Látta, hogy Néne vadul néz körbe a mocskos falakra.
— Szerintem a nagymama túl szegény ahhoz, megengedhessen magának egy tükröt — nyugtatta Ángyi. — Nem vagyok vak, Eszme. És tudom, hogy a tükrök meg a tündérkeresztanyák együtt járnak. Szóval mi folyik itt?
— Nem mondom meg. Nem akarok bolondnak látszani, ha tévednék. Nem fogok… valami jön!
Ogg Ángyi orrát a koszos ablakhoz nyomta.
— Nem látok semmit.
— A bokrok mozogtak. Feküdj az ágyba!
— Én? Azt hittem, te leszel az, aki befekszik az ágyba!
— El sem tudom képzelni, miért hitted.
— Nem, persze. Ha jobban meggondolom, magam se — mondta fásultan Ángyi. Fölvette az ágylábról a slampos főkötőt, föltette és becsusszant a foltokból varrt ágytakaró alá.
— Hé, ez a matrac szalmával van kitömve!
— Nem kell sokáig feküdnöd rajta.
— De szúr! És azt hiszem, vannak benne izék.
Valami a ház falának ütközött. A boszorkányok elnémultak.
Szuszogás hallatszott a hátsó ajtó alól.
— Tudod — suttogta Ángyi, miközben várakoztak -, a mosogatókonyha rémes. Nincs tüzifa. És alig akad ennivaló. És van ott egy köcsög tej, ami gyakorlatilag már menetel…
Néne gyorsan a tűzhelyhez oldalazott, aztán vissza őrhelyére a bejárati ajtó mellett.
Egy pillanattal később kaparászás hallatszott a retesznél, mintha olyasvalaki hozná működésbe, aki nem ismeri vagy az ajtókat vagy az ujjakat.
Az ajtó lassan, nyikorogva kitárult.
Mindent elárasztott a pézsma és nedves szőrzet bűze.
Bizonytalan léptek támolyogtak végig a padlón az ágynemű alatt kuporgó alak irányába.
Ángyi csak annyira emelte meg a főkötő lelógó fodrát, hogy kilásson alóla.
— Szióka! — üdvözölte, aztán: — Ó, a nemjóját, nem tudtam, hogy ennyire nagy a fogad…
Mállotviksz Néne belökte az ajtót és fürgén előrelépett. A farkas megpördült, mancsát védekezően emelve.
— Neeáááááú!
Néne egy pillanatig tétovázott, aztán nagyon keményen fejbe csapta az öntöttvas serpenyővel.
A farkas összecsuklott.
Ogg Ángyi kilendítette lábát az ágyból.
— Azt beszélték, amikor odaát Skundban történt a dolog, hogy vérfarkas volt vagy olyasmi, és én azt gondoltam, dehogy, a vérfarkasok nem olyanok — jegyezte meg. — Sose hittem volna, hogy valódi farkas lesz az. Egész megijesztett.
— A valódi farkasok nem járkálnak a hátsó lábukon és nem nyitnak ki ajtókat — szögezte le Mállotviksz Néne. — Gyere, segíts kivinni!
— Visszavitt egész a múltba, látni egy óriási nagy, szőrös, duzzadó izét felém tartva — jelentette ki Ángyi, megemelve az eszméletét vesztett lény egyik végét. — Találkoztál valaha az első Mr. Ogg-gal?
Valóban, szokványos kinézetű farkasnak tűnt, kivéve, hogy soványabb volt a legtöbbnél. Világosan kirajzolódtak a bordái a bőr alatt és a szőre csapzott volt. Néne az árnyékszék melletti kútból húzott egy vödör zavaros vizet és a jószág fejére öntötte.
Aztán leült egy fatuskóra és óvatosan szemügyre vette. Néhány madárka dalolt, magasan a faágakon.
— Beszélt — mondta. — Megpróbált „ne”-t mondani.
— Már eltűnődtem ezen — válaszolta Ángyi. — Aztán azt gondoltam, talán csak képzelődtem.
— Semmi értelme elképzelni bármit is — állította Néne. — A dolgok épp elég rosszak, ahogy vannak.
A farkas fölnyögött. Néne átadta a serpenyőt Ogg Ángyinak.
Egy idő múlva kijelentette: — Azt hiszem, vetni fogok egy pillantást a fejébe.
Ogg Ángyi a fejét csóválta. — Én a helyedben nem tenném.
