— Rögtön ébredés után egy csomó ember nincs a legjobb formájában — felelte Ángyi.
— Úgy tűnt, mindenki azt hiszi, hogy ismernek téged, Néne — mondta Magrat.
Néne söprűje megrándult a szélben.
— De nem ismernek! — kiáltotta. — Eddig még sosem láttak, értve?
Egy ideig nyugtalan némasággal röpültek.
Aztán Magrat, akinek Ogg Ángyi véleménye szerint gyermeteg tehetsége volt ahhoz, hogy veszélyes kérdéseket érintsen, megkérdezte: — Vajon helyesen cselekedtünk-e? Biztos vagyok benne, hogy egy jóképű királyfi dolga lett volna.
— Hah! — csattant föl Néne, aki elöl haladt. — És mi lett volna abban jó? Átvágatni az utat egy kis cserjésen a módja annak, hogy megállapítsd, a fickóból remek férj lesz, mi? Ez tündérkeresztanyai gondolkodás, az bizony! Szertemászkálni és boldog befejezést tukmálni az emberekre, akár akarják, akár nem, mi?
— Nincs semmi rossz a boldog befejezésben — jelentette ki Magrat hevesen.
— Nézd, a boldog befejezés remek, ha boldognak bizonyul — mondta Néne föltekintve az égboltra. — De nem teremtheted meg mások számára. Mintha az egyetlen út a boldog házassághoz az lenne, hogy levágod a fejük, amint kimondták a boldogító igent, érted? Nem teremthetsz boldogságot…
Mállotviksz Néne a távoli városra meredt.
— Az egyetlen, amit megtehetsz — közölte — az, hogy véget vetsz.
Egy erdei tisztáson megreggeliztek. Sült tököt. A törpekalácsot elővették szemrevételezés végett. Ám a törpekalács bámulatos étek, az bizony. Soha, senki sem éhezik meg, ha akad némi törpekalács, ami alól kihúzhatja magát. Csak rá kell nézz egy pillanatra és máris tucat számra jutnak eszedbe dolgok, amiket szívesebben ennél. Például a csizmád. Hegyeket. Nyers birkát. A saját lábad.
Aztán aludni próbáltak. Legalábbis Ángyi meg Magrat. De csak arra jutottak, hogy ébren fekszenek és hallgatják, ahogy Mállotviksz Néne a bajsza alatt mormol. Még sosem látták őt ennyire földúltnak.
Később Ángyi javasolta, hogy egy darabig gyalogoljanak. Szép idő van, mondta. Ez érdekes fajta erdő, mondta, rengeteg ismeretlen gyógynövénnyel, amelyekre ráférne egy kis megtekintés. Mindenki jobban fogja érezni magát egy sétától a napsütésben, mondta. Javítani fog a hangulatukon.
És valóban, az erdő szépséges volt. Nagyjából félórával később még Mállotviksz Néne is kész lett volna elismerni, hogy a rengeteg bizonyos vonatkozásban nem volt teljességgel külföldi és hitvány. Magrat hébe-hóba elcsatangolt az ösvényről virágot szedni. Ángyi még el is énekelt néhány strófát A Varázsló Vesszejének Göcsört Van a Végén-ből alig egy-két tessék-lássék tiltakozással a másik kettőtől.
Ám mégis, valami még mindig nem stimmelt. Ogg Ángyi és Magrat érezték, hogy van valami köztük és Mállotviksz Néne között, valamiféle mentális fal, valami fontos, szándékosan eltitkolva és kimondatlanul. A boszorkányok általában eltitkolnak néhány dolgot egymás elől, ha másért nem, azért, mert mindnyájan annyira kíváncsiak, hogy sosincs esélyük arra, hogy egyáltalán legyenek titkaik. Mindenesetre aggasztó volt.
Aztán befordultak egy sarkon egy óriási tölgyfákból álló ligetnél és összetalálkoztak a piros köpenyes kislánnyal.
A gyermek az ösvény közepén ugrándozott s egy nótát dalolt, amely egyszerűbb volt és sokkal erkölcsösebb, mint bármelyik Ogg Ángyi repertoárjában. Nem vette észre a boszorkányokat, míg csaknem beléjük ütközött. Megállt, aztán ártatlanul elmosolyodott.
— Szervusztok, öreganyók! — mondta.
— Khm — mondta Magrat.
Mállotviksz Néne lehajolt.
