— Nekem is volt piros köpenyem tizenöt éves koromban — hárított Ángyi.
— Igen, de a te nagymamád a szomszédban lakott. Nem kellett aggódj, hogy becserkész a lompos farkas, amikor meglátogattad — ragaszkodott igazához Néne.
— Eltekintve a vén Szarhazitól, az albérlőtől.
— Igen, de az csak véletlen egybeesés volt.
Kék füstcsík lebegett a fák között előttük. Valahonnan az egyik oldalról lezuhanó fa lármája csapott föl.
— Favágók! — kiáltott föl Ángyi. — Akkor minden rendben, ha vannak itt favágók! Az egyikük beront…
— Ezt csak a gyerekeknek mesélik — helyesbített Néne, miközben előreszáguldottak. — Különben is, semmi haszna belőle a nagymamának, nem igaz? Őt már fölfalták!
— Mindig utáltam ezt a mesét — jelentette ki Ángyi. — Soha senkit nem érdekel, mi történik a szegény, védtelen öregasszonyokkal.
Az ösvény váratlanul eltűnt egy irtás szélén. Fákkal körbezárva fölbukkant egy kusza konyhakert, ahol néhány siralmas növényszár küzdött a kevéske elérhető napfényért. A kert közepén állt aminek zsúpfedelű kunyhónak kellett lennie, mert senki sem rakna szénakazlat ilyen pocsékul.
Leszökkentek a söprűkről, hagyva, hogy azok állva lebegjenek a bokrok közt, és bedörömböltek a kunyhó ajtaján.
— Lehet, hogy elkéstünk — szólalt meg Ángyi. — A farkas talán…
Egy idő múlva annak tompa nesze hallatszott, amikor valaki végigcsoszog a padlón, s aztán résnyire nyílt az ajtó. Egy gyanakvó szem vált láthatóvá a sötétségből.
— Igen? — szólt egy vékony és reszkető hang valahonnan a szem alól.
— Kegyed a nagymama? — akarta tudni Mállotviksz Néne.
— Adószedők vagytok, kedveskéim?
— Nem, asszonyom, mi…
— …tündérek vagyunk — vágta rá Sündisznó Tündér sietve.
— Nem nyitok ajtót olyanoknak, akiket nem ismerek, kedveskéim — közölte a hang, majd kissé zsémbes hangnembe csapott át. — Különösen nem olyanoknak, akik sosem mossák el az edényt, még akkor sem, amikor kiteszek nekik egy tálka csaknem friss tejet!
— Szeretnénk néhány percig beszélni kegyeddel — mondta Százszorszép Tündér.
— Igen? Van bármiféle személyazonosságot igazoló irata, kedveském?
— Tudom, hogy a helyes nagymamát találtuk meg — szögezte le Sündisznó Tündér. — Látszik a családi hasonlatosság. Nagy füle van.
— Nézd, az nem ő, akinek nagy füle van — csattant föl Százszorszép Tündér. — A farkas lesz az, akinek nagy füle van. Pontosan ez a lényeg. Hát sosem figyelsz oda?
A nagymama érdeklődve figyelte őket. Miután egész életében hitt bennük, most látott először tündéreket, és ez élménynek tekinthető. Mállotviksz Néne észrevette a nénike zavart arckifejezését.
— Fogalmazzunk így, asszonyom — szólította meg zsarnokian ésszerű hangon. — Mennyire szeretné, ha elevenen fölfalná egy farkas?
— Nem hiszem, hogy szeretném, kedveském, nem bizony — válaszolta a rejtőző nagymama.
— Mi vagyunk az alternatíva — közölte Néne.
— Uramatyám. Biztos vagy benne?
— Tündéri becsületszavunkra — felelte Sündisznó Tündér.
— Hmm. Tényleg? Na jó. Bejöhettek. De csak semmi trükk! És el ne felejtsetek elmosogatni! Nincs nálatok egy fazék arany véletlenül?
— Azok a manók, nem igaz?
— Nem, a manók akik kutakban laknak. Koboldokra gondolt.
— Ne légy hülye! Azok azok, akik hidak alatt élnek.
— Azok a trollok. Mindenki tudja, hogy azok a trollok.
— Mindenesetre nem mi vagyunk.
— Ó! Sejthettem volna.