— Magam vagyok, aki én vagyok, és nekem csak tudnom kell. Csak állj készenlétben a serpenyövel.
Ángyi vállat vont.
Néne összpontosított.
Az emberi elmét roppant nehéz olvasni. A legtöbb ember olyan sok mindenről gondolkozik minden egyes adott pillanatban, hogy csaknem lehetetlen kihámozni egyetlen eret az áradatból.
Az állatok elméje más. Sokkal kevésbé kusza. S mind közül a ragadozók elméje a legkönnyebb, különösen evés előtt. Nem léteznek színek a szellemi világban, de lennének, az éhes ragadozó tudata forró és bíborszínű lenne és olyan sebes, mint egy nyílvessző. És a növényevők elméje is egyszerű — ezüst tekercsrugók, menekülésre készen.
De ez nem volt semmiféle normális elme. Két tudata volt.
Néne néha elcsípte a vadászok gondolatait az erdőben, amikor estelente némán üldögélt s hagyta, hogy a tudata elkószáljon. Nagy ritkán ilyesminek érződtek, vagy legalábbis az ilyesmi halvány árnyékának. Nagy ritkán, amikor a vadász ölni készült, a véletlenszerű gondolaterecskék Összefolytak. De ez más volt. Ez az ellenkezője volt — töredezett és béna próbálkozások a gondolkozásra, leválva a ragadozó szándék fényesen csillogó nyílhegyéről. Ez ragadozó tudat volt, amely megkísérelt elmélkedni.
Nem csoda, hogy kezdett megőrülni.
Néne kinyitotta szemét.
Ogg Ángyi barátnője feje fölött tartotta a serpenyőt. A karja remegett.
— Nos — kérdezte -, ki van itt?
— Jól esne egy pohár víz — mormolta Néne. A természetes elővigyázatosság fölszínre emelkedett elméje fortyongásából. — Csak nem ebből a kútból, ha szabad kérnem.
Ángyiban kissé fölengedett a feszültség. Amikor egy boszorkány elkezd kutakodni valaki más elméjében, sosem tudhatod, ki érkezik majd vissza. De Mállotviksz Néne volt a legjobb. Lehet, hogy Magrat mindig próbálja meglelni önmagát, ám Néne még az ilyen keresés ötletét sem értette volna meg. Ha nem tudná megtalálni az utat vissza a saját fejébe, akkor nincs is oda ösvény.
— Ott az a tej a kunyhóban — ajánlotta Ángyi.
— Mondd csak, és milyen színe is volt annak?
— Hát… még mindig eléggé fehér.
— Oké.
Amikor Ogg Ángyi háta már biztonságosan felé fordult, Néne engedélyezett magának egy apró borzongást.
A farkasra meredt, azon töprengve, mit tehet érte. Egy normális farkas nem lépne be egy kunyhóba, még akkor sem, ha ki tudná nyitni az ajtót. A farkasok egyáltalán nem mennek emberek közelébe, kivéve, ha rengeteg van belőlük és szokatlanul kemény tél áll mögöttük. És azt nem azért teszik, mert nagyok és csúfak és gonoszak, hanem mert farkasok.
Ez a farkas ember próbált lenni.
Valószínűleg erre nincs orvosság.
— Itt a tejed — szólalt meg Ogg Ángyi.
Néne fölnyúlt és odanézés nélkül elvette.
— Valaki elültette azt a gondolatot ebben a farkasban, hogy ember — mondta. — Elhitették vele, hogy személy, aztán többet nem törődtek vele. Ez néhány évvel ezelőtt történt.
— Honnan tudod?
— Én… megszereztem az emlékeit — felelte Néne. Meg az ösztöneit is, gondolta. Tudta, hogy beletelik néhány napba, mire már nem fog arra vágyódni, hogy szánkókat kergessen a havon.
— Ó!
— Megrekedt két faj között. A fejében.
— Tudunk rajta segíteni? — tudakolta Ángyi.
Néne megrázta a fejét.
— Túl régóta tart. Mostanra szokássá lett. És éhezik. Nem mehet se erre, se arra. Nem viselkedhet farkasként és nem boldogul az emberléttel. És nem képes így továbbélni.
Most először Ángyi felé fordította az arcát. Ángyi hátralépett.
— Elképzelni se tudod, mit érez a szerencsétlen pára — közölte Néne. — Évek óta kóborol. Nem képes emberként viselkedni, de képtelen farkas módjára élni. Nem tudod elképzelni, micsoda érzés.