— Egyszer találkoztam vele — mesélte Ángyi, miközben megmászták a kastély főlépcsőjét, amelyet zuhatagként folyt körül a Vénember Gatyája. — A vén Deliria Japcsik elvitt egyszer lánykoromban, hogy lássam. Na persze, akkorra ő már kezdett eléggé… szertelenné válni. Mézeskalács-házikók meg ilyesmik. — Szomorkásan beszélt, ahogy az ember egy idősödő rokonról szokott, aki rákapott arra, hogy a ruhája fölött hordja az alsóneműjét.
— Az még azelőtt kellett legyen, mielőtt az a két kölyök bezárta őt a saját kemencéjébe, ugye? — érdeklődött Magrat, kiszabadítva a ruhája ujját egy rózsabokorból.
— Aha. Szomorú, az az eset. Úgy értem, valójában soha nem evett meg senkit — felelte Ángyi. — Hát… Nem gyakran. Úgy értem, beszéltek erről, de…
— Ez lesz a vége — közölte Néne. — Túlságosan belekeveredsz a mesékbe és összezavarodsz. Nem tudod, hogy mi igazán valóságos és mi nem. A mesék furcsaságba hajszolják az agyad. Nem szeretem a meséket. Nem valóságosak. Nem szeretem az olyan dolgokat, amik nem valóságosak.
Belökött egy ajtót.
— Á! Egy hálófülke — fanyalgott — Még akár ágyasház is lehetne.
— Hát nem gyorsan nő ez a hóbelevanc! — jegyezte meg Magrat.
— Az idővarázs része — okította Néne. — Á! És itt a lány. Tudtam, hogy lesz valahol valaki.
Egy alak feküdt az ágyon, a rózsabokrok sűrűjében.
— És itt a rokka is — állapított meg Ángyi, odamutatva egy idomra, ami épp csak látszott a repkénytömegben.
— Ne érj hozzá! — kiáltott rá Néne.
— Ne aggódj, a lábítónál fogva fogom meg és kihajítom az ablakon.
— Honnan tudjátok ezt az egészet? — tudakolta Magrat.
— Mer’ vidéki história — felelte Ángyi. — Rengetegszer megesett.
Mállotviksz Néne és Magrat lenéztek a nagyjából tizenhárom év körüli lány alvó alakjára, mely csaknem ezüstös volt a por és pollen alatt.
— Hát nem gyönyörű? — sóhajtott Magrat, a nemeslelkű.
Mögülük fölhangzott a rokka csattanása távoli macskaköveken, majd megjelent Ogg Ángyi, kezét porolva.
— Tucatszor láttam megtörténni — közölte.
— Dehogy, nem igaz — tiltakozott Néne.
— Na jó, egyszer — helyesbített Ángyi anélkül, hogy zavarba jött volna. — És hallottam ilyet sok-sok tucatnyi alkalommal. Mint mindenki. Rurális história, ahogy mondtam. Mindenki hallott erről, hogy megtörtént az unokatestvére barátja szomszédjának falujában…
— Azért, mert tényleg megesik — mondta Néne.
Néne megfogta a lány csuklóját.
— A lány azért alszik, mert van neki egy… — kezdte Ángyi.
Néne megfordult.
— Tudom, tudom. Tudom, rendben? Éppúgy tudom, mint te. Azt hiszed, én nem tudom? — Odahajolt az ernyedt kéz fölé. — Ez tündérkeresztanyáskodás, az bizony — tette hozzá félig önmagának. — Mindig csináld imponálóan. Mindig ártsd bele magad, mindig próbálj meg irányítani! Hah! Valakinek van egy kevés mérge? Bocsáss álmot mindenkire száz évig! Válaszd a könnyebbik utat! Ez az egész amiatt, mert egy szerszám megizélte! Mintha az lenne a világ vége! — Elhallgatott. Ogg Ángyi mögötte állt. Nem volt arra semmiféle lehetőség, hogy Néne észlelhesse az arckifejezését. — Gytha?
— Igen, Eszme? — szólalt meg ártatlanul Ogg Ángyi.
— Érzem, hogy vigyorogsz. Megspórolhatod a krajcáros lélektanod azoknak, akik igényt tartanak rá.
Néne behunyta a szemét és néhány szót motyogott.
— Használjam a varázspálcám? — kérdezte habozva Magrat.