Magrat szerette azt hinni, hogy ért a gyerekek nyelvén és aggódott, hogy mégsem. Nem nagyon szerette őket és emiatt is nyugtalankodott. Ogg Ángyi szemlátomást jól elboldogult a gyerekekkel, váltakozva és találomra vagy édességet adva nekik vagy nyakon teremtve őket, míg Mállotviksz Néne az idő nagy részében oda se bagózott rájuk, ami szintén pont olyan jól látszott működni. Míg ellenben Magrat törődött. Ez nem tűnt igazságosnak.
— Fogadok egy millió-trillió-zillió tallérba, hogy nem tudod átváltoztatni azt a bokrot tökké — szólt a gyermek.
— De, nézd, az összes többi átváltozott tökké — mutatta ki Magrat.
— Tuti, hogy előbb-utóbb nem fog működni — jelentette ki higgadtan a kislány.
Magrat tehetetlenül pillantott a varázspálcára. Mindent megpróbált — kívánt, némán tátogott és még, amikor úgy vélte, a másik két boszorkány hallótávolságon kívül van, hozzá is csapta dolgokhoz és azt kiáltozta „Bármit, csak ne tököt!”.
— Nem tudod, hogyan kell igazából csinálni, ugye — állapította meg a gyermek.
— Mondd csak — érdeklődött Magrat -, azt mondtad, hogy a mamád tud a nagy, gonosz farkasról az erdőben, igaz?
— Pontosan.
— De mégis elküldött téged egyedül, hogy vidd azokat a nyalánkságokat a nagyidnak?
— Úgy van. Miért?
— Semmi. Csak tűnődtem. És jössz nekem millió-trilliózillió-szkvillió tallérral.
Létezik egy bizonyos szabadkőművesség a nagymamák körében, azzal a plusz előnnyel, hogy senkinek sem kell fél lábon álldogálnia vagy bármiféle esküt elszavalnia, hogy beléphessen. Amint belülkerült a kunyhóba és forrt a víz a teáskannában, Ogg Ángyi rögtön otthon érezte magát. Csöves elnyújtózott a gyatra tűz előtt és elszundikált, miközben a boszorkányok magyarázatot próbáltak adni.
— Nem értem, hogyan tudna bejutni ide egy farkas, kedveskéim — jelentette ki nyájasan a nagymama. — Úgy értem, mégiscsak farkas. Azok nem tudják kinyitni az ajtót.
Mállotviksz Néne félrerántotta a függönyként szolgáló rongyot és kimeredt a tisztásra.
— Tudjuk — válaszolta.
Ogg Ángyi odabiccentett a tűzhely melletti fülkében álló kicsiny ágy felé.
— Ottan szokott aludni kegyed? — tudakolta.
— Amikor nem érzem jól magam, kedveském. Egyébként a padláson alszom.
— Én a kegyed helyében máris fölmennék oda. És vigye föl magával a macskám, legyen szíves! Nem szeretnénk, ha az utunkban lenne.
— Ez az a rész, amikor kitakarítjátok a házat és elvégzitek a teljes mosást is egy csésze tejért? — firtatta reménykedve a nagymama.
— Lehetséges. Sosem lehessen tudni.
— Érdekes, kedveskéim. Azt gondoltam, kisebbek lesztek…
— Sokat járunk a friss levegőre — tudatta Ángyi. — Akkor most menjen szépen!
Így aztán ők ketten magukra maradtak. Mállotviksz Néne körbenézett a barlangszerű szobában. A padlóra terített káka jócskán előrehaladt a komposzttá válás útján. Koromkéreg lepte a pókhálókat a mennyezeten.
Ezen a helyen egyetlen módon lehetett volna elvégezni a házimunkát: lapáttal vagy, kedvezőbb esetben, gyufával.
— Fura, de tényleg — szólalt meg Ángyi, amikor az öregasszony fölmászott a roskatag lépcsőn. — A nagyi fiatalabb nálam. Jelzem, én szoktam testedzést végezni.
— Soha életedben nem végeztél testedzést — jelentette ki Néne a bokrokat kémlelve. — Sosem csináltál olyat, amit nem akartál.
— Így gondoltam én is — értett egyet boldogan Ángyi. — Nézd, Eszme, még mindig azt mondom, ez az egész lehet pusztán…
— Nem az! Érzékelem a mesét. Valaki előidézte a mesék megtörténtét errefelé, ebben biztos vagyok.
— És azt is tudod, hogy ki. Nem igaz, Eszme? — kérdezte furfangosan Ogg Ángyi.