— Mit csinálsz idekinn az erdőben teljesen egymagad, ifjú hölgy?
— Viszem ezt a kosár nyalánkságot a nagyimnak — válaszolta a kislány.
Néne fölegyenesedett, szemében távolbanéző tekintettel.
— Eszme — szólalt meg sürgetően Ogg Ángyi.
— Tudom. Tudom — felelte Néne.
Magrat lehajolt és bárgyú grimaszba rendezte arcát, amit általában olyan felnőttek alkalmaznak, akik szeretnének beszélni a gyermekek nyelvén és szikrányi esélyük sincs arra, hogy ez valaha sikerüljön nekik. — Ööö. Áruld el nekem, kisasszony… figyelmeztetett a mamád, hogy óvakodj a gonosz farkasoktól, amik esetleg a környéken ólálkodnak?
— Pontosan.
— És a nagyid… — tudakolta Ogg Ángyi. — Fogadok, hogy pillanatnyilag kissé ágyhoz kötött, igaz?
— Ezért viszem neki ezt a kosár nyalánkságot… — kezdte a gyermek.
— Gondoltam.
— Ismeritek a nagyim? — kérdezte a lányka.
— Iii-gen — felelte Mállotviksz Néne. — Bizonyos értelemben.
— Odaát Skundban megesett lánykoromban — mesélte Ogg Ángyi halkan. — Soha meg se találták a nagym…
— És hol van a nagyid kunyhója, kisleány? — tudakolta Mállotviksz Néne hangosan, kíméletlenül oldalba bökve Ángyit.
A kislány egy oldalcsapásra bökött.
— Te nem a gonosz boszorkány vagy, ugye? — érdeklődött.
Ogg Ángyi köhintett.
— Én? Nem. Mi a… mi… — fogott bele Néne.
— Tündérek vagyunk — segítette ki Magrat.
Mállotviksz Nénének leesett az álla. Ilyen magyarázat soha nem ötlött volna föl benne.
— Csak mert a mamám a gonosz boszorkánytól is intett — okolta meg a kislány. Szúrós pillantást vetett Magratra. — Miféle tündérek?
— Ööö. Virágtündérek? — próbálkozott Magrat. — Nézd, van egy varázspálcám…
— Melyikek?
— Mi?
— Melyik virágok?
— Ööö — habozott Magrat. — Hát. Én vagyok… Tulipán Tündér és az ott… — kerülte, hogy közvetlenül Nénére nézzen — …Százszorszép… Tündér… és ez itt…
— Sündisznó Tündér — vágott közbe Ogg Ángyi.
A természetfölötti pantheon ilyes kiegészítése kellő mérlegelésben részesült.
— Nem lehetsz Sündisznó Tündér — állította a gyermek némi gondolkodás után. — A sündisznó nem virág.
— Honnan tudod?
— Mert van tüskéje.
— A magyalnak is van. Meg a bogáncsnak.
— Ó!
— És nekem van varázspálcám — közölte Magrat. Csak ekkor kockáztatott meg egy pillantást Százszorszép Tündérre.
— Úton kellene lennünk már — jegyezte meg Mállotviksz Néne. — Te csak szépen maradj itt Tulipán Tündérrel, azt hiszem, az volt, és mi elmegyünk és megbizonyosodunk arról, hogy a nagyid jól van. Rendben?
— Fogadok, hogy nem igazi varázspálca — vitatta a gyermek, aki fütyült Nénére és szembefordult Magrattal a gyermekek csalhatatlan képességével, mely rálel a gyönge szemre bármely láncban. — Fogadok, hogy nem képes átváltoztatni dolgokat dolgokká.
— Nos… — kezdte Magrat.
— Fogadok — folytatta a lányka -, fogadok, hogy nem tudod átváltoztatni azt a fatuskót… mondjuk… egy tökké. Haha, bármibe fogadok, hogy nem tudod. Fogadok egy trillió tallérba, hogy nem tudod átváltoztatni azt a fatuskót tökké.
— Látom, hogy ti ketten remekül ki fogtok jönni egymással — vigyorgott Sündisznó Tündér. — Nem maradunk el sokáig.
Két söprű szállt alacsonyan az erdei ösvény fölött.
— Lehet esetleg véletlen egybeesés — jegyezte meg Ogg Ángyi.
— Nem az — válaszolta Néne. — A gyereken még piros köpeny is van!