne.
Magrat és Ogg Ángyi már vártak rá, amikor kisietett a szalonból.
— Itt a söprűd — rivallta Néne. — És remélem, hogy az összes cuccotok össze van rámolva, mer’ lelépünk.
— Miért? — firtatta Magrat.
— Mert amint elcsendesülnek a dolgok, néhány pasas a felkutatásunkra fog indulni.
A másik kettő nyargalt utána az apró kabin felé.
— Nem használtál varázslatot? — kérdezte Magrat.
— Nem.
— És nem csaltál? — tudakolta Ogg Ángyi.
— Nem. Csak kobakológiát alkalmaztam — válaszolta Néne.
— Hol tanultál meg ilyen jól kártyázni? — akarta tudni Ángyi.
Néne megtorpant. A másik kettő nekiütközött.
— Emlékeztek a tavalyi télre, amikor a vén Hessegi Szüle nagyon csúnyán megbetegedett és mentem és csaknem egy hónapon át virrasztottam mellette minden éjjel?
— Igen?
— Ülj csak le minden éjjel Csonka Miszter Tökfej-et játszani olyasvalakivel, akinek harmadik szemén levált a retina és igen hamar megtanulod, hogyan kell kártyázni — felelte Néne.
Kedves Jászón és mindenki!
Amiből több jut neked a külrészeken, az a szag, és már kezdem jól kiismerni magam benük. Eszme mindenkivel kiabál, azt hiszem, azt gondolja, hogy csak azér’ külhoniak, hogy őt Bosszancsák, nem is tudom, mikor láttam utoljára, hogy íjjen pompásan érezte magát. Jelzem, ha engem kérdeztek, rájuk is fér egy alapós fölrázás, megálltunk valahol ebédelni és Tatár Bifszteket attak és Nagyon pökhendien viselkettek, csak mer’ alaposan átsütve kértem az enyim. Minden jót, MAMI
A hold itt közelebb volt.
A Korongvilág holdjának pályája úgy nézett ki, hogy igencsak magasan járt, amikor elhaladt az égnek meredt Kostető fölött. Itt, közelebb a Peremhez, nagyobb lett. És narancssárgább.
— Mint egy tök — emlékeztetett Ogg Ángyi.
— Azt hittem, megbeszéltük, hogy többet nem hozzuk szóba a tököket — jegyezte meg Magrat.
— Hát, nem volt mit vacsorázzunk — válaszolta Ángyi.
És akadt még más is. Eltekintve a nyár derekától, a boszorkányok nem voltak hozzászokva a meleg éjszakákhoz. Valahogy nem tűnt helyesnek, hogy egy óriási, narancssárga hold alatt siklanak a sötét lombkorona fölött, amely rovaroktól csattog, zsong és zümmög.
— Mostanra már elég messzire kell legyünk a folyótól — állította Magrat. — Nem landolhatnánk, Néne? Senki sem követhetett minket!
Mállotviksz Néne lenézett. A folyó ezen a tájon hatalmas, csillogó kanyarulatokban tekergett, húsz mérföldet tett meg, hogy ötöt menjen előre. A kígyózó víz közötti földet domboldalak és erdőségek foltjaiból álló takaró borította. Egy távoli ragyogás esetleg maga Génua lehetett.
— A söprűnyélen lovaglás álló éjjel nem tejfel az utazó fenekéig — szögezte le Ángyi.
— Na jó, rendben.
— Arra, ott, van egy város — mutatta Magrat — Meg egy kastély.
— Ó, nehogy már megint egy…
— Kedves kis kastély — mondta Magrat. — Nem szállhatnánk meg ott? Elegem van a fogadókból.
Néne lenézett. Nagyon jól látott a sötétben.
— Biztos vagy benne, hogy az kastély? — kérdezte.
— Ki tudom venni a fiatornyokat meg mindent — válaszolta Magrat. — Naná, hogy kastély.
— Hmm. Én többet is látok, nem csak fiatornyokat — közölte Néne. — Azt hiszem, jobb, ha vetünk erre egy pillantást, Gytha.
Soha, semmi nesz nem hallatszott a kastélyban, kivéve a nyár végén, amikor az érett bogyók lepottyantak a csipkerózsabokrokról és halkan széttoccsantak a földön. És néha madarak próbáltak fészket rakni a tüskés sűrűben, amely mostanra mennyezettől padlóig betöltötte a tróntermet, de sosem jutottak túl messzire, mielőtt ők is elaludtak. Ettől eltekintve, bizony, roppant éles hallás kellett ahhoz, hogy meghalld a hajtások növekedését és a bimbók virágba szökkenését.
Így ment már tíz éve. Hang sem hallott a…
— Kinyitni!
— Bónusz fidesz utazók keresnek menhelyet!
…hang sem hallatszott a…
— Na most, tartsd ide a vállad, Magrat! Rendben. Na akkor…
Csörömpölt a betört üveg.
— Összetörted az ablakuk!
…egyetlen hang sem hallatszott a…
— Tudod, majd föl kell ajánld, hogy kifizeted.
A kastély kapuja lassan kitárult. Ogg Ángyi kukucskált ki a másik két boszorkányra, miközben tüskéket és gubancokat távolított el a hajából.
— Átkozottul undorító idebenn — közölte. — Mindenfelé szerteszét emberek alszanak s teljesen ellepik őket a pókhálók. Igazad volt, Eszme. Itt varázslat zajlik.
A boszorkányok utat törtek maguknak a vadrózsával benőtt kastélyban. Por és levelek borították a szőnyegeket. Siheder jávorfák lendületesen próbálkoztak az udvar megszállásával. Indák füzérdísze fedett minden falat.
Mállotviksz Néne talpra húzott egy szunyókáló katonát, akinek ruhájáról por gomolygott.
— Ébredj föl! — követelte.
— Fzhtft — felelte a katona és visszarogyott.
— Ugyanilyen mindenütt — jelentette Magrat, átküzdve magát egy sasharasztcserjésen, amely a konyhai régiókból növekedett fölfelé. — Ott vannak a szakácsok, mind hortyogva és a fazekakban nincs semmi, csak penész! Még alvó egerek is akadnak a kamrában!
— Hmm — mondta Néne. — Véssétek az agyatokba, hogy egy rokka lesz majd ezért az egészért a felelős!
— Egy Fekete Aliss-féle meló? — kérdezte Ogg Ángyi.
— Annak néz ki — válaszolta Néne. Aztán halkan hozzáfűzte: — Vagy valaki hozzá hasonlóé.
— Na, ő aztán olyan boszorkány volt, aki ismerte a mesék menetét — ismerte el Ángyi. — Annak idején akár háromban is benne volt egyszerre.
Még Magrat is hallott Fekete Alissról. Azt beszélték róla, hogy ő volt a valaha élt legnagyobb boszorkány — nem kifejezetten gonosz, de olyan hatalmas, hogy néha nehéz volt megállapítani a különbséget. Amikor olyasmikre került sor, hogy száz évre elaltassanak egy palotát vagy rákényszerítsenek királykisasszonyokat, hogy szalmából Raanyat fonjanak, senki sem csinálta jobban Fekete Alissnál.