— Meg ne próbáld! — vakkant Néne és visszatért a mormoláshoz.
Ángyi bólintott. — A lány határozottan kezd visszanyerni egy kis színt — állította.
Néhány perccel később a lányka kinyitotta szemét és álomittasan bámult föl Mállotviksz Nénére.
— Ideje fölkelni — szólt hozzá Néne szokatlanul vidám hangon. — Elmulasztod az évtized legjobb részét.
A lány megpróbálta beállítani tekintetét Ángyira, aztán Magratra, végül visszanézett Mállotviksz Nénére.
— Te? — nyögte ki.
Néne megemelte szemöldökét és a másik kettőre pillantott.
— Én?
— Te… még mindig itt vagy?
— Még mindig? — értetlenkedett Néne. — Soha életemben nem voltam még itt, kisasszony.
— De… — A lány összezavarodottnak tűnt. És ijedtnek, észlelte Magrat.
— Magam is ilyen szoktam lenni reggelente, kedves — jegyezte meg Ogg Ángyi, miután megfogta a lány másik kezét és bátorítóan veregette. — Sose vagyok a legjobb formámban, míg meg nem ittam egy csésze teát. Gondolom, mindenki más is hamarosan föl fog ébredni. Persze, jó sok időbe telik majd, míg kitisztítják a patkányfészkeket a teáskannákból… Eszme?
Néne egy porlepte formára meredt a falon.
— Beavatkozás… — suttogta.
— Mi történt, Eszme?
Mállotviksz Néne átsétált a szobán és letörölte a port egy óriási, díszes tükörről.
— Hah! — mondta és megpördült. — Máris indulunk! — jelentette ki.
— De azt hittem, hogy meg fogunk itt pihenni. Úgy értem, már majdnem hajnalodik — tiltakozott Magrat.
— Nincs értelme tovább vendégeskedni a kelleténél — közölte Néne, miközben elhagyta a szobát.
— De mi még nem is v… — kezdte Magrat. A tükörbe pillantott. Nagy, ovális tükör volt, aranyozott kerettel. Tökéletesen mindennaposnak látszott. Nem jellemző Mállotviksz Nénére, hogy megijedjen a saját tükörképétől.
— Már megint rájött a rapli — vont vállat Ogg Ángyi. — Gyere! Nincs értelme itt maradni. — Megveregette a zavarodott királykisasszony fejét. — Viszlát, kisasszony! Néhány hét egy söprűvel meg egy fejszével és hamarosan újnak látszik majd ez a régi kastély.
— A lány úgy viselkedett, mintha fölismerte volna Nénét — említette meg Magrat, amint követték Eszme Mállotviksz merev, siető alakját le a lépcsőn.
— Hát, mi tudjuk, hogy tévedett, nem igaz? — válaszolta Ogg Ángyi. — Eszme soha életében nem járt még erre.
— De még mindig nem értem, miért kell elrohannunk — makacskodott Magrat. — Úgy vélem, az emberek roppant hálásak lesznek, hogy megtörtük a varázst meg minden.
A palota többi része is ébredezett. Elnyargaltak a pókhálós egyenruhájukra és a mindenhol növekvő bokrokra döbbenten bámuló őrök mellett. Amikor átvágtak a beerdősült udvaron, egy idősebb férfi kifakult köntösben tántorgott elő egy ajtón s nekidőlt a falnak, megpróbálva kiismerni magát. Aztán meglátta Mállotviksz Néne szaporázó alakját.
— Te? — kiáltotta és: — Őrök!
Ogg Ángyi nem tétovázott. Elkapta Magrat könyökét és futásnak eredt, s a kastély kapujánál utolérte Mállotviksz Nénét. Egy őr, aki kollégájánál jobban bírta a reggeleket, előretámolygott és kísérletet tett arra, hogy útjukat állja a pikájával, ám Néne csak lökött egyet s ezzel gyöngéden körbepörgette.
Aztán már kívül jártak és rohantak az egyik kézre eső fának támasztott söprűk felé. Néne megállás nélkül kapott a magáéhoz, és az, most az egyszer, csaknem az első próbálkozásra beindult.
Egy nyílvessző imbolygott el a kalapja mellett és csapódott egy ágba.
— Én ezt nem nevezném hálának — szögezte le Magrat, miközben a söprűk föllebbentek a fák fölé.